Egy téma, két mű, három szólam

Barcsa Dániel, cs, 10/19/2017 - 00:02

 

 

 

 
 

 

Ivás István és Ditrói Csiby Éva könyve
a székely határőrség végnapjairól

 

A székely határőrség szerencsétlen csillagzat alatt született: az erőszak gyalázatában fogant, vérben és szennyben jött világra, rabságot és megaláztatást hozott a szabad székelységre, és végül is tengernyi szenvedést zúdított a katonáskodókra és az otthon maradottakra egyaránt.
A 18. században Ausztria már igen nehezen tudott csak lépést tartani a végletekig központosított és militarizált Poroszországgal. Míg Nagy Frigyes egyetlen intésére beindulhatott egy félelmetes hadigépezet, addig Mária Teréziának úgy kellett kiudvarolnia az újoncokat és az adókat tarka birodalmának rendjeitől. A pénzhiány és a korlátozott lehetőségek a különleges megoldások felé irányították a kormányzat figyelmét. Az udvar szükségből kívánt erényt csinálni, mintegy vályogalapra építeni márványpalotát: az olcsó, ámde jól képzett és fölszerelt hivatásos katonaság ideáját dédelgette magában. Ezért ki kívánta terjeszteni a határőrizet rendszerét Erdélyre is, mert e szervezetben a katona önmagát látta el ruhával és élelemmel, az uralkodónak csak a fegyverről és a kiképzésről kellett gondoskodnia. Így hát Bécs ismét felújította a székelység hadkötelezettségét, amelyről pedig már a Rákóczi szabadságharcot követően – érthető szempontok alapján – lemondott.
Az uralkodói elhatározást tett követte, ám a kezdeti sikerek után a határőrség szervezése megtorpant, főleg, mert a székely jogérzéket sértette az, hogy a határőrnek állottaktól is be akarták szedni az adókat. 1764 elejére a már a korábban határőrnek állottak is visszaadták a nekik kiosztott fegyvereket. E körülmény is bizonyítja, a székelység nem akart lázadást, csak meg kívánta ismertetni, és elfogadtatni a maga álláspontját az uralkodó tisztviselőivel. Képviselőik a csíki Madéfalván gyülekeztek, ott akarták összeírni, és pontokba szedni kívánságaikat. Ám január 7-én éjjel katonaság vette körül a falut. Hajnali négykor megszólaltak az ágyúk, jelt adva a legalább háromszáz ember halálát követelő mészárlásra.
Az erőszak elérte célját: a büszke, szabad és rátarti székelyek betörtek a határőrizet igájába.
A székely számára többé nem volt „civil szféra”, a Generalkommando beleszólt a férfiak-nők öltözködésébe, az ünnepek tartásába és a szabadidő eltöltésébe, a gyermeknevelésbe és a pályaválasztásba, sőt még meghalni se engedte nyugodtan a székelyt, mert ott ült a halálos ágyánál is, hiszen még a szabad végrendelkezését se engedélyezte.
Végül – közmegelégedésre – a Habsburg határőrszervezetet elsodorta a negyvennyolcas áradat, de maguk a székely határőrkatonák a szabadság zászlói alatt hőskölteményekbe illő tetteket hajtottak végre. Ebből az következett, hogy a Habsburg ház a székelyekben többé már nem bízhatott, így az önkény idején a határőrséget nem állította vissza. A kiegyezés után pedig – a liberalizmus elveiből következően – egyetlen népcsoport plusz katonai terheiről se eshetett szó, ezért a székelyek a többi magyar állampolgárhoz hasonlóan katonáskodtak.
A székelységet újra 1943-ban bízták meg a határok őrizetével. Az elgondolás, melyet a szükség és a romantika egyaránt ösztönzött, Kozma István vezérőrnagy fejéből pattant ki. Ötletét a magyar katonai döntéshozók fölkarolták, mert úgy gondolták, jó lesz, ha apa és fiú – ugyanúgy, mint a történelmi múltban – együtt szolgál, s az idősebb képezi ki, és ösztönzi a következő katonanemzedéket. Rövid idő alatt igen komoly erőt, 21 határőrzászlóaljat hoztak létre a behívott székely férfiakból. Ám az 1944. augusztus 23-i sikeres román kiugrás miatt a székely határőröket még azelőtt kellett harcba bocsátani, hogy kiképzésük és felszerelésük befejeződött volna. Ennek ellenére a székely határőrség katonái, szinte puszta kézzel, a negyvennyolcas időket idézve, több, mint egy hónapra megállították a szovjet-román túlerő erdélyi térnyerését. Persze a háború menetét nem fordíthatták meg, így 43 nap reménytelen küzdelmei után alakulataik sorra felmorzsolódtak.
A székely határőrség – mint ahogyan már megállapítottuk – szerencsétlen csillagzat alatt született. Hisz történetéről is alig tudunk, mert ama negyven év alatt nemhogy a székely határőrök magyar katonaként vívott küzdelmeinek a bemutatása, de még a székely szó puszta említése is „soviniszta”, elítélendő cselekedetnek számított. (Jellemző a rendszer sötétségére és gyávaságára, hogy 1964-ben a közöttünk élõ bukovinai székelyeknek megtiltották a madéfalvi mészárlás bicentenáriumi megemlékezését is, „nehogy megbántsuk vele a román elvtársak érzékenységét”.)
A helyzet – magát a rendszerváltozás értelmét is megkérdõjelezve – ma se változott. Ám szerencse a szerencsétlenségben, hogy legalább Erdélyben vannak tudományos műhelyek, van még ott magyar sajtó és könyvkiadás, és a Magyarországi Globalista Köztársaságban is vívja még utóvédharcát egy-két szellemi végvár.
Az utolsó székely határőrök és az Üzenet apámtól című könyvek eloszlathatják az előbbiekben vázolt sötétséget és tudatlanságot. A két kötetben testet öltő más és más cél, szemlélet és módszer sokat segíthet, hogy alaposan és mindenoldalúan megismerjük a világháborúban harcoló székely határőrök küzdelmeit, szenvedéseit, és az otthonmaradók aggodalmait.
Az Ivás István nevével fémjelzett, Az utolsó székely határőrök című kötet sokkal többet ad annál, mint amit az első felületes átlapozás során ígér, mert tulajdonképpen két komoly történeti jellegű munkát tartalmaz. Egyrészt, a napjainkban egyre népszerűbb „oral history” műfaj egy nagyszerű képviselőjének kitűnő visszaemlékezését, másrészt pedig egy szaktörténész lényegre törő, tömör kistanulmányát. Ivás István írása „hozza” az epikus hitelt, a személyességet, Szabó József János
a tudomány distanciáját, az objektivitásra való törekvést, a szigorú tudományos igényt és szakértelmet.
Ez a könyv a romániai Hargita Népe kezdeményezéséből született. A forradalom után Romániában többé már nem számított tabutémának a székelység második világháborús szerepe, így e megyei újság pályázatot hirdetett, amelynek célja a még élő tanúk megszólaltatása volt. Erre a pályázatra küldte be visszaemlékezésének első változatát Ivás István, aki 1943-tól 1944-ig volt határőr. Írása akkora sikert aratott, hogy többen is bíztatták a folytatásra, a további kutatómunkára, a saját emlékek „feldúsítására”, pontosítására. Az újabb változat tehát már nemcsak Ivás emlékei alapján készült: a szerző tanulmányozta a témáról fellehető könyveket, és összegyűjtötte, felhasználta mások emlékeit is. Erre az anyagbővítő munkára Szabó József János történésztől kapta a legtöbb bíztatást, rendszerint ő látta el a szerzőt térképekkel, és a legújabb szakirodalommal.
Ivás István személyes, epikus hitellel számol be arról, hogy kik, miképpen és miért hozták létre a Székely Határőrséget, hogyan töltötték fel a szervezet személyi állományát, hogyan folyt a felszerelés és a kiképzés, és hogy idő előtt miért és hogyan vetették be határőreinket a harcba. A szerző legfőbb erénye az, hogy az információbővülés ellenére is személyes tudott maradni, az új, utólag szerzett adatokat is gond nélkül volt képes integrálni.
Ivás István kötete – a szerző önmeghatározása szerint – történelmi elbeszélés. A szerző célja „emléket állítani az… ezeréves országhatár védelmében a székely határőrségben szolgáló idős és ifjú székelyeknek, akik Ojtoztól Bélborig álltak a vártán, és bár gyenge és elavult fegyverekkel, és nagy véráldozat árán, … de még a határzónában megállították a támadókat.”
Ivás István nem történész, és nem hivatásos katona. Ezért kellett, hogy álljon mellette, és segítse munkáját egy szakember. Ivás István szerencséje, hogy ez a szaktörténész Szabó József János volt. Szabó nemcsak bíztatott, nemcsak tanácsokat adott, nemcsak irodalommal látta el a szerzőt, hanem jónak látta kiegészíteni a készülő kötetet egy rövid, de alapos történeti tanulmánnyal is. E kötetnek külön nyeresége ez az önállóan, akár külön, a maga lábán is megálló „mini monográfia”. E tanulmányban az Ivástól eltérő, a szaktudós szempontjait kifejezésre juttató szemlélet kerül érvényre. A székely határőrség rövid története a 12. századtól 1945-ig tárgyalja a székely letelepedés, a különös székely társadalomfejlődés, és a székely katonai szerepvállalás kérdéseit.
Szabó megállapításai sok esetben vitába szállnak Ivás állításaival, nem egyszer felülírva, kiegészítve azokat. Ivás szemtanú. Munkájának erénye a történet elmondása, nem pedig az összefüggések felismerése, az események értékelése. A katonai vezetés döntéseinek megértése és elemzése nem is várható el a múlt háborújának egy rajparancsnokától. Ezzel szemben a szaktörténész látja a politika és a hadvezetés döntéseiben a racionalitást, látja a kényszerhelyzetet, amely miatt a tervezettnél előbb kellett harcba engedni a felkészületlen védelmi erőket. Szabó József János nem tartja értelmetlennek az utolsó székely határőrök áldozatát. Megállapítása szerint „az utolsó székely határőrök méltó utódai voltak a Magyar Királyság keleti határait nagy hozzáértéssel védő egykori harcos népnek, és a 48-as székely határőröknek.
A kötet igen jól illusztrált, térképek, korabeli és mai fényképfelvételek – amelyek az egykori harcok helyszínén készültek – segítenek a múlt megismerésében és megértésében.
Míg az Utolsó székely határőrök című kötet a memoáríró és a szaktörténész szempontjait hordozza, addig Ditrói Csiby Éva a mai irodalomban szinte páratlan szenzibilitással megírt regénye, az Üzenet apámtól, a székely határőrség tragédiáját az otthon maradottak, az özvegyek és az elárvult gyermekek szemszögéből mutatja be.
„A mi falunk a legszebb a világon.” E szavakkal indítja történetét az írónő. Az írás első fele az otthon, a falusi környezet idilljét idézi. A kisleány csodálatos, mesebeli helynek látja a falut, az ő nyiladozó személyiségén keresztül éljük át a szülőföld varázsát. Miközben megismerkedünk a család tagjaival, a rokonsággal, és a szomszédokkal, a háttérben fölsejlik, él és lélegzik a falu, a valódi, eleven, emberi közösség. A falu rend: látszólag kegyetlenül szigorúak a szabályai, de a jó és rossz közötti különbség tudatosítása, a gyermekek „betörése” nélkül nincs jövője egyetlen emberi közösségnek sem. Éppen ezért az egész falu nevel, felügyel, nap mint nap megfogalmazza elvárásait, de úgy, hogy a szülőket sem menti fel a gyermekekkel szembeni felelősségük alól.
Egy könyvet mindenki meg tud írni: a saját élettörténetét. Ezt művelhetik a memoárírók akár igen magas színvonalon is, gondoljunk csak az olyan erdélyi emlékiratírókra, mint amilyen Apor Péter, vagy Bethlen Miklós volt. Ditrói Csiby Éva is a saját emlékeit írja meg, ám varázslata abban áll, hogy nem a mából, nem a felnőtt emlékeiből ismerjük meg a régen elsüllyedt gyergyói világot, hanem az írónő gyermeki énje fedezi fel újra a környezetét, a hajdan volt gyermek éli át újra a háborús mindennapokat. E regényben a gyermeki lélek és gondolkodás ábrázolása igen hiteles, legfeljebb csak Tamási Áron, vagy Ion Creanga „gyermekkori emlékeiben” tapasztalhattunk valami hasonlót.
Megdöbbentően pontos annak a megjelenítése is, ahogy egyik pillanatról a másikra felnőtté kell válnia egy hét éves gyermeknek. A határvonal átlépése még túl korai, de a kisleány kénytelen felnőni, mert a tündérkert elpusztul. Ha már nincsenek csodák, ha a jó többé nem nyerheti el jutalmát, ha a haza, és az apa is elveszhet, akkor beköszönt a felnőttkor a maga minden rútságával. Ugyanakkor, látszólag, az Üzenet apámtól is félig-meddig dokumentumkötet, hisz a regény nagy terjedelemben idézi a határőri szolgálatra bevonult apa hadinaplóját. Ez a napló azonban fiktív: a följegyzések az írónő gondos kutatómunkája nyomán álltak össze a családi emlékekből, a volt bajtársak visszaemlékezéseiből, a korabeli forrásokból és dokumentumokból. Csiby Éva írói beleérzését dicséri, hogy egyetlen során se érezzük a „csináltságot”. Ha Csiby Éva könyve kitaláció, akkor csak annyira az, mint minden realista alkotás Homérosztól Tolsztojig.
Az Üzenet apámtól főhősei a lány és az apja. A két főszereplő szimbolikus alak, mert a kisleány minden háborús gyermek, az apa pedig minden háborús katonaáldozat sorsát jelképezi. A regény egy gyermek apa nélkül töltött napjait, illetve egy apának a családja nélkül töltött utolsó heteit mutatja be. A mű végére érve ez az egyszerű székely ember hőssé magasztosul, az újra visszakapott hazáért hozott természetes áldozata által. Nem úgy válik hőssé, hogy azzá akar lenni, hanem mert neveltetése következtében komolyan gondolja az „itt állok, másként nem tehetek” örök parancsát. Az apa üzenete az erkölcsi helytállásra való buzdítás.
Apa és lánya. Erre a két támívre feszül rá a regény. Az ívek záróköve a regény utolsó öt sora. Véle ér össze a két ív, és lesz teljessé az alkotás. Az írónő szavait idézve:
„Apámról nem beszéltünk a családban, de hogy anyám nem hitte el teljesen a halálról szóló híradást, onnan tudom, hogy az esti imánkba bevett egy új mondatot: Édes jó Istenem, hozd haza édesapámat.
A naplóját a bőrkötésből sokkal később bontottam ki. Amikor már biztos voltam, hogy a jó Isten többé nem hozza őt haza. Amikor már megértettem apám üzenetét.”

 

(Ivás István: Az utolsó székely határőrök (Katonaságom története 1943-1944) Budapest, 2004. Timp Kiadó.)
(Ditrói Csiby Éva: Üzenet Apámtól. Balatonfűzfő 2003. Tradeorg Nyomda. A szerző magánkiadása.)

 

 

Polísz, 2006. 88. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap