Edzésnapló 5. - Ahogy kezdődött 2/2

Nyiri Péter - A..., szo, 04/06/2013 - 00:06

Régóta vártam az itáliai utat, térképeket bújtam, olasz szavakat tanultam, készültem a nyárra. Egy Torino melletti kisvárosban volt testvériskolánk, s egyik évben ők jöttek hozzánk, a másik esztendőben mi oda. A buszút hosszú volt, éjszaka is tartott, de az élmények kárpótoltak minket minden fáradságért. A varázslatos olasz táj elragadta képzeletemet, csodákat társítottam az országhoz, legendákat, dicső múltat, ősi, virágzó birodalmat, mégis meglepődtem, amikor szállásunkat egy dombon álló kolostorban jelölték ki. Kavicsos sétány vezetett az épülethez, egyik oldalon erdő terült el, a távolban hegyek magasodtak, s maga a kolostor egy hatalmas kert közepén állott. Százados fák sorakoztak, kőpadok bújtak meg a bokrok hűvösében, lugasok tagolták a kertet, színes virágok illatoztak, s egy mohos falú kőmedencében nagyra nőtt aranyhalak úszkáltak. A kolostor nem volt régi építmény, talán százötven éves lehetett, s ez egy ilyen szent hely sorsában nem sok idő. Éltek ugyan szerzetesek is benne, kevés beszédű, sötét ruhás emberek, de a kolostor leginkább turistaszállóként létezett. Rozoga lift járt az emeletek között, a szobák egyszerűek voltak, de barátságosak. Én barátaimmal alaposan felderítettem mindent. Jártunk a kápolnában, felmásztunk a toronyba, bementünk a híres Don Bosco szobájába is. Az ajtóban kulcs volt, mi elfordítottuk, belopóztunk, s leültünk a szent férfiú íróasztalához. A többiek vacsorához gyülekeztek, hiányunk nem tűnt fel, így még arra is volt időm, hogy képeslapomat éppen ott, a tekintélyes méretű, súlyos faasztalon írjam meg. A falon kereszt függött, a sarokban üres szekrényke állt, a helyiség puritán volt és elhagyatott, mégis különös hangulatot árasztott, s megilletődésre késztetett még minket, dévajkodásra hajlamos ifjakat is. Mintha Don Bosco szelleme bennünket is éppúgy megzabolázott volna, mint másfél évszázaddal azelőtt az olasz fiúkat az oratóriumban.

Az utolsó reggelen, amikor a nap még felmenőben volt, kimentem a teraszra. A mellvéden most is ott feküdt a vörös macska, kinyújtózva, jóllakottan hevert a kövön, s várta, hogy az erőre kapott nap megsimogassa fénylő bundáját. A fákra figyeltem, a távoli hegyekre, és beszívtam a természet friss illatát. A keresztet figyeltem ott a legközelebbi csúcson. Az akarat diadalát. Nagy, súlyos kőkereszt volt, melyet zarándokok cipeltek fel egykor az oromra. Azt mondják, három napon át vitték, míg feljutottak, de nem csüggedtek, mert tudták, hogy amit tesznek, Istennek tetsző cselekedet. A hit, hogy helyesen cselekszenek, megadta nekik az erőt az embert próbáló feladathoz, és a kulcsot is saját szívük kapujához, hogy megtudják egyúttal a választ is a kérdésre, mit több ezredéve kutat az ember: ki vagyok én, s melyik úton kell indulnom? Bármely feladat teljesítése közben elérhetünk az önmegértés olyan fokára – hirtelen, akár átmenet vagy előzmény nélkül is –, honnan, ha csupán pillanatokra is, de tisztán láthatjuk saját valónkat. Mégis, ha e feladatot mi magunk választjuk ki, az esélye annak, hogy énünk máskor homály lepte tükrébe pillantsunk, megsokszorozódhat. S a hit, hogy erre képesek vagyunk, mert tagadhatatlan, hogy mindez akaratunkon múlik már kezdetektől fogva, diadalra juttathatja vágyat. A parkban, az aranyhalas medence mellett szalmakalapos kertész bíbelődött a virágokkal, a távolban, a fák között pedig valaki közeledett. Gyorsan haladt, aztán elkanyarodott, s a hosszú lépcsősoron jött fel, ruganyos léptekkel, futva, derűsen. A teraszon még sétált néhány kört, felém biccentett, majd elvégzett pár nyújtógyakorlatot. Amint befejezte, tempósan bement a kolostorba.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap