Ébredés (20. rész)

Kutasi, v, 01/17/2016 - 00:20

(folytatás)

 

20. fejezet

 

 

Bandar, Irán

2012. március 10.

 

 

– Kedves szurkolók! Három perc van a következő futam kezdetéig. Most még megtehetik tétjeiket! – szólt a közvetítő a hangosbemondóban.

 – Hol vagyok? – nézett körbe Antoine Polliert.

– Mit keresek én itt? Mi ez a hely? – kérdezgette a mellette ülőket, de választ senkitől sem kapott.

Ismerős, már biztosan jártam itt korábban! – gondolta magában.

Ezek a padok a lelátón, a pálya! Az egész olyan furcsa!

Kezeivel tapogatózott, megérintett valami puhát. Kivette az ülés deszkái közül és megnézte. Két papír fecni volt. Mintha belépőjegyek lettek volna, de nem tudta kibetűzni. Gyűrött volt mindegyik és kopott. Nem tartotta fontosnak, ezért ledobta őket a földre.

Rengeteg ember ült a lelátókon, és sokan álltak a pálya szélén lévő kerítés mellett is. Nem jött rá, milyen sporteseményre vár.

Ahogy nézte az embereket, feltűnt neki, hogy mennyire divatja múlt mindenki öltözete. Sehol egy öltöny, vagy ing. A férfiakon testre feszülő póló és rövid, szintén feszes nadrág, a nőkön egyrészes, bokáig érő szoknya.

Mi ez? – gondolta újra.

A hetvenes évek eleje? – jegyezte meg cinikusan.

– Szevasz, fiam, megjöttem! – ült le mellé az apja és összeborzolta fia haját.

– Apám, hol vagyunk? – kérdezte tőle.

– Miért vagy te is ilyen furcsa ruhában, mint a többi ember?

– Jaj, Toni! Hol lennénk? Ahol minden vasárnap! Lóversenyen!

– Lóversenyen? Minden vasárnap? Miről beszélsz, apám? Én még sohasem...

– Ne butáskodj, Toni! Miért játszod az értetlent? – vágott közbe az idősebb Antoine.

– De... – hebegte.

– Nem...

 

Ennyi volt, amit ki tudott mondani. Viselkedése egyből megváltozott, egyik pillanatról a másikra. Mint aki elfogadja sorsát, beletörődik. Újra nyolc évesnek érezte magát.

Akaratlanul lesétált a második padsorból a pálya melletti korláthoz. Két kezével megmarkolta a rácsot, várta a versenyt!

Egy perc volt a rajtig. Izgatottá vált, ez volt az első, hogy apja elvitte magával. Bár ő mást mondott.

Biztos megint bekapott egy-két konyakot, amíg elvolt– gondolta magában Antoine.

Megszólalt a kürt, elindult a verseny. Boldogság töltötte el, hogy végre lovakat láthat. És milyen közelről! Már a kanyarban voltak. Érezte, ahogy megremeg a föld alattuk

 A háttérből hallotta a nézők szurkolását, de szemeivel mereven a fordulót figyelte. Úgy látta, mintha az egyik ló éppen az ő szemeibe nézne. Megbabonázta az állat tekintete. Nem mozdult, az élmény teljesen kizárta fejéből a külvilágot. Apja ráncigálta le onnan, miután véget ért a futam. Addig ott állt bambán.

– Vesztettünk, fiam! – mondta apja csalódottan.

– Eljátszottam a kosztpénzt! Hogy állok így anyád elé?

Pár percig némán néztek a földre. A kis Toni szólt először.

– Van egy ötletem, apám! Mennyi pénzed maradt?

– Két frank, ami elég kettőnknek a hazaútra! Miért? – kérdezte fiától aggodalmaskodva.

– Tedd fel a leglustább, legesélytelenebb lóra, az összeset! A többit bízd rám!

– Fiam! – oktatta.

– Ez nem így működik!

– Apám, tedd meg!

Tizenhét frankot tettek otthon a kasszába.

 

***

 

– Hogy csináltad, Toni?

– Átvertem mindenkit! – válaszolta akkor még szerényen.

Hónapokig így ment. Vasárnaponként lóversenyre jártak, fogadtak és minden alkalommal nyertek.

– Asszony, meglásd! – figyelmeztette feleségét.

– Ebből a gyerekből egyszer politikus lesz! Miniszter, az biztos!

Az lett!

 

– Hogy csinálod, áruld már el? – faggatta örökösen fiát Antoine Polliert cipészmester.

Egy idő után már nem is a verseny és a győzelem miatt ment apjával. Élvezte, ahogy a szeme előtt megbokrosodnak a lovak.

 

Sokszor eljátszotta, a jegypénztárak előtt, hogy nagyon beteg, de ebből adódóan van egy különleges képessége: tud jósolni. Kétértelmű mondatokat használt, hogy mindenkit félrevezessen. Elérte, hogy ne fogadjanak a kiszemelt lóra, így leesik a nyerési esélye. Vagyis növekedik a nyereményszorzó. Apja figyelte, mikor ugrik az egekbe a szorzó és szinte egyedüliként tette meg azt a lovat. Aki még mellettük nyert, az boldog volt; akik vesztettek és számon kérték tőle, azoknak elmagyarázta jóslata második értelmét. Így aztán mindig hallgattak rá, de ő forgatta úgy a szavakat, hogy mindig más értelmet nyert.

A fogadás lezárása után előreballagott megszokott helyére, a korlát mellé.

Rájött, hogy bármelyik ló tekintetét magára tudja vonni. Apró, piros fényű lámpájával egyenesen az állat szemébe tudott villantani. A hirtelen jött, erős, pontszerű fénytől bokrosodott meg a ló. Ha saját lovát akarta felhergelni, akkor annak egyik szemét célozta meg, ha a többi lovat akarta lelassítani, akkor meg sorban mindnek, mindegyik szemébe lőtt. A verseny után az állatorvosok semmilyen elváltozást nem találtak, addigra rendbe jött a lovak látása.

Egyszer Toni,- akkor már kilenc éves is elmúlt- úgy döntött, hogy az apja által győztesnek kikiáltott ló bal szemét célozza meg.

Jöttek a lovak a fordulóban az ovális pálya egyik végén. Toni magára vonta az állat tekintetét és megnyomta lámpája kapcsolóját.

A ló felnyerített, miközben két lábára emelkedett és ledobta hátáról vezetőjét. Két másik mén oldalát sértette meg patáival, ahogy a levegőben kapálózott. Fájdalmasan felnyerített az a kettő is és azoktól az összes többi. Pár másodperc elteltével mind megszabadult a hátán ülőtől, úgy vágtáztak nyílegyenesen Toni felé.

Az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél.

A gyerek csak állt az egyszerű korlátnál, kezei görcsösen szorították a rácsokat. Megbénult. A nem mindennapi lovas bemutatótól, vagy a félelemtől. Vagy mindkettőtől.

Semeddig sem tartotta vissza az összetákolt kerítés a felbosszantott ménest. Ahogy az elöl közeledő mén szügye elérte, abban a pillanatban törött darabjaira a korlát. A vezér ló, amelyiknek Toni a szemébe villantott, ott volt közvetlenül a gyerek mellett. Futtában lehajolt és fejével odébb lökte a magatehetetlen fiút. Bal oldalán, bordái magasságában találta el. A lovak felkapaszkodtak a lelátón, több tíz sérültet hagyva maguk után. Az idősebb Antoine Polliert szedte össze fiát a földről.

– Normális vagy te, fiam? – kiabálta arcába húsz centi távolságról és két hatalmas pofont vágott fiának két felére. Jobb kézzel a baljára, visszakézből a másikra.

– Eszednél vagy? Egy ilyen szilaj állat szemébe villogatsz? Örülj, hogy jobban fáj, amit tőlem kapsz, mint amit attól a lótól kaphattál volna! – és rásózott még kettőt.

– Bezzeg az elmúlt egy évben jót tettem veled, igaz? – kiabálta vissza a gyerek.

– Kihúztalak a nyomorból! Nekem köszönheted az új ruháidat! – mondta immár gúnnyal a hangjában, önelégülten.

– Soha többé nem akarlak látni, apám! Soha többé!

Erre kapott még két hatalmas pofont!

Soha többé nem látta apját.

 

***

 

Szinte egész gyermekkorát álmodta újra Antoine Polliert. A szobalány keltette két finom arcon csapással. Azt hitte, baj van, azért merészkedett be a lakosztályba.

– Jól van, Uram! – rázta még mindig a horkoló vendéget.

– Hol vagyok? – kérdezte ásítva.

– Egy szállodai lakosztályban! Bandarban, Uram! – válaszolta készségesen a hölgy.

– Az meg hol van? – kérdezte vissza értetlenül.

– Iránban. Tegnap érkezett tárgyalásra az ajatollah-hoz. Nem emlékszik rá, Uram?

– De, most már valami dereng!- mondta álmosan.

– Fura álmom volt! – kezdte el mesélni a lánynak, aki már nem nagyon figyelt rá, tette a dolgát. Így leginkább saját magának mondta.

 

***

 

Teljesen kitörölte emlékeiből a múltat.

Úgy hagyta ott a szülői házat, hogy haza sem ment elköszönni. A nagyvárosok utcáin élt. Meglopta az embereket, hazudott egy szem almáért, kicsalta a pénzt mások zsebéből.

Jó iskolája volt az utca, hogy azzá váljon, amivé lett.

Egy valamire emlékezett csak: iszonyatosan félt a lovaktól és utálta is őket. A lovakat, melyeket gyermekként úgy csodált és tisztelt.

Nem értette, hogy jutott eszébe a fiatalsága, negyven év távlatából, de ideges lett.

Ma meg kell nyernem a perzsákat! – mondta a fürdőszobában tükörbeli önmagának.

 

***

 

Délután sikerült végre közös nevezőre hozni a tárgyalást, de nem volt könnyű. Mindkét fél kényelmetlenül érezte magát. Antoine-t éjszakai álma zavarta, Abdul Fah Kanalh-nak szintén lelki gondjai támadtak. Minden ott lévő embernek volt valami fájdalma. Vagy szédült.

Talán a légkondicionáló berendezésben lehetett valami, talán az időeltolódás hatott a francia szervezetére. Idegesek voltak az üzlet miatt, ingerülten beszélt mindenki mindenkivel.

Előkerült a pénzes bőrönd, előkerültek az okiratok. Mindegyik állta a szavát, melyet egyébként nem feltétlenül néztek volna ki a másikból.

– Ajatollah! Öröm volt az Ön büszke népével egyezséget kötni!- nyújtotta karját végül Antoine.

– Részemről a megtiszteltetés, külügyminiszter Úr! – válaszolt Abdul Fah Kanalh, mosolygott és fejet hajtott arab szokás szerint.

– Ez év október huszonharmadik napjára tervezem az akciót végrehajtani és elmondani tévébeszédemet. Ha minden úgy megy, ahogy megbeszéltük, akkor már új helyemről jelentkezek.

 

A következő hét hónapban részletesen próbált kidolgozni minden lépést, hogy átvegye, ami őt megilleti.

Ha elért egy pontig, egészsége minden egyszer közbeszólt. Gyomoridegesség jött rá, amint új tervén kezdett gondolkodni, lesoványodott.

 Álmaiban gyakran visszatért az utcára, ahol felnőtt. Többször újraélte a pillanatot, mikor a ló felöklelte. Az álmok után, ha belenézett a tükörbe, bal oldala zöldes, lilás színű volt.

Előjött a gyermekkori sérülés.

 

(folytatása következik)

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap