Egy lány – egy asszony? – és a havasok (részlet a Wass Albert a boldog szomorú ember II. című készülő kötetből)

Turcsány Péter, cs, 01/18/2018 - 00:04

 

 

 

 

 

A psziché sallangtalan ábrázolásával emelkedik ki a szintén 1934-ben közreadott Anuca című novella is.[1] Mélyen elrejtett személyes érintettséget vélhetünk ebben a munkában: a Füleki urasággal boldog szerelemben élő havasi nő, mikor megtudja szerelme csalárdságát, aki úgymond a gazdag birtokos, Bandi uraság lányát tervezi feleségül venni, életre szólóan válik sértetté. (Fileki uraság, Fileki Ferkó utóbb a Csaba főhőseként nyilvánvalóan lesz a szerző alteregója, épen ezért feltehető, hogy ebb en az írásban is hasonló szerepet hordoz a névadás.) Nem zárható ki, hogy valós szerelmi kapcsolat jeleneteit szövi munkájába az író, sőt – nem először munkássága során – írói igazságszolgáltatással elveszejti a szerelemben csalárdnak ítélt férfihőst.

Ez a novella szimbolikusan megöli írója hasonmását. Az írói dramaturgia remeklése, hogy a „történteket” havasi anekdotaként Kiss bácsival, a vadásztárssal mesélteti el… és nem másnak, mint a hallgatónak álcázott írónak… Így a havasi szerelmi négyszög valós szereplőit az olvasó számára teljes homály fedi. Noha még oda-oda is kacsint az elbeszélő ahhoz a néhány beavatotthoz, aki nevesíteni tudhatta volna a személyeket:

 

„Hát, aztán tudja-e, hogy milyen ember volt az a Fileki úrfi? Éppen olyan volt, mint maga, csak egy kicsit derekabb. De az is csak az erdőket bújta folyvást.” (…)

S az úrfi vékony, inas legény. Helyben is hagyta őkelme úgy a pakurárt, hogy mire leért a Holtyerágból a bácshoz, száján, orrán, fülén jött a vér még mindig.”

 

A történet hová is vezethetné el az olvasót, ha nem a korábbi kedves helyre, a paradicsomi együttléteket megidéző Andrenyásza környékére:

 

„– Na, aztán tudhassa maga is, hogy semmi sem tart örökkétig. Biza, szeptembertájban kezdett az úrfi ritkábban járni a Holtyerág felé, s kezdték beszélni, hogy a némai Bandi úr lányához szegődött volna. Na, sírt is szegény Anuca eleget. Hát még, amikor meghallotta, hogy fehérnép is van a dologban. De átkozódott keservesen, hogy így meg úgy, kerüljön csak a szeme elé az a másik leány.

– Aztán, hogy ősz lett egészen, csak elcsöndesedett, s nem lehetett szavát se venni. Csak kiült a Nádaskút fölötti dombra, s elnézett naphosszat a Holtyerág felé, hallgatta az erdőt. Hogy nem szól-e valahol az úrfi kopója.

– Szólt az, ahogy eljött az ideje. De másfelé. A Bandi úr erdejében. Ott szólt.

Kiveri a pipát csöndesen, körülményesen.

– a hát egyszer csak jön a bácshoz egy gyerek a bálmosért, s az beszéli, hogy látta az úrfit amott a Csongorádon, jár valami nagy disznó után. S hogy ezt mondja, ott van Anuca is éppen. Hát csak felszökik a földről, s megindul futni. De futott is végig a Holtyerágon át, neki egyenest a Csongorádnak. Akár hiszi, akár nem: attól a naptól kezdve nem látta senki az úrfit. A gróf pásztora mondta, hogy még másnap hallott ugatni egy kutyát itt a Belovár alján, sokáig tartott egy nagy disznót, de aztán hazament. Keresték az úrfit, hetekig keresték. Csendőrök, urak, mindenféle népek. De azt már meg nem találhatták sehunt.”

 

És jaj, hogy még az a fránya szeptemberi időzítés is benne van a novellában… Albi grófnak későbbi feleségével, a Siemmers unokahúggal való ismerkedésének idejére esik még a megjelenés dátuma is: 1934. november. Mi ez? Előérzet? Egy szakítás előszele?

Egy szakítás záróköve.

A magánemberi habozás időszaka.[2] S ami a legtárgyilagosabb filológus számára is elgondolkodtató: ebben a novellában történik meg az oláh havasokban oly gyakori Anuca név első előfordulása Wass Albert életművében, a későbbi előfordulások erősebb nyomatékot és irodalomtörténeti jelentőséget adnak majd e névnek: találkozunk vele a Csaba román tanítónőjeként, mint a főhős első komoly szerelmével, és a háromrészes remekmű, A funtineli boszorkány hősnője is Anuca… Nuca…

S ha ehhez hozzásoroljuk még az ifjonti szerelem magyarrá tett hegyi lányát, Anikót a Tavaszi szél című színműből és az 1944-es búcsúnovellaként közzé tett Napsugár című írás[3] mókus-könnyű emlékfutamait, s a hasonlóan Napsugár címen megkerült színmű névadó alakját, ahol gyermekét maga fölnevelő anyaként áll előttünk a görgényi havasok anygyaltulajdonságú tündére:[4] akkor nem lehet kétséges, hogy életre szóló emlék lappang a vissza-visszatérő leány majd asszonynév hívószava mögött.  Ugyancsak Anikót nevezi meg az Altatódal a szerelemhez c. posztumusz önéletrajzi regény[5] főhősének havasi szerelmeként…Az életrajzi emlékezésekben kiíratlan kapcsolat (?!) újból és újból működteti az író lelkiismeretét, s ugyanakkor  tudattalanjából ellenállhatatlanul feltörő történetek páratlan empátiájú leírására ösztönzi: az érzések kiapadhatatlan megvallására monológokban és látomásokban.  S mint az álmokban: akár a gyötrő és akár a lélekemelő jelenetekkel szemben is egyaránt tehetetlen a lélek.

Könnyű szerelmi epizód? Romantika? Vagy inkább páratlanul keserű önkontroll éppen a házasság megtörténte, egy életre szóló lépés megtétele előtt!  Ismételjük: az író az Anuca című novellájában megölte saját hasonmását! Minden esetre: igen szokatlan szerzői eljárás.

Amiben bizonyosak lehetünk: ezen a balladás hangon, ebben a szomorú és önemésztő prózafutamokban valakitől búcsúzott az író. Valakitől, még házassága előtt, véglegesen elbúcsúzott.

 

Wass Albert és a valóságos Anuta (?)

 

„Anuta Wass Albert nagy szerelme volt. Szegény leányként Ratosnya környékén élt. A regénybeli szerelem igaz történet.[6] Albert nem vehette el a leányt román származása miatt, édesapja NEM ENGEDTE romángyűlöletből. A regénybeli gyermek Wass Alberttől származik, Bandi, az Andrei. Ma is él, szerzetes lett.

Anuta nagyon- nagyon szép román leányka volt. Újból férjhez ment és négy gyönyörű gyermeke született román férjétől. A Zalárd patak közelében Takán élte le életét.[7] Leányát Nucának keresztelték, nagyon szép nő lett, még ma is él.

Taka igen érdekes falu. Benne az Ural tájáról kivándorolt tündérhitű keresztények: élnek, számukra Szűz Mária természet- és föld-istennő egyszemélyben. Jézus Krisztus az ő gyermeke. Istentiszteletükön tánccal dicsérik Szűz Máriát és Jézus Krisztust.”

 

Rege Anna látóasszony leveléből[8]

 

 

Rege Anna (filozófia szakot végzett tanárnő, ma a Csíki havasokban tanít magyar és román gyerekeket) Nuca gyermekének születési körülményeit is leírja:[9]

 

„ANUTA-nak fia született Wass Alberttől: BANDI… a szülést az öreg remete vezette le… 10 napig Nuta mellett volt… gondozta a csecsemőt… ANUTA feküdt… vékony, nagyon finom alkatú lány volt…”

 

Látomásának egy másik részében a túlvilágról visszemlékező Wass Albert hasonlóan számol be fia (?!) születéséről és Rege Anna egyik ősével történt találkozásáról:

 

„Az öreg szakállas javasemberrrel… az öreg remeteivel, aki a barlangban őrizte… őrzi az ŐSTUDÁST – kétszer találkoztam – 13 évesen és 21 évesen, amikor Bandi (Andrei) megszületett… a Szalárd völgyéhez tartozó Oldal-ág kis házában… ő segített Nuta-nak a szülésben – én három nap után mentem fel a völgyön… az öreg ott volt Nuta mellett… Bandit pelenkázta… Nuta több napig feküdt… én akkor egy hétig ott voltam… beszélgettem a Javasemberrel… fehér szakálla volt… égszínkék szeme… faragott botja… az öreg hegyről jött le… egyedül élt egy barlangban… most is él… látom az égből… még élni fog sokáig, mert az Igazság Törvényét tartja.”[10]

 

 

Wass Albertnek egy kéziratból előkerült befejezetlen kisregénye[11] rejtőzve-feltárva egyszerre araszol az önéletrajz és a személyes önelemzés kanyargós ösvényein. Az író kompozíciós eljárását az önfeltárulkozás igénye és a saját személyiségével való szembenézés szigora egyszerre artikulálja. Írói nézőpontok, külső és belső nézőpontok, megidézési idősíkok összetett rendszerét hozta létre ebben a művében (is).

Mindezt – sajátos lelki többlettel – a vallomásosság itatja át, ahogy ezt már a 20-as évek második felére visszatekintő, a kezdő költőnek kudarccal végződő házassági kísérletét lezáró jelenet is megmutatja:

 

„– Te? Senkifia koldus? Hát azt hiszed, az én lányom hozzád menne? Azt hiszed, az én lányom főzne rád, mosna reád, foltozná a rongyaidat, mint valami cigányné? Úri dámának neveltem a leányomat, te taknyos, nem koldus-feleségnek! Egy napig nem maradna veled, mit gondolsz, bolond! Tudod-e egyáltalán, mennyi pénzbe kerül egy úri feleség, mi? De mit beszélek itt neked, ki kíváncsi arra, hogy mit gondolsz, mit nem! Ha nem jössz velem magadtól, rendőrökkel hozatlak el, érted? Ereszd el a kezemet! Ereszd el rögtön!

A Weér Botond szeme zöld volt már és veszedelmes, mesélték később a lélegzetvisszafojtva leselkedő kisfiúk, de még mindig csak állt, mozdulatlanul, fél kézzel fogva a bankigazgató[12] rángatózó kezét.

– Istenit a koldus anyádnak! – káromkodott föl a bankigazgató tehetetlen dühében, s ebben a pillanatban a fiú arca rettenetes vörösre gyúlt, zöld szeméből pedig mintha szikrák pattantak volna. Eleresztette a kis kövér ember karját, s öklével belevágott az eltorzult, káromkodó arcba. Rettenetes ütés volt. Kótay úgy tántorodott hátra, mintha fának szaladt volna. Aztán elvesztette az egyensúlyát, s hanyatt esett az iskolafolyosó kőpadlóján. A fiú pedig megfordult, s szó nélkül visszament a tanterembe.

 

Az író szegénységére, parti képtelenségére utaló indulatos szavak valós életrajzi háttérrel bírnak, mint ahogy a hétköznapi értelemben használt „anyázás” is mélylélektani sebeket ejt úgy a hasonmás hős lelkében, mint feltehetően az íróéban. A nem mindennapi és szenvedélyes válasz a szerző hirtelenharagúságát őrzi meg az utókornak, annak valós indokával. S nem először, hanem mondhatjuk, ismétlődően is, ebben a kisregényben.

Különös írói bravúrral éppen az egyes szám első személytől megfosztott narrációval – mint Albert Camus emlékezetes hősei esetében is – tudja a szerző a legárnyaltabb, legpasztellebb lelkiség-ábrázolást biztosítani.

 

Wass Albert életének egészére kiható nagy havasi szerelmének: az Anuta – Anikó – Nuca történeteknek is valóságos élményköre tárulkozik fel a második szerelmi történet megkettőzött (neveket elrejtő!) narratívájában:

 

„– Ez Enikő – mondta halkan a hajdani diák, s hangjában volt valami furcsa, mély zöngés, amire felfigyeltem –, királykisasszony álruhában.”

 

A havasok világában, a szabadság és Isten otthont adó világában ismét kudarc várja a szerelemkereső férfit. A hozzá nem illő pár választása miatti kudarc, csak éppen ellenkező társadalmi elvárások alapján:

 

„– Az úrfi tanult ember – mondta csöndesen –, úri ember, nem közénk való, hiszen tudja az úrfi. A mi leányunk soha nem lehet úriember asszonya, csupán szeretője, ezt meg mi tudjuk. Ez a leány pedig nem való szeretőnek, urak rongyának, ezt meg ő tudja. Így hát ez volt a legjobb, higgye el, uram.

– Én nem vagyok úriember! – csattant föl a legény. – Én maguk közül való akarok lenni, tudják ezt maguk! Együtt döntöttem a fát magukkal, kaszáltam a szénát, tereltem a juhot! Juhot akarok venni magamnak, s úgy élni itt fönt, mint maguk, Enikővel!

Az öreg pásztor sóhajtott, s csöndesen, fejcsóválva mondta:

– Attól, hogy most itt járja a bolondját a hegyen, még mindig úrfi az úrfi, s az is marad. A mi fajtánk nem ír könyveket, nem farag naphosszat kicsi szobrokon, hogy aztán a tűzbe vesse őket. S a mi fajtánknak nem küldözgetnek tízezer lejeket csak úgy a városból, mink egy évig is dolgozunk érte.”

 

Nemcsak a szerelmi kudarcok, de az írói pályakezdés bátorító sikerei is hitelt érdemlően fogalmazódnak meg a félbehagyottan is teljesség érzetét keltő poszthumusz műben.

Az írói alterego szegénységének hangsúlyozása és karrierjének elindulása valósághű részletektől gazdag. Tudjuk, hogy a trianoni döntéssel nagybirtokait vesztő Wass-család a korabeli úri társasághoz képest szegényebb sorban élt. Maga Wass Albert is csak tanultsággal és rátermettséggel tudott kiemelkedni saját nemzedékéből.

A kisregényben említett erdélyi és magyarországi könyvsikere – novelláinak elismertsége is –

dokumentált tény.

Az íróra utaló főhős, Weér Botond szerelmi kudarcai viszont azt mutatják meg, amiről minden valamire való ifjú hallgatna az ő helyében, hogy sem a kolozsvári úri társaság, sem a havasi pásztorvilág nem fogadta őt be…

A hétköznapi élet sodrában nem egyszerűen Weér Botond részvétteljes magatartása tűnik ki, hanem Wass Albertnek a Hanky tanár úr Amerikában című regény későbbi történeteihez hasonlóan a főhős meg is meri változtatatni azok életét, akikhez a sors kihívásai révén közel került, és meg tudják érteni jobbító törekvéseit. S ugyanakkor Isten pörölyeként viselkedik a morális értelemben megátalkodottakkal szemben. E kettős tulajdonsága feltehetően magának az írónak alkati jegyeit viseli magán, de egyben saját élete cselekmény-szálainak meghatározó mozgatójának is tűnik.

A budapesti–bécsi leírások, a képző- és zeneművészettel való kacérkodás leírásai egyszerre lehetnek valóságok és valóság-káprázatok, akár a nagy dél-amerikai írók ún. fikciós világaiban, de emberi jeleneteik ekkor is életrajzi, ill. ars-poétikus vonásokkal teljesek. Korábrázoló és önjellemző a kortárs modernektől – ma posztmoderneknek mondhatnánk! – való távolságtartása is:

 

„– S neked mi a véleményed az expresszionizmus vonalhűségének tudatalatti értékmérőiről? – tette föl orrhangon, közönyösen a kérdést. Az asztalnál hirtelen csönd lett. Mindenki kíváncsi volt, hogy mit felel erre a medvebocs. Az pedig barátságosan elmosolyodott, és úgy mondta, gondolkozás nélkül:

– Ha netalán egyszer majd én is eljutok oda, hogy nem tudom, mit kezdjek magammal, akkor talán ráérek arra is, hogy ezen gondolkozzam. De mindenesetre megpróbálom előbb lefordítani a kérdésedet magyarra.”

 

Miért is tarthatjuk töredékességében is teljességnek ezt a munkát? Éppen az írói magatartás és hitvallás körkörös kimondása, a Mester és Tanítvány viszony Áprilyhoz és Kunczhoz kapcsolható egymáshoz rendelése teszi egységessé Wass Albert e különös, számunkra nagy becsben tartott kisregényét. A Kuncz Aladár szájába adott igényesség, a termékeny bizonytalanság és teremtő küzdés elvének egysége végig vonul Wass Albert életművének minden darabján:

 

„– Nincs tehetségem semmire. Nem érek egy fabatkát sem – felelte a fiatalember ugyanúgy. Kuncz Aladár elmosolyodott.

– Ha érezni tudod ezt, az már magában véve is elárulja, hogy tehetséges vagy. Csak a tehetségtelen embernek nincsenek kétségei önmagát illetően.”

 

A kisregényben olvasható szerény ars poétika szinte eposzi távlatokba helyezi írói életművét: „Az egész irodalom ebből áll – mondtam csöndesen –, papírra tesszük mások szavait” Egész életútját meghatározó világlátását is a főhős látószögéből ismerhetjük meg, egyértelműsítve a hasonmás-azonosság meglétét:

 

„– Van egy másik mondat is a Bibliában – mondta halkan, különös zengő hanggal –, mely ezt tanítja: ismerjétek meg az igazságot, s az igazság szabadokká tészen. Az igazság pedig az, hogy ezt az emberi világot, melybe mi beleszületünk, nem Isten teremtette, hanem az emberek maguk. Mégpedig az olyan emberek, mint maga is: akik méltatlanul viselik Isten képmását. Isten teremtette a hegyeket, erdőket, tavakat, folyókat, mezőket és embereket. De az emberek építették a városokat, és csinálták ezt a társadalmi rendszert, amelyikben élünk. Ez az igazság, amit tudni kell. S ez, hogy ezen csak úgy lehet segíteni, ha mindenki, maga is, és főképpen maga ebben az esetben, visszatér ahhoz az életformához, amit Isten tervezett az embernek. Ami méltósággal jár, Isten képének kijáró méltósággal.”

 

Életre szóló tanítás és vallomás ez a nagyszerű kisregény. A magára hagyottság és magány ellen, mely mindegyikünkre mindenkor leselkedhet, felel és válaszol – írónak és olvasónak egyaránt – a havasi álom magával ragadó emléke:

 

„Esetten állt ott, és nagyon egyedül a gyorsan kiürülő pályaudvar üvegteteje alatt. A kedveseiket búcsúztatók sietve léptek tova, ásító vasutasok, álmos hordárok elcammogtak, s ő egyedül állt, és bámult a fekete semmibe, melynek nyirkos füstszaga volt, idegenség- és magányosságszaga.

Megrázkódott és körülnézett. S mintha csak akkor döbbent volna rá, hogy egy idegen város éjszakájában áll egyedül: egyszerre rettenetes vágyakozás fogta el a gyergyói hegyek után, a csiribóki legelők és a megszokott barlang után, annyira, hogy a könnyei is kicsordultak tőle.”

 

Oly jó ezeken a fennmaradt papírlapokon egységben látni Kolozsvárt és a Kelemen havasokat, Budapest és Bécs külvárosait, az író fiatalkorát, első szerelmeit és írói tanulóéveit, a kudarcokkal szembesülő szerelemkeresés, a szerelemkereső férfi pontos történeteit, nem éppen „megszépítő távolságban”, hanem megvilágító pontossággal, az önfeltárás és önfeltárulkozás lázas tüzeivel és szomorúságaival…

 

[1] WA-MÖ, ek. Erdélyi Helikon, VII/10.1934.

[2] Siemers Évával. unokatestvérével  bekövetkező házassága ekkor már eldöntött tény  volt.

[3] Em. Ellenzék 1944 október.

[4] WA-JHN, Napsugár, színpadi regény.

[5] WA-N-ASZ

[6] Utalás A funtineli bioszorkány történetére.

[7] A Görgényi havasok lejtőin található község, az Andrenyásza déli oldalán.

[8] RA-LTP

[9] Rege Anna: Wass Albert első fiának születése – a funtineli boszorkány ihletőjének titka, PoLíSz 152. sz.

[10] Uo.

[11] Altatódal a szerelemhez, ld. N-ASZ.

[12] A lánya udvarlóját kiutasító bankigazgatóban egyes kutatók Kolozsvár román megszállása előtti utolsó polgármesterét vélik felfedezni, a szerk.

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap