Egy autentikus magyar népi kézművesség: a kalodázás

Fedák Anita, szo, 03/21/2015 - 00:11

 

A Hardanger-hímzéshez hasonló vagdalásos, rácsos mintázatú kézimunkát nevezik kalodásnak. Szűkebb pátriánkban Visken találkoztunk először a szálhúzásos, általában az anyag színéhez hasonló fonallal készített hímzéssel, az ő szóhasználatuk szerint kalotással. Mint kiderült, Kárpátalján ez az autentikus kézimunka-fajta, a csuhéfonáshoz hasonlóan, erről a településről származik, pontosabban erdélyi gyökerekre nyúlik vissza. A több százéves népi kézművesség technikáját napjainkban már alig tíz asszony ismeri, jobbára az idősebb korosztály képviselői.

Igyártó Ilonát, aki édesanyjától, az pedig szintén az édes szülőjétől tanulta meg a hímzést – tehát női ágon öröklődik a kivarrások technikája –, éppen kézimunkázás közben találjuk.

– Az eredeti viski motívumokat a régi parasztblúzokról, asztalterítőkről, illetve párnákról, függönyökről másoltuk át. Sajnos, komolyabb gyűjtőmunkát a mintákról itt helyben senki sem végzett, így az asszonyok, elsősorban a családon belül, egymásnak adják át a kalotázás fortélyait. Én például a lányomat is megtanítottam rá. Amikor Magyarországon jártunk édesanyámmal, elmentünk egy városi központi könyvtárba, hogy valamelyik kézimunkakönyvből ilyen típusú mintákat másoljunk ki. Nagy meglepetésünkre mindössze egyben találtunk, a magyar népművészetet bemutató részben. Így gyakorlatilag csak a helyi mintákból variálunk újakat, illetve figyeljük a Fürge ujjak folyóiratban igen ritkán megjelenőket – magyarázza Ilona asszony. – Nagy türelmet és pontosságot igénylő kézimunka, hiszen egy terítő közel egy hónapig készül. Itt minden motívumnak pontos helye van. Ha egy szálat elszámolunk, akkor már nem lehet kivágni a lyukakat, ami tulajdonképpen a kalodázás jellemzője, mert megbomlik az egész minta és lefut a pamutszál.

A kalodázás ugyanis egy megadott mintában a rácsozást jelenti. Az eredetileg lapos öltésekkel készült motívumok részéi a szabályos négyzetet alkotó lyukak, amelyeket egy-egy szállal körbevarrnak úgy, hogy közben virágok, geometriai figurák és más alakzatok alakulnak ki. Nagyon munkaigényes, teszi hozzá a hímzőnő, ezért nem csoda, hogy igen kevesen vállalkoznak arra, hogy megtanulják. A ma már nyugdíjas Szépi Béláné is szívén viseli, hogy ez a különösen értékes viski kézimunka fennmaradjon.

– Nekem már a nagymamám is ezzel foglalkozott. Emlékszem, a régi időkben családoknál jöttek össze a varróasszonyok, ahogy itt nevezték őket: a kalodázó asszonyok, és együtt kézimunkáztak. Egyetlen viski lány kelengyéjéből sem hiányozhatott a hímzett terítő, drapéria, párna stb. Most újra kezd divatba jönni. A viski lakodalmakban pedig a szakácsasszonyok kötőjén lelhetők fel a kalodás motívumok, mert itt nem jellemző a vőfélykendő – mondja. – A református templomban az Úr asztalának terítője is kalodás mintával készült. Régen mi magunk szőttük meg a terítők alapanyagát is, amire aztán a hímzés került. Napjainkban már készen vesszük meg a kanavászt, ezen könnyebb kiszámolni a mintát is. Meg a szövőszékbe sem ül már be szinte senki, legfeljebb pokróckészítés céljából.

A varráshoz szükséges fonalat a hímzőnők zömében Romániából és Magyarországról szerzik be. Egy 10 dkg írisz pamutgombolyag egy terítő elkészítésére elég. Egy ilyen darabért 150 hrivnyát kérnek el a vásárlótól. Nos, nyugodtan mondhatjuk, ez nem drága, hiszen háromheti munkájuk van benne. Az utóbbi időben a hagyományos fehér mintákat rózsaszínnel és kékkel is variálják a viski asszonyok. Az eredeti motívumokban a fekete szín is megtalálható, mondja Szépi Béláné, de ez már mostanában annyira nem jellemző.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap