Édenkert az ingoványon

Lukáts János, cs, 01/25/2018 - 00:10

 

 

 

Fekete István: Tüskevár

Ha egyszer valaki számba venné, hogy hány magyar regény- vagy prózarészlet játszódik mocsárban, nádasban, ingoványon, - meghökkentően nagyszámú gyűjteményt kapnánk. Arany Toldijától kezdve, Jókai: Névtelen vár, Mire megvénülünk, Mikszáth: Két koldusdiák, Móra Ferenc: Rab ember fiai c. regényein keresztül, Szabó Pál XX. századi Ahogy lehet-je is kitüntetett figyelemmel fordul e szélsőséges természeti környezet felé. Vagy - a nádas nem is igazán természeti környezet? A magyar prózában netán más miatt érdekes a zsombék és a hínár, talán bizony éppen a társadalmi körülményektől való jókora távolság teszi nemcsak érdekessé, de fontossá? „Vadvízország” karrierje nem ért véget a nagy lecsapolások, kiszárítások végrehajtásával, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Fekete István Tüskevára és Téli berek-je. A két könyv egységet alkot, a Tüskevár „üzenetét” a Téli berek megismétli meg, és az évszakok (a tél) többletével fejleszti tovább.

A Tüskevárat szerzője ötvenhét évesen (1957-ben) írta, többszöri írói és magánéleti pályamódosítás után. Mögötte voltak már ekkor mind a történelmi regények, mind az állatregények, - mintha maga is valamiféle összegezésre törekedett volna. Vagy legalább megkeresni azt a mezsgyét, azt a szűk és ingoványos határterületet, amelyen a természet és a társadalom képes megélni egymás mellett, sőt ahol csak egymás feltételezésében képes megélni.

A nádas, a zsombék, az ingovány (szép gyűjtőnéven: a „berek”) két világ határán helyezkedik el, azon a peremterületen, amelyen még teljes a természeti törvények működése, a társadalom pedig eddig az övezetig merészkedik el, többnyire a rácsodálkozás szándékával.

Ebbe a berekbe, a Kis-Balaton nád- és vadvízrengetegébe kerül be (le) két pesti kamasz fiú. Szüleik a nyári szünidőre küldik az ifjakat „vidéki levegőre”, a vidéki (időnként inkább „vidékies”) nagybácsi pedig kicsapja őket a legjobb tanuló iskolába, a nádasba. Vakációregény fiúknak, „túlélési kalandtúra” (mondhatnánk mai szóval), beavatási szertartás. A két fiú nyár elején csetlő-botló, hányaveti kamaszként kerül be a berek világába, a nyár végén pedig tapasztalt fiatal férfiemberként térnek vissza fővárosi iskolájukba. Pedig csak két félmeztelen kölyökről van szó egy ócska nádkunyhóban, mérhetetlenül sok szúnyogról és a nádas egyéb tartozékairól. Valamint Matuláról… Pontosabban Matula Gergely halászati, vadászati és nád(ászati, ha van ilyen szó?!) felügyelőről, akinek azonban a foglalkozását és minden vele kapcsolatos dolgot pontosabban jelöl a neve: Matula.

Matula (a fiúk Gergő bácsinak hívják, mert tisztelet már nyár elején is volt a világon!) Fekete István találmánya. Korábbi novelláiban is föltűnik epizódszereplőként, itt azonban főszerepet kap, az író nézeteit Matula tolmácsolja, vagy inkább mutatja meg a maga kevésszavú módján. Matula Gergely egy életmód, egy világszemlélet képviselője. Vajon „nádi ember”, afféle megújult Hany Istók volna Matula, távol a civilizációtól, aki valamiféle sérelmét-torzulását vitte a nádas csendjébe megfürdetni? Szó sincs róla! Matula a gondjaira bízott természeti értékek, tó- és nádgazdasági munkák ellenőre és koordinátora, aki a gazdaság vezetőit folyamatosan tájékoztatja, az orvvadászokat és orvhalászokat lefüleli, alkalmanként kilövi a sérült és hibás vadat. Mindennek a feladatnak Matula Gergely tökéletesen megfelel. Mégsem ezért szeretik a fiúk, és mégsem ezért őrzi meg az olvasó valahol emlékezete legjobb rekeszeiben ezt a különös figurát, borostájával, konya bajuszával, otromba csizmájával, formátlan kalapjával (és természetesen Csikasz kutyával) együtt. Matula azon a bizonyos határmezsgyén áll, amely természet és társadalom peremvidékén húzódik. Nála jobban senki nem ismeri, és senki nem tiszteli a természetet. Számára a természet jelenti a valóságot, az állandóságot, a törvények érvényesülését, a világegységet. Matula ismeri és tiszteletben tartja a társadalom, az emberi együttélés törvényét, maga is családos ember volna, a szövetkezet alkalmazottja, (halászati, madarászati, nádászati) szakkönyvek ismerője. De… De az élete a berek világa. Ez az élet egyrészt az évszakok változásának a követését, az állatok, növények és vizek ismeretét, és a velük való élést jelenti, másrészt viszont méretes kritikát egy sor társadalmi tünettel szemben. Nem a nádasba vadult, bumfordi csősz lemosolyogtató beszűkültsége szól Matula szavaiból, hanem a különbségtétel fontos és fölösleges dolgok között, a tisztesség és a célszerűség pontos érzékelése. A sunyiságot, a haszontalan lelkendezést ugyanúgy elítéli és elveti Matula, mint a lustaságot vagy az elhamarkodott véleménynyilvánítást. Iskolás dolgok ezek, amelyeket persze majd megtapasztal a felnövő ifjúság a maga érdekei szerint? Nem, Matula a maga végletekig megszűrt és letisztult világában él, és aki ebben társa akar lenni, akár csak egy nyár idejére, aki be akar húzódni a nádkaliba védelmébe, annak át kell vennie, el kell fogadnia ezt a világszemléletet, ezt az értékrendet.

Matula nem fecseg (na, azt nem!), egyszer javasol, amit, ha akar - megtart, ha nem akar - elvet a berektárs, a tapasztalat úgyis rávezeti hamar, hogy Matulának volt igaza. Matula nem „boldog az igazával”, nincs „Ugye, megmondtam!”, a körülmények hatalma alakította ki benne a szükséges és lehetséges tenni- és gondolnivalók okos rendszerét. A fiúk (Tutajos és Bütyök néven nevezik egymást, Matula inkább a valódi nevükön hívja őket: Gyulának és Bélának, mert az emberi méltóság a nádrengetegben is tisztelni való!) kezdetben eleresztik a fülük mellett, nevetik Matula ritkán kipergő bölcsességeit, aztán meghökkennek, aztán követik, ki-ki ügyessége és hajlama szerint. A nyár előre haladtával nemcsak a vadkacsa és a róka, a réti sas és a harcsa lesz személyes ismerős (és alkalomadtán zsákmány), hanem a berek világát is Matula normái szerint kezdik megismerni és szemlélni. Matula nem nézi le a tudományt, a művészetet, a „tanult ember” véleményét vagy szemléletét, de ő valami mást tud. Olyan közegnek az ismerője, ami különbözik tudománytól és művészettől, szociográfiai mutatóktól és a média lihegésétől. Matula világa mérhetetlenül gazdag világ, csak éppen más világ: a természet világa. Ezt a világot ismerteti meg a fiúkkal, már amennyit egy nyár röpke két hónapja megismertethet belőle. Nem valamiféle skanzen múzeumi kalauza Matula, hanem a munkáját végző (és munkáját szerető) ember a berekben. Matula azt sugallja a fiúknak, hogy a két világ, a két életszemlélet igenis megfér egymással jó harmóniában, és hogy kiegyensúlyozott, ép érzékű ember csak olyan lehet, aki két lábbal áll a maga társadalmi körülményei között, ugyanakkor azonban tisztában van a maga természeti, ontológiai (ezt a szót nem mondja ki Matula!) gyökereivel.

Az ezredforduló ifjúsági regényirodalmát lapozva különös gondolatai támadnak az olvasónak: a fogyasztói társadalom felfokozott dologi kínálatának világában, a „Szórakozzuk magunkat halálra!” McLuhan-i szemlélet világméretű inváziója idején, a füleket ordító zsebzenével eldugaszolás korában vajon milyen esélye lehet egy könyvnek, amely a Kis-Balaton meg-megloccsanó, mozdulatlan zsombékjainak, nádkunyhójának és horgász-ladikjának a kínálatát állítja szembe mindezzel. A Tüskevár - keletkezése óta - mintegy negyven kiadást ért meg, önálló műként és folytatásával, a Téli berekkel együtt, magyarországi és határon túli kiadóknál, „felnőtt” és ifjúsági kiadóknál, de tévéfilm és videofilm feldolgozása is változatlan sikernek számít. A kalandkereső fiatalok körében ugyanúgy, mint a kalandkereső fiatalságukra visszaemlékező felnőttek körében, a Fekete István rajongók népes táborában, és olyan kezdő olvasók között, akik az alkotónak még a nevét se hallották. Sajátos közép-kelet-európai hagyományt kell-e ebben a szívós és újrateremtődő sikerben látnunk, az évszázadok óta alternatíva- vagy menedékként kínált mocsár-romantika változatlan továbbélését? Vagy valóban húzódik az „üzenet” mélyén valamiféle bizalmatlanság a „várossal” szemben, amely törvénynek, lehetséges élettérnek, teremtett kultúrának csak a nagyvárost ismeri el, sőt a vidéket, kisvárost, falut s még inkább a város törvényei alól magát kivonó természetet bizalmatlanul szemléli? Fekete Istvánt a népi írókkal azonosítani, vagy akár csak szellemiségük távoli társát látni benne (abban az esztétikai-politikai értelemben, amelyet a „népi író” nevezet a 20. századi magyar kultúrában jelent), az író teljes félreértését vagy művei szellemiségének a tudatos félremagyarázását jelentené. Az azonban kétségtelen, hogy Fekete István útnak indító élménye a (dunántúli magyar) vidék, és szellemiségét, tudati és erkölcsi érvkészletét is jobbára a természet ismerete és közelsége sugallja. Ez a látásmód vonul végig életművén, a vadásznovelláktól az állatregények emlékezetes gólya- és vidrafiguráján át a Tüskevárban kiteljesedő világábrázolásig. Az olvasók magukat akaratlanul (vagy éppen nagyon is tudatosan) a kamasz fiúk helyébe képzelve, mintegy „elirigylik” ezeket a törvényeket, ha csak a könyvolvasás néhány órányi-napnyi idejére is. Vagy továbbra? Akár egy életre szólóan bennük marad a berek, a táj, a fölötte lebegő vadmadár és a megloccsanó víz tisztelete, amelyet ebből a könyvből olvastak (ha nem is legelőször, de) a maga törvényei között bizonyosan a leghitelesebben?

Fekete Istvánnal kapcsolatban is szokás emlegetni a panteizmust, mint olyan szellemi felfogást, amely végigvonul életművén, és meghatározza értékrendjét. A panteizmus persze már régen nem az, ami századokkal korábban volt: afféle szellemi bújócskajáték vallás és filozófia között. Aki merít a panteizmusból, már régen nem játszik sem az eretnekség tüzével, sem a misztika visszacsempészésének özönvizével. Az irodalom mesterei számára pedig mintha kimeríthetetlen kincsesbánya volna, csak módjával kell tudni élni vele. A panteizmus - ki ne tudná! - Isten létét a természettel azonosítja, a jelenségek és törvények a maguk teljességében azonosak a Teremtővel, a természet Isten teste, e teljességnek a benne élő ember csupán töredékeit ismeri föl, Isten valódi létét talán csak a törvényekből sejthetjük meg. Kellemes és ártatlan eretnekség lett mindez napjainkra, igazán „felekezet-semleges”, ha ennek a szónak van egyáltalán létjogosultsága. De hát a lutheránus Goethe és Petőfi, a kálvinista Csokonai és Szabó Lőrinc ugyanúgy a panteizmus gyanújába keverhető, mint a katolikus Kosztolányi és Fekete István. A felvilágosodás korában a vallás helyett szolgált egységes magyarázattal lélek és természet dolgaira, materializálódott korunkban afféle misztikus menedéket kínál. A tér a tájjal azonosul, rajta (benne és fölötte) Isten teremtményeivel, amelyek változatlan tisztelettel hordozzák és valósítják meg „a” törvényt. Az idő pedig egyszerre változik és marad állandó: vagyis az évszakok hömpölygetik maguk előtt és hozzák vissza esztendő multával. Az élőlények (nyárfa, réti sas, berekjáró ember) sem az erkölcs és a történeti szükségszerűség, hanem a természet törvénye szerint cselekszenek, ne is legyen ez másképp! – mondja a panteista.

Mindez persze nem szigorú paragrafusokba foglaltan jelenik meg a Tüskevár vagy a Téli berek hasábjain, hanem a természetismeret hitelével, a leírtak példájával igazolva. Fekete Istvánnak esze ágában sincs se filozófiai, se vallási, se pedig társadalmi s még kevésbé társadalomidegen nézeteket hirdetni, vagy ilyesmiket sugallni. Szórakoztatni vagy nevelni akar? Bizonyosan ilyen szándék se vezette. Azt az élményt osztotta meg olvasóival, amelyet gazdatisztként, vadászként, majd a természetet ismerő íróként szerzett, s amelyben egyetemes törvények működését látta. A harmónia fölött érzett örömét és megrendülését osztotta meg, amelyet többnek és nagyobbnak tapasztalt (nem létező) kincses ládáknál, s amely öröm és megrendülés kitart és eligazít a szárazföld útvesztőiben és ingoványaiban is.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap