Egy fiú a vonaton

Bodor Miklós László, sze, 09/30/2015 - 00:18

 

 

 

Baj támadt vidéki házunk körül.

Feleségem felhívott, hogy nagy baj történt. Télen csak ő tartózkodik ott.

A vízóra leolvasása során mértéktelen nagy fogyasztást mutatott a számláló.

A vízóra kis kereke pörgött, mint az ördög motollája!

Elutaztam gyorsan, hogy segítsek, amit tudok.

 

Kiderült, hogy az eltört cső kicserélése csak a szépen leburkolt terasz szétrombolásával lenne lehetséges. A mérőtől új nyomvonalon új vezeték építése szükséges. Mikorra megérkeztem, két hozzáértő ember már kiásta az új cső árkát. Beláttuk, hogy hasznos nem lehetek, elindultam vissza.

A falunak vasútállomása nincs, az utolsó vasúti állomásig ritkán járó busz szállítja az Ipoly völgyének utasait.

Az állomáson nem állt a szokott helyen az indulásra kész szerelvény!

Az útvonal egyik állomásán egy életunt ember csúf halált választott magának. A vonatok késtek.

 

Szép napos délután volt. A januári Nap elviselhetővé tette a kényszerű, váratlan késedelmet.

A várdán fel-alá őgyelegtem.

Mellém szegődött egy kisfiú.

Megszólított. Nem emlékszem milyen kérdéssel indította a beszélgetést.

Értelmes, tisztelettudó volt a kérdés, és megpróbáltam annak megfelelően válaszolni.

A hangosan beszélő bemondta, hogy vonatunk késni fog, ám okát nem adta.

 

Ez az állomás –Trianon óta - a belföldi vonal végállomása. A tovább haladó néhány szerelvény az Ipoly zengő-bongó acélhídján, a határon túlra halad.

A beérkező vonatjaink itt szusszannak egyet, a forgalmi rendnek megfelelően esetleg mozdonyvezetőt, jegykezelőt cserélnek. A kocsikat kitakarítják, és megindulnak vissza a budapesti másik végállomás irányába. A visszainduló járat kalauza ugyanolyan türelmetlenül jött – ment, mint mi: a bosszankodó utasok. Ő már tudta a késés okát. Meg is mondta.

 

A gyerek elgondolkodva tőlem kérdezte:

  • Miért lesz valaki öngyilkos?
  • Biztosan nem tudom, de feltehetően olyan gonddal találja szemben magát, amit nem tud megoldani. – feleltem

Néztem a fiúcska arcát. Koraérett szomorúságot láttam rajta. Megbántam a választ…

  • Hányadik osztályba jársz, - kérdeztem most én, hogy eltereljem a gondolatait.
  • Hatodikos vagyok. – felelte, és folytatta gyermekes nyíltszívűséggel
  • Kemencén lakom egy otthonban, és Bernecén van az iskola.
  • Otthonban laksz, - csodálkoztam hangosan.
  • Igen. Államis vagyok két éve. – mondta nyugodt beletörődéssel a hangjában.
  • Szüleid meghaltak? – kérdeztem
  • Nem haltak meg. – felelte, és kissé visszább húzódott

Kis csend támadt közöttünk, de nem tartott soká.

  • Ülhetünk együtt? – kérdezte nyugodt hangon.
  • Természetesen! – feleltem

Néztem az érett hanghordozású, tiszta tekintetű, szépen beszélő, tiszta, rendes ruházatú fiút.

A gyermekded nyíltsággal feltett kérdései voltak némileg sajátságosak. Egyébként olyan volt, mint egy kis felnőtt.

  • Hogyan lehetek színész, ha felnövök? - fordult hozzám.
  • Először is le kell érettségizned. Utána pedig el kell végezned valamelyik színészképző iskolát
  • Hány ilyen iskola van?
  • Először is a Színházművészeti Egyetem. Ide nem könnyű bejutni. ’S vannak különböző színi iskolák, amiket neves művészek tartanak fenn.
  • Táncolni már tudok! – mondta felszabadultan
  • Azon kívül sokat kell tanulni! Minden szerep, minden fellépés új tanulási folyamatot igénye l.- mondtam mosolyogva.
  • Pestig jössz? – kérdeztem most én
  • Nem, csak Vácig. –felelte, és nem hagyta eltéríteni a beszéd fonalát.
  • Biztos, hogy minden szerephez újra, és újra tanulni kell? – kérdezte
  • Bizony! – bólintottam.
  • Jól tanulsz? – kérdeztem
  • Igen. Most decemberben 4,5- ös átlag lesz a bizonyítványomban.
  • A tanulással nincs bajom, csak a többi gyerek nagyon rossz! – mondta keserűen. A nevelőket szeretem, de a társaimmal nem vagyok jó viszonyban.
  • Otthon, az egyik iskolából kirúgtak.
  • Mi volt az oka?
  • Nem tudtam beilleszkedni. Nem szerettem az ottani tanárokat sem. Magukkal törődtek. Körmeik lakkozásával, a miniszoknyáikkal, tűsarkaikkal. Mi gyerekek nem voltunk fontosak. Sem a tanítás. Itt legalább tanítanak. Csak a többi gyerek ne volna olyan rossz… - borult el a tekintete újólag.

Nyugodtan, érett módon adta elő gondjait.

 

A vonat beérkezett. Magától értetődő természetességgel ültünk egyik négyes ülésre, egymással szemben.

Ő a telefonjával foglalatoskodott, én keresztrejtvényembe merültem.

 

Néha, kis szorongást érezve hangjában megkérdezte mennyi idő múlva érünk Vácra? Hol is vagyunk, melyik állomáson?

Figyelni kezdtem a gyereket. Furcsa feszültség kezdett úrrá lenni rajta.

Kényszeres mozgást tapasztaltam rajta. Valami belső kín valóságos görcsbe rándította olykor.

  • Nem vagy jól? - kérdeztem rá lehalkítottan, hogy a többi utas ne figyeljen fel a kérdésre.
  • Semmi baj nincs! – válaszolt, és a nyugtalanságot el tudta leplezni.
  • Most milyen messze vagyunk Váctól? –kérdezte nyilvánvaló szorongással.
  • Körülbelül tizenöt percnyire.- feleltem.
  • Te most az haza mégy?- kérdeztem tanácstalanul.
  • Nem. Kemencén lakom az otthonban. Anyukámékhoz megyek. Eltávozást kaptam. –felelte, most már érezhetően kínlódva.
  • A kényszeres mozgás most már szinte állandósult nála.
  •  Tikem van. –suttogta magyarázatképen
  • Félsz valamitől? – aggódtam hangosan
  • Nem félek, csak nem tudom mi vár rám, hogyan fogadnak majd. Van egy féltestvérem. Nem mindig örülnek nekem.- felelte kínlódva meg-megrángó arccal.
  • Meglátod, nem lesz semmi baj! – mondtam, és reménykedve kívántam, hogy igazam legyen.

 

Azt hiszem, sikerült megnyugtatnom. Tekintete, orcája kisimult.

Visszatért a musical-színészi terveihez.

  • Meg tetszik tudni mondani, hogyan lehet az Operett Színházhoz eljutni? És körülbelül mennyibe kerülhet oda egy jegy?

 

Mondtam egy körülbelüli jegyárat. Elmondtam a Nyugati - pályaudvartól lehetséges útvonalat.

Verőce után öltözni kezdett. Ismét a Szobon megismert koraérett kisfiú köszönt el tőlem.

Leszállás után, a vasút melletti járdáról felém integetett.

 Mosolya tettetettnek tűnt. .

Visszaintegettem neki.

Lehetségesnek éreztem, hogy betegségét kinőheti, és kívántam tiszta szívből, hogy elérje egyszer a kitűzött célját.

A mesebeli legkisebb fiúként mássza meg az üveghegyet, ússza át az Óperenciás tengert, és győzze le a csapások miatt betegségként lelkére telepedett hétfejű sárkányt.

Hite, belső értékei által minderre képesnek éreztem!

 

Párhuzamosságot véltem felfedezni a tehetséges, övéi által eldobott gyerek, és valamikori saját énem között.

Kihajoltam a vonat kocsijának ajtaján. Megkésve-szerettem volna megtudni nevét, elérhetőségét.

      Sajnos nem sikerült.  

  • Ne álljon az útba! Nem tudunk felszállni maga miatt! – taszítottak félre ingerülten, az egész napi munkájuk után, távoli otthonukba igyekező felszállók az ajtónyílástól.

Még láttam a forgalmas peronon kifelé igyekvők között a kényszeredetté váló léptű fiút. Nem fordult meg…

Eltűnt a pályaudvar forgatagában.

 

×

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap