Egy merénylő üzenete

humattila83, h, 09/11/2017 - 00:04

 

 

 

 

Sötét Újkor – Egy merénylő üzenete

 

Ne fogadjatok el mindent, amit láttok, mert gyakran az nem több, mint amit bizonyos érdekek láttatni akarnak veletek! Nézzetek a dolgok mögé, és gondolkodjatok el azon, amit ott találtok, de ne csak ésszel, hanem szívvel is! Mert az ész csak a nyers, istentelen logikát ismeri el magában, a szív azonban hittel él.

Higgyetek, mert a hit nem puszta mítosz, mely a Teremtőhöz köt, hanem isteni páncélzat a világ rideg céltudatossága ellen. Lencse, ha úgy tetszik, melyen át az ember nem pusztán testi érzékekkel kénytelen tapasztalni az őt körülvevő mindenség egy beszűkült szegmensét, hanem képes látni a világot annak valódi szépségében, és átérezni az azt felépítő és életben tartó erőket.

Ilyen erők az önzetlen, feltétel nélküli Szeretet, és az anyagi tényezőktől mentes, lelki Boldogság. Aki ezeket megleli magában, felül emelkedhet önnön korlátain, ez azonban hit nélkül lehetetlen.

 

A Hit.

A gonoszság elsődleges célpontja. Mert hit nélkül nincs szeretet, nincs béke, nincs remény, nincs odaadás, nincs megértés, nincs bátorság, ezek híján pedig nincs Élet. Ezért kérdőjelezik meg a hitet, ezért méltatják Istent, ezért próbálnak tudományos magyarázatokat koholni ellene, holott a tudás minden formája belőle fakad.

De Istent nem tudják elpusztítani, ezért a hozzá vezető csatornát, a hitet akarják lerombolni, mely a világmindenség alapköve. Ne engedjétek...”

 

 

Az élet olyan tünékeny, mégis olyan csodás!- gondoltam miközben súlyos terhemmel, amit mások kötöztek rám, és azzal amit saját magam akasztottam a nyakamba, ráléptem a mozgólépcső felfelé haladó sávjára.

Már közel jártam a célomhoz, a belém vert térképek és fotók alapján ezt jól tudtam, de még mindig nem döntöttem el mit is teszek majd, ha odaérek. A parancsaim persze egyértelműek voltak. A kérdés csak az volt követem-e őket, és megölök sok-sok ártatlant, vagy ellenszegülök, amivel a családomra mondok ki halálos ítéletet.

Minden pusztán elszántság kérdése, mondhatnánk, de ez nem lenne igaz. Az elszántság gondolatok és érzelmek nélkül, nem több mint önként vállalt fanatikus vakság.

A kis Hadiya-ra gondoltam, ahogy a mozgólépcső egyre feljebb vitt a végzetem felé.

Már csak ő maradt nekem. Nekem, aki magam is a háború gyermeke vagyok.

Három éves voltam, mikor anyámat széttépte egy gyalogsági gránát, amit ellenséges katonák dobtak a folyóról hazafelé tartó ártatlan nők közé. Két nagynénémet is elvesztettem, és nővéremet. Apámat az utcáról hurcolták el fényes nappal több más férfivel együtt. Soha többé nem került elő egyikük sem. Ekkor már hat éves voltam. Legidősebb bátyám forradalmár lett, és harcolt az elnyomók ellen. Később fiatalabbik fivérem is követte őt, végül azonban mindkettőjüket megölték egy rajtaütés alkalmával. Én nem álltam harcosnak. Nem gyávaságból, hanem mert másra nem emlékszem apámból, csak arra, hogy megesketett, soha nem fogok fegyvert a kezembe, és nem ölök meg senkit!

Megesküdtem, és tartottam a szavamat.

Eddig, de most...Allah látja lelkem, talán megszegem az ígéretemet.

A feleségemet, a drága Kalilaht is katonák ölték meg. Egy délután közrefogták, ruháit letépték, megerőszakolták, megalázták, megverték. Mikor már mozdulni sem tudott egyszerűen agyon lőtték.

Belemarkoltam a gumi kapaszkodóba, amint feltörő könnyeimmel küszködtem. Nem, nem sírhattam el magam. Többen már így is lopva engem bámultak. Tudtam mire gondolnak, láttam a gyűlöletet, a félelmet a szemükben.

Óh, Hadiya, drága kislányom...- a nyugati népek azt hiszik nálunk a nőknek nincs értéke. Azt hiszik kegyetlenek vagyunk hozzájuk, de ez nem igaz! Mi annak látjuk a nőket amik, a Teremtő képmásainak, a szeretet emberi megtestesüléseinek.

...érted ezret is megölnék...- igyekeztem elszántságot meríteni ebből a hitemtől ás eddigi életemtől ismeretlen gondolatból.

Hiába ringattam magam azonban abba a hitbe, nem volt választásom. Tudtam ezt. Ellopták tőlem, pontosan úgy, ahogy azt az egész életemmel tették...

...és végül ott álltam a világító fényreklámokkal hivalkodó üzlet előtt, odabent zsúfolásig telve emberekkel...szinte éreztem a talpam alá festett vörös jelet.

Itt vagy! Megérkeztél! Tedd meg!- üvöltötte felém a pillanat, és én mozdulni sem tudtam, a félelem egyszerűen megbénított.

Mennyien lehetnek ott?- kérdeztem magamban, de senki nem válaszolt. Úgy éreztem a hitem is elhagyott. A lábaim reszketni kezdtek. A tenyeremet valósággal égette a zsinór, mely a bombához kapcsolódott.

A bombához, amiről fogalmam sem volt mekkora pusztításra képes, de annyi sejtésem volt, hogy az üzletben, és annak környékén mindenki meg hal, amikor megrántom a madzagot.

Allahra! Ott egy gyerek, alig idősebb mint az én Hadiyám! Mit tegyek?- a belém plántált idegen gondolatok és az általuk szított elszántság finom szemekként peregtek ki elmém széttört üvegéből.

Ó Hadiya...- csak álltam ott, és elködösülő tekintettel bámultam a kirakat mögött nyüzsgő tömeget.

Nem volt választásom...

 

Hazafelé igyekeztem egy kihalt utca romos épületeinek árnyékában. Előző nap itt komoly harcok dúltak a megszállók és a szabadságharcosaink között. A falakon golyók vájta lyukak éktelenkedtek, és több helyen jókora alvadt vértócsák sötétlettek, jelezve hol szakadt meg egy-egy élet fonala.

A hónom alatt egy egészen friss kenyér lapult, amit úgy szorongattam, mintha Allah dobozba zárt mosolyát hordoztam volna magamnál. Hadiyának szántam, meg húgomnak, sógoromnak és két gyermeküknek. Három napja nem ettünk semmit, de egyikünk sem panaszkodott, megszoktuk már a háborúval járó éhínséget.

Persze magát a háborút nem. Azt soha...

Valahol a közelben idegen szavak csattantak. Megtorpantam. Az egyik épület mögül, melynek homlokzatát egy tank lövedéke szaggatta szét korábban, három homokszín egyenruhás, állig felfegyverzett katona lépett elő, akik egy szürke uniformisú férfit kísértek.

Rám mutatott, és parancsokat vakkantott. A katonák közül kettő felém indult.

Futásnak eredtem az ellenkező irányba.

Nem akartam megtudni mit akarnak tőlem.

Az egyik katona utánam kiáltott, nem értettem a szavait, de kitaláltam mit akar. Csakhogy nekem eszemben sem volt megállni. Aztán tüzet nyitott.

A gépkarabély felugatott és halált okádott a nyakamba. Körülöttem törmelékesővé változott a világ, én pedig megbotlottam. Por és füst csapott az arcomba, marta a szemem, marta a torkom.

A fegyver elhallgatott, én pedig talpra akartam kecmeregni. A kenyeret még mindig magamhoz szorítottam.

Nem láttam a katonát, nem hallottam közeledni, csak a fejembe robbanó bakancsát éreztem.

Azonnal elájultam.

Egy teherautó platóján tértem magamhoz. A fejem majd szétszakadt a fájdalomtól, a nyelvemet elharaptam, és a számat fémes íz járta át. A kenyér már nem volt nálam. Riadtan körül néztem, de a kábulat ködén át csak homályos foltokat láttam. Megpróbáltam felülni, de a mellettem gubbasztó katona puskatussal vert állba. Fejem a fémpadlón csattant, és megint elsötétült minden.

 

Azután már csak a fogdában ébredtem fel. Nyelvem addigra a duplájára dagadt, az állkapcsomat mozdítani sem bírtam a bele nyilalló fájdalomtól. A kezeimet és a lábaimat összekötő bilincs hosszú láncon keresztül csatlakozott a falba erősített vaskos csőhöz. Én a mocskos padlón feküdtem anyaszült meztelen, saját magam és mások ürülékében.

Ahogy lassan visszanyertem a tudatomat, térdre küzdöttem magam, undorodva néztem körül. A falakat és a padlót alvadt vér, bélsár és hányadék borította. A bűz elviselhetetlen volt. A bőrömet vastagon borító kosz és fekália a sebeimet marták, melyekben máris élősködők hada nyüzsgött. Az arcom előtt lusta legyek zümmögtek, s béklyóim miatt nem tudtam elhessegetni őket.

Nem értettem miért történik mindez velem, hiszen csak ételt vittem a családomnak. Nem támadtam a katonákra, nem is fenyegettem őket, hiszen még fegyver sem volt nálam, csak egy kenyér.

Ekkor jutott eszembe Hadiya, bíztam benne épségbe van és a húgom családja gondját viseli majd. Azokban a napokban másom se maradt, csak ez a remény.

Fogalmam sem volt meddig feküdtem eszméletlenül, és már azt sem éreztem mióta térdeltem magam elé bámulva, mikor a cella túloldalán álló vasajtó hirtelen kinyílt. A folyosóról fény áradt be, s a nyílásban egy katonatisztet pillantottam meg. Arca hideg kegyetlenséget ígért, ahogy végigmért engem.

Ó Allah, ha létezik testet öltött gonoszság, akkor ez az ember az volt; maga a vegytiszta gonoszság.

Láttam a szeméből, hogy érzi a rettegésemet.

- Te vagy Ab-habib Hadzsan, a Mahir Dzsihád katonája?- kérdezte erős akcentussal.

Akkor még nem tudtam, hogy mire megy ki az egész, és felcsillant bennem a remény.

Összekevertek valakivel!

Törött állkapcsommal és duzzadt nyelvemmel küszködve próbáltam válaszolni.

- Nem uram, az én nevem...- brutálisan fejbe rúgott. A bilincstől gátolva tehetetlenül zuhantam oldalra, a homlokom a mocskos kőnek csattant. Minden elhomályosult előttem, görcsösen köhögni és öklendezni kezdtem, aztán epét hánytam. Három fogamat vesztettem el.

- Te vagy Ab-habib Hadzsan, a Mahir Dzsihád katonája?- kérdezte a szürke ruhás tiszt. Hörögve, prüszkölve igyekeztem tiltakozni.

Az arcomba taposott. Tompa elmémbe ezernyi tőrként döfött a fájdalom, aztán egész testem zsibbadni kezdett. Az orrom és több fogam is szilánkosra robbant.

- Te vagy Ab-habib Hadzsan, a Mahir Dzsihád katonája?- kérdezte harmadszorra is, hangja épp oly hűvös és nyugodt volt mind idáig.

Nem! Hát nem érted? Nem vagyok katona! Nem vagyok...- akartam üvölteni, de testem nem engedelmeskedett az agyam parancsainak. Kínban vonaglottam, reszkettem. A sokk maga alá gyűrte minden józanságomat. A tiszt újra belém talpalt.

Teljes filmszakadás...

 

Valaki a hajamnál fogva vonszolt.

Sikoltottam a fájdalomtól, miközben erőtlenül rúgkapálva igyekeztem kiszabadulni fogvatartóm markából.

Az iszonyú fájdalomtól magam alá vizeltem.

A fejemet markoló kéz szorítása engedett, és én hanyatt vágódtam a kemény padlón. Erős, jéghideg vízsugár csapott az arcomba. A fájdalom újból fellángolt bennem, amitől elvesztettem az eszméletemet.

 

Napokig kínoztak a legválogatottabb módokon, ütöttek-vertek, már magam se tudtam miféle gonosz erő tartott még mindig életben.

A szürkeruhás mindig ugyanazt a kérdést ismételte: „ Te vagy Ab-habib Hadzsan?”.

A fájdalom teljesen elvette az eszemet, míg végül, talán a harmadik, vagy a negyedik napon „igen”-nel feleltem.

Megint fejbe rúgott.

 

Hideg vasszékhez kötözve ültem egy kihallgató szobában. A gőzborotva a kosz nagyját lemarta rólam, de így is undorítóan mocskosnak éreztem magam. Amellett az egész testem lüktetett a rengeteg veréstől.

Velem szemben a szürke egyenruhás tiszt ült. Kerek arcán semmilyen érzelem nem látszott, még gyűlölet sem. El sem tudtam képzelni, ennyi könyörtelenséget, és kegyetlenséget, brutalitást, miként lehet a közöny maszkja mögé rejteni. A tiszt rám nézett véreres szemeivel.

- Neved Jazab Kharil?

- Igen.- bólintottam, és örültem, hogy végre az igazi nevemet hallom.

- Ez te lányod?- egy fotót tolt elém. A lányom volt rajta, a húgommal Jadzsirával. Valahol kint az utcán sétáltak. A kép nem készülhetett túl régóta, mert Hadiya azt a ruhát viselte, amit a napokban egy segélyszállítmányból szereztem. Olyan békésnek tűntek...olyan távolinak.

Nem mertem válaszolni, de biztosra vettem, hogy a szemem, a testbeszédem mindent elárult, mert a tiszt így szólt:

- Újra kérdez? Te vagy Ab-habib Hadzsan, a Mahir Dzsihád katonája?- a tekintetem a képről a tiszt arcára vándorolt. Mosolygott, és ez olyan volt, mintha maga az örök kárhozat vigyorgott volna rám.

- Igen, én vagyok.- feleltem a félelem gombócával a torkomban.

- Jó. Nem felejt el!- azzal letette a képet, és hagyta, hogy felvegyem. Talán ekkor törtem meg végképp.

 

Hagyták, hogy alaposan megfürödjek, azután jött egy orvos, aki durván kitisztította és ellátta a sebeimet. Ezt követően kaptam ruhákat (keki színű katonauniformist), majd egy viszonylag tiszta cellába kísértek.

Hetekig senki rám se nézett, leszámítva persze az orvost, aki rendszeresen meglátogatott és a maga mogorva stílusában gyógyított engem, valamint az őröket, akik gumibottal ütöttek-vertek ahol csak értek.

Kaptam ételt, kaptam vizet, de azokat mindig a zárka vasajtajának alsó nyílásán tolták be, és ott is vették ki az üres tányért. Az ajtót csak akkor nyitották ki, többnyire az éjszaka közepén, ha bántalmazni akartak. Sosem jöttek kétszer ugyanabban az időben, néha csak belém rúgtak, néha egészen ájultra ütlegeltek. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, már nem számoltam hány nap telt el azóta, mióta ide kerültem.

Mivel borotvát nem kaptam, hajam és szakállam hosszúra nőtt.

Egyik nap aztán a szürkeruhás jött értem, akit ezúttal fegyveres őrök is kísértek.

Kivittek az udvarra, ahol más foglyokkal (mind arabok) együtt sorba állítottak minket, és a tiszt beszélni kezdett.

- Ti mind nekünk népnek ellenségei vagytok! De mi, Isten választottjai vagyunk, mi bocsájtunk meg ti nektek!- eközben két őr egy poharakkal és kancsókkal teli asztalt hozott ki az épületből. Letették a szürkeruhás mellé, az felvett egy poharat, majd az egyik edényből méz-sárga italt töltött bele. A szájához emelte és egy nyeletre lehúzta az egészet. Az őrök minden pohárba öntöttek a szeszből, és sorra a kezünkbe nyomtak egyet-egyet.

- Igyatok!- parancsolta a tiszt.

A többségünk hithű muzulmán volt, így csak a keresztények emelték az ajkukhoz a poharakat.

- Igyatok mind!- kiáltotta a szürkeruhás dühösen. A félelem néha legyőzi a hitet. Néha mindent legyőz...

Felemeltem a poharat és fenékig ürítettem. Az ital égette a torkom, páran öklendezni kezdtek. Az őrök körbejártak és újratöltötték a poharainkat, mi meg csak ittunk és ittunk...egyikünk sem mert ellenállni.

Többre nem emlékszem abból a délutánból.

Másnap a cellámban ébredtem fel. Szörnyen másnaposnak éreztem magam, bár még sosem tapasztaltam ilyesmit, de szinte biztosra vettem, hogy a sok alkohol miatt voltam pocsékul.

 

Harmadnap egy őr hosszú fehér burnuszt hozott, olyasfélét, amit a déli sivatagi törzsek hordtak. Rám parancsolt, azonnal vegyem fel!

Felöltöztem, s mikor elkészültem a katona egy vaskos zsákot húzott a fejemre.

Vakon vezetett végig az épület folyosóin, végül ki egy ajtón, ahol valamilyen zakatoló gépbe tuszkolt. A félelem újfent eluralkodott rajtam, miközben a helikopter velem együtt a magasba emelkedett.

Néhány órás repülést követően a gép ereszkedni kezdett, végül tompa puffanással földet ért. Ajtó nyitódott, valakik az ellenség nyelvén kiáltoztak. Aztán minden szó nélkül kilöktek a forróságba. A levegő fullasztó volt, a lábam belesüppedt a puha homokba, és máris utat talált a katonai bakancsom résein át. Bukdácsolva haladtam előre, a mögöttem haladó őr a fegyverével noszogatott, majd egyszer csak a térdhajlatomba csapott vele. Összerogytam.

Durván lerántotta a fejemről a zsákot, és a tarkómra ütött. Hátrakötött kézzel borultam arcra, a szám, az orrom és a szemeim teli mentek homokkal. A hajamnál fogva rángatott újra térdre, és úgy is tartott.

- Ez lesz nektek új lakhely! Itt nem vannak őrök, nem vannak falak, de minden messze! Nagyon messze! Aki próbál szökni, hal éhen, hal szomjan! Aki megpróbál bármit, annak rossz lesz családnak! Minden héten egyszer jön helikopter, hoz élelem, és lehet visz el valakit, ha kell!

A tiszt szándékosan törte a nyelvünket, mintha sértené szavaink helyes megformálása. Miután végzett, az őrökkel együtt visszaszálltak a helikopterbe, és magunkra hagytak minket. Búcsúzóul azért kaptunk még egy két ütést vagy rúgást tőlük.

A megviselt, szél és homokviharok marcangolta sátrakból, a sáros vizű kútból álló táboron tizenketten osztoztunk. Nem beszéltünk egymással túl sokat, de mind tudtuk, hogy a sorsunk hasonlóan alakult eddig és a végzetünk is úgy fog...

 

A szürkeruhás tiszt ígérete szerint a helikopter hetente eljött. Szegényes ellátmányt hajigáltak a homokba az éjszaka leple alatt, amit néha csak nagy nehézségek árán találtunk meg. A gép minden alkalommal egészen közel repült a táborhoz, és nekünk fel kellet sorakoznunk, hogy a reflektor fényében megszámolhassanak minket.

A negyedik alkalommal, miután kisorjáztunk a tábor szélére, a helikopter ereszkedni kezdett. A szürkeruhás és két gépkarabéllyal felszerelkezett társa elrángatták az egyikünket.

Ezután még nagyobb csend telepedett ránk. Alig-alig hangzott el egy-két szó köztünk.

Még három látogatáskor vittek el közülünk valakit. Mindig ugyanúgy történt minden. A tiszt elordított egy nevet, persze nem az igazit, hanem a Mahir Dzsihad-belit. Az illető a géphez botorkált, és soha többé nem tért vissza.

A következő egy hónapban senkiért nem jöttek. A várakozás kezdett lassan az idegeinkre menni. Én másra sem gondoltam csak Hadiyára, s kértem Allahot vigyázzon rá. Az imádságból merítettem erőt, de nem mindenki követte a példámat.

Egyik délután ketten egymásnak estek, mert összevesztek az ételen. Mi többiek alig tudtuk szétválasztani őket. Még aznap este megérkezett az élelmiszer szállítmány, és a helikopter sűrű homokfelhőt kavarva landolt a sátraktól nem messze. Kinyílt az oldalajtó, és a tiszt, meg két őr ugrott ki belőle.

- Ab-habib Hadzsan!- kétszer el kellet még mondania, mire rádöbbentem, engem szólít. Hipnotikus félálomban lépkedtem a reflektorfény felé. Nem tudtam mit gondoljak, mit érezzek. Örüljek mert elkerülök végre innen, vagy féljek attól, ahová visznek? Így utólag visszagondolva az a sivatag tábor olyan volt, mint a pokol tornáca, se jó, se rossz, de onnan csak a kárhozatba vezet út.

Ahogy a tiszt elér értem, végigmért.

- Te vagy süket?- kérdezte burkolt haraggal.

- Sajnálom...- nyöszörögtem, mert hazudni nem tudtam. A tiszt pofon ütött. Túl gyenge voltam, így elterültem a homokban.

Az egyik őr a karomnál fogva vonszolt a helikopterhez, s mintha csak egy zsák csörgő csont lennék, úgy vágott be a fülkébe. Bevertem a fejem az egyik ülést a fémpadlóhoz rögzítő vastalpazatba, amitől elájultam.

Kábultságom óráiban a kislányom mosolygós arcát láttam magam előtt. Rám nevetett, csilingelő hangja épp olyan volt, mint az anyjáé...

 

Ugyanabban a kihallgató szobában ültem, mint korábban, mikor eldobtam a saját nevemet, habár nem önként tettem ezt. A szürkeruhás tiszt ezúttal egy dossziét tett elém. Idegen írásjelek voltak rajta, nem értettem belőle semmit, de az első oldalra tűzött képek mellbe vágtak. Én voltam rajtuk, szakállasan, loboncos hajjal, katonaruhába öltözve, kezemben gépkarabéllyal. A tekintetemben delírium úszott, csakúgy, mint azokéban, akikkel együtt voltam a fotókon.

- Ab-habib Hadzsan, a Mahir Dzsihad katonája, vagy te itt papírokon mint felkelő, vallásod fanatikus harcosa. Én most kínál neked lehetőség, harcolhat te hitedért! Harcolhat te lányodért...de ha utasítod vissza, ő hal meg. És hal meg húgod, hal meg egész családod!

Legszívesebben a torkának ugrottam volna, de túl gyenge voltam hozzá. Csak bámultam meredten magam elé, könnyek szöktek a szemembe, és szinte semmit nem láttam már a szobából, a tisztből, még a dossziéból sem. Csak Hadiya arca lebegett előttem, ahogy felém fordult és boldogan felkacagott.

 

Az ezt követő eseményeket úgy éltem meg, mintha nem is velem történne.

Repülőre raktak, hamis papírokat és személyazonosságot kaptam. A reptéren már vártak rám, civilruhás ügynökök kísértek egy félreeső bérház lepukkant lakásába, mely így is luxuspalotának tűnt az otthoni lakhelyemhez képest.

Itt eligazítottak. Alaposan belém verték, mikor és merre kell majd menjek, hogy hogyan viselkedjek, vagy hogy mit mondjak, mielőtt megteszem.

Négy napig zajlott a kiképzésem, aztán az ötödik nap reggelén egy ügynök közölte velem, hogy hamarosan indulnom kell.

Nem féltem a haláltól, az örök kárhozattól sokkal inkább.

Világosan elmagyarázták mit kell tennem, és azt is mi lesz a családommal, ha nem teszem meg, amit várnak tőlem.

Csak azt nem tudtam mi lesz a lelkemmel. Hiszen gyilkolni bűn Allah szemében, és rosszat cselekedni a jó ellenében szintúgy. Ringathattam volna magam abba a tudatba, hogy hitetlenekről van szó, így nem számít hányat pusztítok el közülük, hiszen Isten őket eredendően elutasította az üdvözüléstől.

De mi van, ha akad köztük csak egy is, aki az Igaz Hitet követi, vagy olyan, aki a jövőben térne meg rá. Isten nem csak tömegében és terjedelmében látja a világot, de az idő egész folyamát is ismeri. S megölnöm valakit, akiből hívő válhatna épp akkora bűn lenne, mint olyan életére törni, aki megtalálta már az utat Allah-hoz...

...én senkit nem akartam megölni. Még azokat se, akik nem úgy hittek, mint én. Senkit...

 

A ruhákat, melyekben végre kellett hajtanom „szent küldetésemet”, ahogy azok nevezték, gondosan előkészítették a számomra, és egy ügynök végig felügyelt rám, amíg öltöztem. Alacsony, kopaszodó férfi volt, felső ajkán csúnya forradásnyommal; szemében cseppnyi könyörület, vagy sajnálat nélkül.

Először az alsóneműt, aztán a drága farmernadrágot húztam fel, majd következett a robbanóanyaggal teletömött mellény. A detonátor zsinórját az ügynök fűzte be az ingem alá, és csak mikor már teljesen fel voltam öltözve, akkor dugta be a vékony drótot a gyújtószerkezetbe, amivel élesítette a bombát.

Leírhatatlan kétségbeesés kerített hatalmába, mikor az ügynök a nyakamba aggatta a halált hozó szerkezetet. Émelygés fogott el, és remegni kezdtem a félelemtől. A torkom, a nyelvem, a szájpadlásom kiszáradt, a torkomban fojtó gombóc keletkezett, a tenyerem izzadni kezdett. A szívem olyan hevesen vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. A pánik elemi erővel csapott le rám, és zúzta szét maradék önuralmamat.

Sírni kezdtem. Sírni, akár az anyja ölébe vágyó kisgyermek.

Az ügynök rám üvöltött, hagyjam abba, majd mikor ez sem használt pofon ütött. Egyszer, kétszer, sokszor...

Mást nem mert tenni, mert a gyújtózsinór már a kezemben volt.

- Hagyd abba!- kiabálta dühösen és ijedten. Ujjai a detonátor után kutattak, de kifordultam a keze ügyéből, így nem tudta kikapcsolni azt.

- Hagyd abba...- már szinte vinnyogott félelmében, én pedig újra szabadnak éreztem magam...

...de egyszer csak megpillantottam valamit. Lenyúltam az ingért, amit még odahaza a reptéren kaptam, amiben ide érkeztem, ebbe a távoli országba melyről mit sem tudtam. A mellényzsebből egy összehajtott papírlap sarka lógott ki. Kivettem, széthajtogattam, és elnémulva néztem.

Hadiya fényképe volt az, amit még rabságom ideje alatt kaptam a szürkeruhástól.

Bénultan meredtem a képre. Oly sok minden jutott eszembe, amit már sosem fogok elmondani, vagy megtanítani az én kis Hadiyámnak, oly sok minden...

A nyúlszájú ügynök megragadta a nyakam és vicsorogva a falhoz tolt.

- Hülye palesztin!- szűrte a fogai között, pisztolyát a homlokomhoz szorította.

- Sajnálom...- nyögtem, mert nem akartam még jobban megkockáztatni, hogy a családomnak baja essen.

Azt hittem fejbe lő, haragtól eltorzult vonásai legalábbis halált ígértek. De végül elengedett és eltette a fegyverét.

 

Tíz perc múlva már az autóban ültünk. Mellettem a nyúlszájú kuporgott hátul, keze mindvégig a pisztolya markolatát szorongatta. A kocsit egy másik ügynök vezette, a jobb első ülésen pedig egy katonás tartású nő ült. Közülük való volt, ezt elsőre láttam. Ugyanaz a hideg, érzelem nélküli tekintet jellemezte.

Elgondolkodtam, vajon az olyan nők akik képesek így elnyomni magukban a Teremtőtől kapott képességeiket a szeretetre, az együttérzésre való hajlamot, mennyire kerülhettek távol attól, amit mi az egy Igaz Hit követői „nőnek” nevezünk? Úgy véltem nagyon.

De akkor milyen gyermekeket nemzhet egy olyan asszony, aki nem képes az empátiára, a szeretetre mert már nincsen lelke? Milyen értékeket sugározhat a gyermeke felé? Szinte már sajnálni kezdtem őket, mikor a mellettem lévő ügynök oldalba bökött, és kifelé intett az állával.

- Meg érkeztünk! Indulj!- mondta.

Az autó egy parkolóházban fékezett le, én kiszálltam. Ismertem a helyet. A fotók, a térképek az agyamba vésődtek...

 

Ó Hadiya...- csak álltam ott, és elködösülő tekintettel bámultam a kirakat mögött nyüzsgő tömeget.

Nem volt választásom...

Tudjátok, hogy nem...

...mégsem vitt rá a lélek, hogy megtegyem. Nem tudtam megölni ennyi ártatlan embert.

Bocsáss meg kislányom...bocsáss meg...

Ekkor lépett működésbe az időzítő szerkezet, amiről nem tudtam, és ami rövid impulzust küldött a detonátornak...

...nem volt választásom.

 

 

Bombatámadás a Plázában! Mikor lesz már elég?

 

Mint ismeretes, kedden, kora délután egy öngyilkos merénylő kilencvenhét embert ölt meg egy testére erősített, házilagos készítésű pokolgéppel. Az akciót ismét a Mahir Dzsihád nevű szélsőséges terrorszervezet vállalta magára! Ez már sorozatban az ötödik ilyen jellegű támadás volt, melyet ez a csoport hajtott végre zsúfolt bevásárlóközpontok ellen!

A kormány újfent csak sajnálkozó nyilatkozatok tömkelegével volt képes előállni, miközben a lakosság rettegésben él; miközben már majd ezerre rúg azon halálos áldozatok száma, akik a M.D. Terrorcselekményei által vesztették életüket! Be kell látnunk, vezetőink vagy tehetetlenek a terrorizmussal szemben, vagy nem is akarnak tenni ellene...

...az egyetlen megoldásként csakis a határozott katonai fellépés fogadható el...”

/részletek a NY Patriots című hetilap április 22.-i számából

 

 

Ne fogadjatok el mindent, amit láttok, mert gyakran az nem több, mint amit bizonyos érdekek láttatni akarnak veletek!

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap