Ébredés (19. fejezet)

Kutasi, k, 01/12/2016 - 00:23

(folytatás)

 

19. fejezet

 

 

Szárföld, Magyarhonban

2014. május 9.

 

 

– Apa, mesélj nekem!

– Jól van, – válaszolta apa három éves fiának – de akkor fogmosás, jó éjt puszi anyának, aztán alvás!

– Jó, jó! – és már futott is végig a folyosón, hogy megkeresse anyát.

– Anya, anya! – kiáltozta.

– Apa mesélni fog nekem!

– Az jó, figyelj nagyon, mit mond! Biztos elkalauzol téged a régmúltba, mint a múltkor is. Emlékszel? Akkor két napig a végtelen rónákról álmodtál, meg a lovakról, ahogy futkároznak körülötted. Na, most menj! Fogmosás, aztán fekvés! Szeretlek!

– Én is, anya! Jó éjt! – átölelte édesanyja nyakát, megpuszilták egymást, majd sietett a fürdőbe, hogy aztán mielőtt hallgathassa apa mondókáját!

 

Apa az ágy szélén ült, várta, hogy fia visszaérjen. Miután bejött, lefektette, betakarta, majd átölelték egymást.

– Szóval, mit meséljek?

– Nem tudom. Valamit!

– De, mégis?

– Valami lovasat! – jelezte igényét a kicsi.

– Lovasat? Mi legyen az? Nem is tudom! – töprengett a büszke szülő pár percig, majd elkezdte.

20 percet beszélt régi idők nagy csatáiról, lovakról, bátor harcosokról, akik nem ijednek meg semmitől. Olyan átéléssel adta elő a lovasrohamot, a kardok összecsörrenését, mintha maga is részese lett volna.

A csatakiáltások, a lovak patáinak dobogása!...

 

Ha bárki hallotta volna apának ezt az elbeszélését, nyomban fegyvert ragadott volna, hogy csatába induljon bármi, vagy bárki ellen.

Olyan erők szabadultak fel a regélés közben, amik hegyeket mozgatnak meg. Mondta mégis annyira halkan és lágyan, hogy kicsi fia elálmosodott apja búgó hangjától. Itta szülője szavait, csak ámult és hallgatott. Szemei csillogtak az álmosságtól, de látni lehetett bennük, ahogy a kis lurkó eltávolodott a valóságtól és egy másik korban van. Egyszer sem szakította félbe a mesélőt és tudta, amint elalszik, a búgó hang tovább kíséri őt álomországba, ahol ő is lóra pattan.

 

Egyikük sem vette észre, hogy anya megállt az ajtóban. Számukra most megszűnt a külvilág és a jelen. Visszarepültek az időben, hogy átéljék a földkerekség egyik nagy csatáját.

Csak állt ott egy helyben, fejét az ajtófélfának támasztotta, karjait összefonta mellei előtt és nézte szeretett fiait.

Nagyon boldog volt, hogy békés családi életet élhet. Erről álmodott mindig. Elmorzsolt egy könnycseppet, majd halkan a hálószoba felé ment. Ő már ismerte a csata kimenetelét és nem akarta félbeszakítani a történéseket azzal, hogy felfedi ottlétét az ajtóban.

 

A pici az utolsó szóra elaludt. Apja adott egy puszit kicsi fia arcára, majd elindult aludni. Mikor beért a hálóba, feleségét látta, amint sír. Tudta, a boldogságtól. Azt is tudta, vagy talán csak mélyen érezte, hogy párja figyelte, nézte őket pár perccel korábban és ez adta neki ezt az érzelmi töltetet. Ilyen alkalmakkor a sírás mellett csak három szót tudott kimondani:

– Nagyon szeretlek Titeket!

– Én is szeretlek Téged! Meg a fiunkat is. És biztosan ő is szeret Téged! Meg engem. – válaszolta a férj.

Mindketten elfeküdtek az ágyon, még beszélgettek pár percig, aztán hamarosan elaludtak. Másnap egy új nap várt rájuk, új élmények, kalandok, egy új történet szerelmük gyümölcsének az elalváshoz.

Minden napra jutott egy monda, vagy mese.

 

(folytatása következik)

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap