Egyéniségek és filmművészet (Hét portré) - Színészekről - Greta Garbo

Kaiser László, szo, 02/02/2013 - 00:09

 

 



 
 

 

 

„Azt akarom, hogy hagyjanak egyedül.”

Greta Garbo

 

Greta Garbo színészi alakításaival, sőt lényével is a teljességre törő nő mítoszát testesítette meg, ugyanakkor új mítoszt is teremtett: a XX. századi nőét, aki korának gyermeke, s nem képes mindig elkerülni a buktatókat, de méltó női – tehát emberi – életért is perlekedik. A sors fintora, hogy ez az érzéki nő, férfiszívek vadítója – mára már ez igazolt tény – valójában a saját neméhez vonzódott, de ez sem színészi nagyságán, sem a filmvászonról sugárzó erotikus lényén semmit nem változtat, nem is változtathat.

Akárhogy is: Greta Garbo – legendák lánya és szülője. Ha már gyermeke nem volt az örök nőnek: legendáknak adott életet. Teste, tehetsége, alkata, zárkózott svéd lénye az amerikai álomgyárban s azon kívül – mind-mind legendák forrásává vált. De ami a legfontosabb: egy könnyen sebezhető lélek színésznőként talált önmagára. Szabálytalan korban szigorú, maga szabta szabályok szerint élt: pénzt és illúziókat kergető környezetében ezért is tűnt föl idegennek. Szinte mindenki lelt benne valamit, amiért csodálni lehetett… Greta Garbo legendás zárkózottsága, magányossága védekezés volt, védekezés a világ felületességétől. S félelem attól, hogy megsértik törvényeit, melyekért megszenvedett, melyek oly egyszerűek, mégis oly riasztóak sokaknak. Ennek talán végső lényege a személyiségvédelem… Pályája csúcsán vallotta: „Mind ugyanazt csináljuk. Iskolába járunk, tanulunk – egyik jobban, másik rosszabbul –, felnövünk, egyik magasabb lesz, másik alacsonyabb. Aztán felnőttként vagy rájövünk arra, mi a szándékunk az életünkkel, vagy sem. Ha igen, és megtaláltuk életünk célját – akkor megpróbáljuk teljesíteni hivatásunkat. Az élet értelme ez. Életünk eredménye pedig tanúságot tesz arról, hogy kik vagyunk és mit értünk el. Rólunk, magunkról a munkánk vall – és jobban, mintha beszélnénk róla. Az én munkám és hivatásom a filmművészet nyelvén beszél énrólam.”

Garbo annyit mondott el a filmvásznon, néma mozgóképek, majd hangos mozgóképek segítségével, amennyit el tudott és el akart mondani. Harminc filmben, köztük két korai reklámfilmben szerepelt: húsz esztendőt töltött a kamerák előtt. Húsz évig legtöbbször nem ő választott szerepet, majd önként visszavonult pályája delelőjén, tomboló, de visszafogott nőiessége csúcsán – ezt a szerepet ő választotta.

            Greta Garbo 1905-ben született Stockholmban. Tizennyolc éves koráig élt Svédországban, csupán utána lett második, választott hazája Amerika, az a hely, ahol a mindennapi bánatok mellett annyi öröm és dicsőség érte – de a svéd telek ízét sosem érezhette. Ám a film volt igazán az élete, élete értelme, s ezért vállalta szülőföldje hiányát is! Rangsorolt a számára fontos dolgok között, s a munka megszállottja a hiányok elfogadásával találta meg lelki békéjét. Se szülőföld, se család, se férj, se gyerek. S mégis boldog volt: a saját útját járta. Nem az ünneplés, mely elől menekült, nem a sztárszerep, ami zavarta, hanem valami önmaga számára kiharcolt töretlen létezés tette sérüléseivel együtt harmonikus személyiséggé a rohanó Amerikában, a filmes őrületek és kiszolgáltatottságok világában. Nem a külső sikerek, de a belső győzelmek teszik igazán széppé és érdekessé a „század asszonyának” arcát.

            A belső győzelmek életrajzi adalékai keveset mondanak, de sok mindenről árulkodnak. A gyermek- és ifjúkor szomorú tényei: szegénység, az apa korai halála, időnap előtti munkába állás. Túlságosan hamar felnőtté vált Greta Gustafsson kisasszony – akkor még így hívták. A már szinte kész és csinos nő fiatalon föltűnik két reklámfilmben, majd egy egész estés burleszkfilmben is (Csavargó Péter), igaz, csak epizódszerepben, nemsokára pedig a színiakadémia növendéke lesz. Ez sem tart tovább néhány hónapnál, mert valósággá válik a régóta dédelgetett álom: kezdetét veszi immár megszakíthatatlanul a filmszínésznői pálya.

            Felfedezője – később társa s annak korai haláláig hűséges barátja – Mauritz Stiller, a neves svéd rendező és életművész, aki névadója is szikrázó tehetségű felfedezettjének (az ő tanácsára lett Greta Gustafssonból – Greta Garbo). Első közös filmjük, a Gösta Berling (1942) elkészülte után ízlelte meg a fiatal, kezdő színésznő a siker mámorító, egyben a magánéletet zavaró ízét. Egy évvel később már a kor ünnepelt dán sztárjával, Asta Nielsennel szerepel egy német filmben (A bánatos utca). Ez az utolsó Európában forgatott filmje. Stiller segítségével Amerikába utazik, a Metro-Goldwyn-Mayer szerződteti. Kezdeti bizonytalanságok, majd néhány igazi „garbós” fénykép revelációja után fölfigyel rá Hollywood. 1926-tól számos némafilm (Az asszony ingatag; Párbaj a pusztán; Az asszony és az ördög; Anna Karenina (ennek később hangos változata is  vele készült); A csillagok útja; Szenvedély; A végzet; A vad orchideák; Perzselő vágyak; A csók) főszereplője, sztárja. Szerepköre – leegyszerűsítve – kétféle: a végzet asszonya, a vamp vagy a megaláztatást méltósággal viselő nő. Az igazán nem nagyigényű alkotásokban is Garbo mindig tehetsége legjavát adja, alakításaiban a teljességre tör, a lehetőségek maximumát ostromolja. Teszi mindezt jó rendezőknél, úgy is mondhatnánk, kitűnő iparosoknál, közülük talán Clarence Brown emelkedik ki, ő később több hangosfilmben is Garbo irányítója – már amennyire az egyszerre ösztönös és tudatos művészt irányítani lehet. A sors fintora, hogy Garbo meghatározó, nagy formátumú rendezővel igen ritkán került össze, akkor is inkább a hangosfilm korszakában (George Cukor, Ernst Lubitsch). Belegondolni is gyönyörűségesen borzongató: mekkora nyeresége lett volna a filmművészetnek, ha Greta Garbo – mondjuk – Csehov-, Shakespeare- vagy éppen Ibsen-hősnőket formált volna meg a filmen, nagy rendezők instruálására. Ám színészi nagyságát mutatja, hogy hollywoodi termékekben is képes volt maradandót és lenyűgözőt alakítani, ma is legtöbbször korszerűnek tetsző eszközökkel, örökké sugárzó egyéniséggel…

            Az egyetemes filmkultúra valószínűleg legnagyobb vízválasztója a hangosfilm elterjedése volt a harmincas évek legelején. Sokan kételkedtek hajdanán a film hangossá tételének fontosságában. Sokan – művész, szakember egyaránt – nem tudtak váltani, számos színész egyszerűen csődöt mondott az új technika miatt, jó néhánynak a hangja alkalmatlan volt – miként kiderült – a megszólalásra, elég például most Garbo filmbeli partnerére, a belé reménytelenül szerelmes John Gilbertre utalni, a némafilmek női nézőinek bálványára. Hány színész élete torkollott tragédiába! Kevesen voltak – például Chaplin –, akik szinte töretlenül, ugyanakkora művészi teljesítménnyel léptek tovább a hangosfilm izgalmas területére. Greta Garbo kétségtelenül közéjük tartozik, nem csupán játéka, megújult mimikája és gesztusrendszere, de sajátságos, érdekes hangja is bizonyítja ezt.

            Tizenöt hangosfilmben játszott, formált és szólaltatott meg – lenyűgözően – női alakokat. Az iránta érzett rajongás egyre nőtt, a kritikusok – kevés kivételtől eltekintve – csak felsőfokon szóltak művészetéről, lényéről. Olyan, immár filmtörténeti jelentőségű művekben alakított maradandót, mint többek között a Mata Hari, a Grand Hotel, a Krisztina királynő, a Színes fátyol, az Anna Karenina, a Camille, a végzet asszonyaKaméliás hölgy, a Walewska grófnő, a Ni-nocska. A filmek színvonala változó, a színésznő teljesítménye változatlan. Mint egy zseniális költő gyengébb verseinek egy-egy strófája: mindig érződik rajtuk az isteni jelenlét.

            Utolsó filmje, a kevésbé sikeres vígjáték, A kétarcú asszony, 1941-ben készült. Nincs értelme köntörfalazásnak, ez a film a korábbi sikerekhez képest bukás volt, igaz, ebben szerepet játszott az amerikai közhangulat is: a bemutatóra néhány nappal a Pearl Harbour-i orvtámadás után került sor. Garbo csalódottan vonult vissza, szándéka szerint a háború végéig. Aztán a szándékból sors lett. Nem vállalt újabb munkát, hiába kérték, hiába kínáltak föl rangos szerepeket. 1955-ben aztán megkapta életművéért az 1929 óta létező Oscar-díjat. 1955-ben, amikor már tizennégy éve nem állt felvevőgép elé, s már réges-rég meg kellett volna kapnia az Oscart! De a díjak – mint köztudott – nem mindig igazságok és értékek szerint s feltétlenül időben érkeznek.

            Múltak az évek. A filmes szakma bízott benne, a nézők reménykedtek: a század egyik legnagyobb színésznője, az élő legenda, a mítoszteremtő talán meggondolja magát, visszavonja a végleges nemet, odahagyja hallgató és hallgatag lényét, s megszólal a film nyelvén…

De a svéd Greta Garbo talányos magánya Amerika földjén, a színésznő némasága megfellebbezhetetlen fátum immár. A maga választotta sors. 1990-ben bekövetkezett halála tette rá a legvégső pecsétet. Amit fénykorában írtak róla, örökkön örökké érvényes azoknak, akikre hatással volt művészete és személyisége, s akikre lesz még: „Leigázta az időt, uralkodik múlt és jövő fölött.”



 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap