Egyesítés és felbomlás a Balkánon az utóbbi 1000 évben

Horváth Lajos, cs, 08/18/2016 - 00:11

"Elvesz az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való, mivelhogy te megvetetted az igaz tudományt: én is megvetlek tégedet ..." Hoseás könyve 4. rész 6. vers.

Az "utca embere" Magyarországon, de önjelölt politikusok is sajnálkoznak mostanában Jugoszlávia felbomlásán. Némi szomorúsággal emlegetik a baloldal köreiben, hogy lám-lám Szerbiának is megvan a maga Trianonja. Ez persze, ha igaz lenne is, ha fájdalmas is a szerbeknek, akkor sem tompítja a mi trianoni fájdalmunkat. De ráadásul nem is igaz.

            Jugoszlávia két világháború poklából két ízben jött ki, állt fel fegyverrel szerzett zsákmánnyal. A meghódított területek egymástól is, Szerbiától is eltérő történelmi, politikai, állami stb. előélettel bírtak. Sőt, ami manapság állítólag egyre inkább fontos, gazdaságilag sosem működtek együtt, sosem szervesültek és fejlettségük - ha Szlovéniát és Macedóniát szélső értéknek vesszük -, akkor 9 az 1-hez.

            Ezeket tekintve tehát azt állítjuk és bizonyítjuk, hogy Jugoszláviát belső erők vetették szét robbanásszerűen és ott szakadt, azoknak a vonalaknak mentén, ahol erőszakkal összerakták. Ez tehát nem is hasonlít Trianonhoz.

            Magyarország feldarabolása Párizsban a Trianon palotában egy sok szempontból eleven egész terület, állam feltrancsírozása volt és az ma is. A Trianonban térképen meghuzigált határvonalaknak egy kilométeren sincs történelmi előzménye a Kárpát-medence l000 éves történetében, ezért ezek teljesen önkényesek.

      

1. Jugoszlávia felbomlása a XX. sz. végén

A Jugoszláviának nevezett meglehetősen agresszív, katonai nagyhatalom a Balkánon az 1990-es években a hitetlenkedő szemünk láttára bomlott fel, esett szét darabjaira. Ráadásul pontosan ott feslik, reped, szakad mindmostanáig, ahol a mesterségesen összetákolt Jugoszlávia belső történelmi határait ismerjük és tudjuk.

Először a szlovén politikusok türelme fogyott el, hogy a Jugoszláviának nevezett, valójában totális szerb hegemóniával szemben tárgyalások útján javíthatnak a szlovén nemzet helyzetén. Ezért a szlovén tagköztársasági parlament 1991. jún. 25-én elfogadta az Alapvető Alkotmányokmány a Szlovén Köztársaság önállóságáról és függetlenségéről című dokumentumot. Ezzel párhuzamosan Szlovénia kinyilvánította, hogy kész azonnali tárgyalásokat folytatni a Jugoszlávia területén létrejövő államokkal. Szlovénia ezután, 1991. jún. 26-án ünnepélyesen bejelentette önállóságát és függetlenségét. Jegyezzük meg, hogy a több mint ezeréves szlovén népnek állama sosem volt! A szlovének 1991-es állami gesztusai, bejelentései startpisztoly lövések voltak Jugoszlávia más köztársaságai számára, megindult a hajrá a függetlenségért.

            Az 1990-es horvátországi választásokon résztvevő valamennyi horvát párt, bár ezek legálisak voltak, megkapta a belgrádi szerb politikától és sajtótól az "usztasa" /felkelő/ jelzőt, melyet a fasiszta jelző szinonimájaként használnak a szerbek, ha a horvátokat becsmérlik. Magyarországon, ha az egészében bűnös magyar nemzetet akarják kifejezni, akkor lefasisztáznak, leantiszemitáznak bennünket akár a saját kormányunk szintjéről is.

            Az "usztasa" jelzőtől természetesen nem ijed meg a horvát emberek többsége, mert a középkor óta számítva, az újabb független horvát államot az usztasa vezérrel, Ante Paveliccsal az élen Jugoszlávia első felbomlásakor, 1941-ben hozták létre, fennállt 1945-ig. Vagyis 1091 előtt létezett több-kevesebb függetlenséggel Horvátország, 1091-től Magyarország tárországa 1918 őszéig. Ezután a Szerb-Horvát-Szlovén /SHS/ királyság része volt, melyet 1929-től Jugoszláviának hívtak.

            Az 1990-es horvátországi választásokon fölénnyel győzött Tudjman pártja, a Horvát Demokrata Közösség /HDZ/. Franjo Tudjman /született 1922-ben/ 1941-1945 között kommunista partizánként végigharcolta a II. világháborút, a titóista hadsereg tábornoka lett, de 1961-ben megvált tisztségeitől és történészként élt. Mivel a rendszert bíráló műveket jelentetett meg nyugaton, 1981-ben háromévi börtönre ítélték /Tito egy évvel korábban elhunyt/. Tudjman 1989-ben tért vissza a politika színpadára.

            Már 1989 nyarán, a koszovói /rigómezői/ csata 600. évfordulóján Knin-ben a horvátországi szerb kisebbség fegyvert fogott a horvátok ellen. /A Szerbiába nyomuló törökök 1389. jún. 15-én döntő győzelmet arattak a délszláv fejedelmek koalíciós hadserege fölött Koszovónál. A török állam ettől a naptól fogva közvetlen érintkezésbe került Magyarországgal./

            Kiderült, hogy Horvátországban 12,2 %  szerb él, néhol 28 %-os koncentráltságban, ezeknek nem volt érdeke és vágya a független Horvátország. A szerb ellenállás egyik központja 1990-től fogva Knin lett, a másik Vukovár, a két terület nem érintkezett egymással, köztük Horvátország feküdt. Mégis 1993-ban a szerbek kikiáltották a Krajna Szerb Köztársaságot természetesen Belgrád hathatós támogatása mellett. Ennek az "államnak" a nyugati enklávéja Knin és környéke, a keleti része Kelet-Szlavónia, Baranya és Nyugat-Szerémség volt. A szerb sajtó elárasztotta a Balkánt és a világot az usztasák II. világháborús rémtetteinek a leírásaival, amelyek vagy igazak voltak, vagy nem. Mindevvel azt igyekeztek bizonyítani, hogy a horvát nép kollektíve "bűnös nép" már megszületésétől fogva. Vuk Draskovics, akit a magyar sajtó a szerb demokrácia mintapéldányának állított be, ekkor mondta emlékezetes szavait; "Még a régi szerb sírok sincsenek megbosszulva." A szerb veszteséget a II. világháború alatt kellő kutatások nélkül több mint egy millióra tették ezekben az években és azt állították, hogy a horvátok által lemészárolt szerbek többszázezren voltak. Ugyanakkor a szerbek által kiirtott horvátokról és magyarokról egy szót sem ejtettek. A Délvidéken megölt magyar polgári áldozatok száma becslések szerint 40-50 ezer volt 1944 őszén. A horvátországi krajnákért kitört horvát-szerb háború arra is alkalmas volt a szerbeknek, hogy Baranyában szétlőjék a békés magyar falvakat, Szentlászlót, Kórógyot stb. Ezzel a helyi háborúval tovább rontották a magyarság népi arányát az ősi magyar földön!

            Horvátországban 1991. máj. 20-án népszavazást tartottak a függetlenség kérdésében, a résztvettek 95 %-a a függetlenség mellett döntött, Erre Horvátország 1991. jún. 25-én /Szlovéniával együtt/ kimondta az állam függetlenségét. Belgrád azonban még azon a nyáron elindította a jugoszláv hadsereget és a szokásos szabadcsapatokat /régebben ezek neve csetnik/ Horvátország ellen. A kommunista végjátéknak is felfogható színpadi műben még utoljára vöröscsillagos repülőgépek lőtték és bombázták a horvát vidékeket. A tengerről vöröscsillagos hadihajók ágyúi verették Dubrovnik, Zadar, Rijeka /Fiume/ ódon és újabb házsorait. Ebben a háborúban összesen állítólag 50 000 ember lelte halálát és fél milliónak kellett elhagynia otthonait. Itt vetjük közbe, hogy sem az USA, sem az ENSZ, sem a NATO stb. nem akarta a versailles-i - párizsi békerendszer megváltoztatását, álláspontjuk csak a Szovjetunió felbomlásakor, 1991 őszén változott meg.

            Az Európai Közösség mielőtt elismerte volna Horvátországot, 1991. dec. 4-én új törvényt fogadtatott el a horvát parlamenttel, amelyik szavatolja a kisebbségek jogait, illetve a szerbeknek területi autonómiát ad! Érdekes, hogy az EK az ugyanebben az időben önállósodó Szlovákiától a magyarok területi autonómiáját nem követelte meg, mint a horvátoktól, pedig lehetett volna.

            Itt jegyezzük meg, hogy a frissen független Horvátország hadianyag, fegyverzet hiányban szenvedett és diplomáciai gyors elismerésért levegő után kapkodott. A magyar kormány 40 000 Kalasnyikovot juttatott Horvátországnak kellő diszkrécióval. Franjo Tudjman államelnökként hazánkban járva ezt a szolidaritást többször meg is köszönte. Tételezzük fel, hogy a horvátok és elnökük is a legkompetensebbek eldönteni, hogy nekik mi a jó és mi nem. Ezért érthetetlen, illetve teljesen érthető, hogy az akcióból miért és hogyan kreált "Kalasnyikov ügyet" az SZDSZ a magyar országgyűlésben. Csehszlovákia még az 1980-90-es években is a világ harmadik-negyedik fegyverszállítójának számított. Nincs tudomásunk róla, hogy Prágában egy közel-keleti eredetű kisebbség, mely az írott és elektronikus sajtót tartja a kezében, valaha is visítozott volna, hogy a csehek a háborús konfliktusokat táplálják szerte a világon.

            Az Európai Közösség tehát 1992. jan. 15-én, majd tavasszal az USA is elismerte Horvátországot, amelyet máj. 22-én fel is vettek az ENSZ-be. Magyarország diplomáciai kapcsolatot létesített 1992. jan. 15-én Horvátországgal és Szlovéniával, vagyis azonnal, hogy az Európai Közösség elismerte a két államot. Horvátország esetében a magyar "baráti gesztus" alapját a 800 éves állami együttlét alkotta. Nagy nyereség volt a számunkra, hogy a kis-antant államként Romániával és Csehszlovákiával együttműködő Jugoszlávia széthullásával a 350-400 kilométeres potenciálisan ellenséges határunk 100 kilométerre csökkent délen.

            Bosznia-Hercegovina 1992. jan. 9-én kiáltotta ki függetlenségét, amivel nagy riadalmat keltett az európai integrációs szervezetekben. Bosznia kezdetben iszlám berendelkezésűnek indult, vagy legalábbis az európai hisztériára hajlamos csoportok úgy látták, hogy egy iszlám állam kezd kiformálódni. A bosnyákok szerbek elleni harcában megjelentek fiatal iszlám férfiak szerte a világból. "Felrémlett" egy európai iszlám köztársaság, netán egy fundamentalista állam megalakulásának a lehetősége. Az európai reakciók, állásfoglalások és az USA magatartása bizonyította, hogy ebből Európa és az USA nem kér!

            A boszniai háború a kezdet kezdetén azonban bosnyákok, horvátok és szerbek egymás elleni hadakozása volt. Igaz, a bosnyák-horvát ellentét nem volt olyan kibékíthetetlen, mint mindkettő szembenállása a szerbekkel. Bosznia ezért is három területre szakadt, melyeken a bosnyákok, horvátok és szerbek domináltak. Ez a területi megoszlás nagyjából az etnikai határokat követte, melyek tulajdonképpen a későközépkorban alakultak ki. Alapvetően úgy tudjuk jellemezni, hogy a Balkánon átlósan áthaladó római katolikus és görög keleti "morális törésvonalon" egy iszlám folt helyezkedik el Bosznián belül. Nem kevesebb mint három világvallás ütközik tehát e nagymúltú területen. A katolikus horvátok ugyan megpróbáltak szövetségre lépni a muzulmán bosnyákokkal, de föderációjuk alig működött.

            Európa összes kompetens intézményei és szervezetei hangsúlyozták, hogy Bosznia egységét fenn kell tartami. Eközben mindhárom közösség "állama" nekifogott az önálló postabélyeg kibocsátásnak, melyet az Union Postale Universelle /UPU/ elfogadott. A bélyegeken háromféle "államcímer" is megjelent Boszniában, az ősi szerb, bosnyák és horvát. Tekinthető-e ezek után Bosznia egységesnek, ha maguk a lakói is három entitásnak tartják.

            A legdélibb jugoszláv tagköztársaság, Makedónia /Macedónia/ nem számítva Koszovót /csak tartomány/ a legszegényebb volt Jugoszláviában. Ráadásul két atavisztikus, idült problémával terhelt a macedón nép és "állama". A legrégebbi tehertétel a görögökkel, Görögországgal állítja szembe. Ez a nép- és a Makedónia államnév, melyet a görögök nem akarnak elszívelni. Mondván, hogy a Makedónia név az ókori görög történelem és civilizáció szerves része. /Habár az ókori makedónok nem voltak görögök!/

            Ezek a mostani macedónok pedig se nem makedónok, se nem görögök, hanem suttyó szlávok a görögök szerint. Egyszer Szalonikiből jőve hazafelé autóval közeledtünk a görög-makedón határ felé, amikor észrevettem az útjelző táblát, mely közölte, hogy 20 kilométerre van a határ. Ám felfigyeltem arra is, hogy a 20 után valaki még egy nullát festett, ami ugyebár 200 kilométer. A 200 kilométer nagyjából Makedónia déli-északi kiterjedése, vagyis aki a nullát odabiggyesztette, megszüntette Makedóniát, azt Görögországhoz csatolta!

            Nemrégen, 2008. márciusában hírekben hallottam, hogy a viszály csillapítása céljából Makedónia most már hajlandó tárgyalni a görög kormánnyal államnevéről. A görög javaslat eddig Szkopjei Köztársaság volt.

            A másik rákfene, hogy a bolgárok úgy tartják, külön macedón nép nincs is, az csak a bolgár egyik nyelvjárását beszélő csoport, ráadásul Tito találta ki, hogy van, mert ezzel a bolgár néppel is növelni akarta Jugoszláviát. Ennek indokaként persze a szerbek azt állították, hogy a macedón a szerb egyik változata.

            Ennél a résznél nem hagyhatom említetlenül, hogy egyszer Georgi Dzsagarovval, bolgár költővel és vicepresidenttel vacsoráztam Szófiában az Astoria szálló éttermében. Dzsagarov 5-6 fős testőrséggel érkezett, akikről megsúgták nekem, hogy macedónok. Az est folyamán beborozott, bevodkázott állapotba kerültünk. Mígnem arra lettem figyelmes, hogy Dzsagarov durva hangnemben beszél az egyik testőrével, előre nyújtotta a jobb lábát és azt mondhatta a testőrének, hogy csókolja meg a cipőjét, mert a szenvedő alany már le is térdelt eléje. Ekkor kérdeztem meg a testőröktől, hogy mikor lesz Illinden-i kongresszus. A kés megállt a levegőben, az alkoholgőzös dohányfüst megszűnt kavarogni, a testőr felugrott, így tehát megalázása ezúttal elmaradt.

            Faggatni kezdtek, hogy tudom-e mit mondtam. Hogyne tudtam volna. A macedónok 1903. áprilisában, Illés-napján sikeresnek induló felkelést robbantottak ki, mely az oszmán török iga lerázását akarta elérni. Nem sikerült, főleg a nemzetközi támogatás elmaradása következtében, decemberben a török hadsereg az egészet leverte. A macedón lélekben máiglan az Illinden-i felkelés a macedón szabadság és függetlenség szimbóluma. Az Illinden-i figyelmeztetés után talán nincs is macedón, aki lábcsókra térdet-fejet hajthatna.

            Summa-summárum 1993. ápr. 8-tól Macedónia független ország, május 10-én az ENSZ felvette tagjai sorába. Jelenleg az Európai Unió tagjelöltje.

            Montenegró /Crna Gora/ fokozatosan szakad el Szerbiától. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság 1995-re már csak Szerbiából /két tartománya Koszovó és Vajdaság/ és Crna Gorából /Montenegró/ állt. Ebből az alkalomból elvetették a korábbi kommunista címert és Szerbia és Crna Gora történelmi, szervesen fejlődött címereiből megalkották a szövetségi címert.

            A két állam tovább távolodott egymástól, mert Crna Gora függetlenedni akart, bár népe tulajdonképpen szerb /gorán/. Ezt a lassú folyamatot fejezte ki a 2004-2005-ben ismételten megváltoztatott államnév is: Szerbia-Crna Gora, majd Szerbia és Crna Gora. Végül Crna Gora teljesen önálló állammá vált.

            Koszovó /Rigómező/ 2008. febr. 17-én, vasárnap kikiáltotta elszakadását Szerbiától. Annyi kiontott vér - csak az utóbbi évtizedekben is -, annyi megaláztatás stb. érte a koszovói 92 %-os albán népet a szerbek részéről, hogy lehetetlenné vált az egy állami keretben való további együttélés. Vallásra nézve 95 % muszlim és csak 4 % ortodox keresztény.

            Koszovónak sikerült tehát, annak ellenére, hogy népe az iszlámhoz tartozik, tartományból az állami élet hímes-hímtelen mezejére lépnie. Hivatalos pénzneme máris az euró. Sikerének titka az USA és kapcsolt Európa menetelése keletre, a "drang nach osten", azaz Oroszország ellen. Ukrajna esetleges felvétele a NATO-ba, az USA rakétatelepítései Csehországba és Lengyelországba, mind csak ezen az alapon értékelhető. Koszovó elszakítása nemzetközi támogatással, az albánok minden igazsága mellett sem lett volna meg, ha a nyugati hatalmak és szervezetek nem akarnának Oroszország orra alá borsot törni a mindenkori orosz vazallus Szerbián keresztül is.

            Röviden összefoglalva Jugoszlávia másfél évtized alatt hét államra esett szét a több évszázados történelmileg kialakult határok és etnikai vonalak mentén: Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Macedónia, Crna Gora, Szerbia és Koszovó. Ha ezekhez hozzávesszük a horvátországi szerb krajinákat, a boszniai három régiót, akkor a hetes számot megtoldhatjuk négy-öttel, vagyis a volt Jugoszlávia tizenegy-tizenkét darabba hullott szét szinte teljes egészben belső törvényei szerint. Ebben a folyamatban idegen katonai nagyhatalom nem játszott szerepet hadseregével.

            Ezt a törmelékhalmot 2007-re Románia és Bulgária csatlakozásával teljesen körbekeríti már az Európai Unió államainak koszorúja. Szlovénia is 2004-ben EU tag lett, amikor Magyarország! EU tagjelölt jelenleg Horvátország és Macedónia. Albánia pedig az EU-val stabilizációs és társulási szerződést kötött. A Jugoszlávián belül mértéken felül hegemón szerb részek, a szoros orosz kötődés miatt is, egyre inkább háttérbe szorulnak.

    

2. A központosítás, egyesítés az utóbbi 1000 évben

Ebben a fejezetben azt fogjuk vizsgálni, hogy a Balkánon a helyi, belső erők mikor és milyen eredményeket értek el az állami központosítás és egyesítés terén. A bizánci, a török, a magyar és osztrák-magyar egyesítéseket kívülről természetesen nem számítjuk ide, mert azok külső nagyhatalmak balkáni térnyeréseivel függtek össze, hódítások voltak.

            A IX-X. század folyamán a délszláv törzsek főnökei hűbérurakká lettek, a szomszédos államok kiterjesztették rájuk a hatalmukat, ahogy az Avar Kaganátus állama a frankok és bolgárok csapásai alatt megszűnt létezni. A szerbség vidékein addigra zsupaniják, zsupánságok szervezeti egységei fogták össze a nép egyes csoportjait. Ezek a következő sejtelmes neveket viselték: Duklja /később ez Zeta/, Raska /ebből van a magyar rác népelnevezés/, Ráma, Hum vagy másképp Hulm stb.

            A Dinári hegység - meg kell említeni - vízválasztójától keletre és nyugatra mindig is két külön világ terült el. A vízválasztó és a tengerpart keskeny sávján, Dalmáciában városállamok, város köztársaságok egzisztáltak, olykor bizánci és oszmán török hódítás ellenére is meg tudták őrizni itáliai jellegű autonómiájukat, melyekre igazán veszélyt csak a Velencei Köztársaság hódítása hozott időnként. A vízválasztótól keletre kezdődött azután a belső Balkán a maga apró szláv igazgatási egységeivel. Ez a nagyon röviden vázolt "modell" működött alapvetően ezer éven keresztül, ezt szakították meg olykor az egyesítés szakaszai, a központosítás rövid életű periódusai.

            Bármennyire is hihetetlen, de az Árpád-ház volt az első, amelyik a Balkán belső erőire támaszkodva egy történelmi villanásra egyesítésbe fogott. A későbbi II. András /III. Béla másodszülött fia/ bátyja, Imre király ellen fordult és 1197-ben Szlavóniában, Macskinál legyőzte a magyar királyi hadsereget. András herceg ekkori hatalmi koncentrációja tehát kifejezetten a testvére, Imre /1196-1204/ magyar király ellenében jött létre.

            András herceg már előbb is birtokolta Szlavóniát /Dráva-Száva köze/, ahol friesachi /Karintia/ típusú pénzt veretett, tehát nem magyarországi típusút! Nyilván szándékosan választotta az idegen pénzt mintául, hogy ezzel is hangsúlyozza különállását. /Szlavóniában a magyarországi típusú szlavón pénzek csak 1250-től jelentek meg!/. András 1197-ben felvette a Horvátország és Dalmácia hercege címet. A következő évben szlávón-horvát-dalmát és magyar legénységű csapatokkal legyőzte Boszniában és Hulmban a helyi erőket és meghódította ezeket az entitásokat.

            Vagyis András herceg a hatalma alatt egyesítette Szlavónia, Horvátország, Dalmácia, Bosznia és Hulm /később Hercegovina/ területeit. András herceg boszniai tisztségviselője Kulin bán, aki a helyi gyökerű bogumilizmus, pápa ellenes mozgalma elterjedéséhez hozzájárult, nyilván András herceg jóváhagyásával.

            Ennek a koncentrációnak, mely a Balkán helyi erőit gyűjtötte össze az önállósodás reményében, 1203 októberében lett vége, amikor Imre király Varasdnál foglyul ejtette András herceget családjával együtt! András feleségét, Gertrudot ekkor Imre király visszaküldette atyjához. Az apa Berthold isztriai és krajnai őrgróf, valamint merániai herceg. Az após címei és hatalma tehát az Isztria félszigetre, Krajnára /ma Szlovénia része/ és Meránra /Tirol/ terjedt ki.

            András herceg 1197-1203 között egyesítette a későbbi Jugoszlávia nagyobbik nyugati felét, szuverén uralkodóként kormányzott, pénzt veretett, önálló külpolitikát folytatott /benne dinasztikus elképzeléseket valósított meg/, belső hadjáratokat vezetett stb. Nem a magyar király alattvalójaként viselkedett!

            A balkáni területek egyesítése tekintetében kiemelkedő jelentősége volt IV. Uros Dusán Istvánnak /király 1331-1346, császár-cár 1346-1355/, akit a szerb nép csak Dusán néven jegyzett meg. A szerb trónt apja trónfosztása és meggyilkolása révén szerzte meg. Beavatkozott a bizánci trónharcokba, ennek kapcsán elfoglalta Albániát, Epiroszt és Thesszáliát, de Szaloniki városát nem volt képes bevenni.

            Keleten Dusán birodalma kiterjedt Nisre, mely egy-két évtizeddel előbb még a Nogaj kán vezette Arany Horda hűbéres területe volt. Határa közvetlenül Szófiától nyugatra húzódott. Északon a Morava torkolatánál elérte a Dunát, de Belgrádot nem sikerült megszereznie, az Magyarországhoz tartozott. A dalmát tengerpaton északon Raguza is a kezébe került stb.

            A szerb egyházat patriarchátus rangjára emelte és azután 1346-ban Skopjében /Macedónia/ magát a szerbek és görögök császárává /cár/, fiát pedig Szerbia királyává koronáztatta. Halála után, 1355-ben fia uralkodása kezdetén Szerbia kivált a cárságból, majd az egész konglomerátum bomlani kezdett apró államokra és tartományokra. Dusán egyesítése és központosítása 1331-1355-ig tartott. Ez volt az a területi egység, amelyik a legjobban megközelítette helyileg és méretében a XX. századi Jugoszláviát.

            Ettől kezdve az oszmán török hódítás a Balkánon mindenféle egységtörekvést megakadályozott 1389-től számítva 1918-ig, azaz 500 évig.

            A délszláv népek - ha dátumhoz akarjuk kötni az eseményt -, akkor azt mondhatjuk, hogy 1918. okt. 28-án váltak ki az osztrák-magyar államszövetségből. Ezen a napon a horvát szábor /országgyűlés/ Zágrábban lelkes jelenetek közepette mondta ki elszakadását Magyarországtól, mely egyben az Osztrák-Magyar Monarchiától való elválást is jelentette. A Szlovén-Horvát-Szerb Nemzeti Tanács 1918. nov.24-i ülésén elfogadta a délszláv egyesülést a Belgrádban diktált feltételek mellett.

            Egyetlen ellenvélemény hangzott el, Stjepan Radics, parasztpárti képviselőé: "... kétségbeesett hangú beszédében figyelmeztette a résztvevőket, hogy micsoda veszéllyel járhat Horvátország államiságának feladása. Érthetetlennek tartotta, hogy azt az autonómiát, amiért annyit huzakodtak Budapesttel, most önként, harc nélkül feladják. " Nem hallgattak rá! Az egyesülés megtörtént! A Tiszta Jogpárt megkísérelte a helyzetet visszafordítani, Zágrábban 1918. dec. 5-én a horvát honvédséggel együtt hatalmas néptüntetést rendeztek a horvát köztársaságért. Ezt a megmozdulást a szerb katonaság vérbe fojtotta, a szerb hadsereg megszállóként viselkedett, bevezették a katonaság és a polgári egyének botozását a legkisebb vétségért, ami már régen ismeretlen volt Horvátországban és Szlovéniában.

            Stjepan Radics /1871-1928/ parasztpolitikus a délszláv egység lelkes híveként kezdte pályáját, de 1919-ben már tökéletesen tisztában volt vele, hogy Horvátország szerb csapdába került. A kiutat egy semleges horvát "parasztköztársaság" megteremtésében látta, a kifejezés tőle való.

            A belgrádi nemzetgyűlésben 1928. jún. 20-án legyilkolták a Horvát Parasztpárt vezérkarát, maga Radics 1928. aug. 8-án halt bele a merényletbe. A jugoszláv állam a polgárháború szélén tántorgott. Karadjordjevics Sándor király /1921-1934/ ekkor felvetette megoldásként, hogy Horvátországot le kellene választani az államról, természetesen Szerbiának előnyös határok mentén. Végül az uralkodó másik megoldást választott, 1929. jan. 6-án királyi diktatúrát vezetett be. Ennek jellemzői között említhetjük, hogy betiltotta a "törzsi" neveket, mint a horvát, szlovén, szerb stb. Hogy ezek területileg is negligáltassanak, a korábbi etnikai jellegű közigazgatási beosztást is megváltoztatták, szándékosan szervetlen egységeket, össze nem illő részeket jelöltek ki, bánságoknak nevezve azokat. Az állam ekkor vette fel a Jugoszlávia nevet, eddig Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak hívták.

            Idő közben az emigrációba vonult jogpárti képviselő, Ante Pavelics Olaszországban megalakította az usztasa /felkelő/ horvát szervezetet, melynek célja Horvátország felszabadítása volt a szerb uralom alól. Ante Pavelics és "hadserege" mögött felmagaslott Mussolini súlyos alakja, kicsit távolabb Hitler. Sem Olaszországnak, sem Németországnak nem volt érdeke egy erős Jugoszlávia, amelyik mindig hajlott Moszkva szavára.

Még Vladkó Macsek, a szerb-horvát kiegyezést tető alá hozó parasztpárti politikus is kijátszotta az olasz kártyát, hogy nagyobb engedményekre vegye rá a szerbeket, pedig esze ágában sem volt Mussolini befolyását beengedni Jugoszláviába. A tárgyalások eredményeképpen 1939. aug. 26-án létrejött a Horvát Bánság, amelyik a horvát népterület nagyobb részét magában foglalta és bizonyos szuverenitással rendelkezett. Ennek ellenére mind a nagyszerb és mind a nagyhorvát tervekben gondolkodók a paktumot "árulásnak" tekintették. Ez tehát a mélyben tovább fokozta a feszültséget. Az európai változások közepette pedig már egyébként is megkésett ez a szerb-horvát "kiegyezés."

            A kinevezett új kormány, a Cvetkovics-Macsek kormány 1939. szept. 1., a Lengyelország elleni német támadás, a II. világháború kezdete előtti napokban kezdte meg munkáját. A keleti térség ellen forduló Németországnak érdeke volt, hogy jobbszárnyán, a Balkánon legalábbis szövetségekkel "baráti" hatalmakat hozzon létre. Ennek jegyében és a magyar érdekek védelmében is Magyarország és Jugoszlávia szerződésekkel közeledett egymáshoz. Jugoszlávia 1941. márc. 25-én még a Háromhatalmi egyezményhez is csatlakozott /Németország, Olaszország és Japán/. Két nappal később Belgrádban katonai puccsal eltávolították a "németbarát" kormányt, lemondatták Pál régensherceget, II. Péter király átvette a királyi jogkör személyes gyakorlását stb. Hitler kancellár a berlini követ útján értesítette Horthy Miklós kormányzót, hogy hazánk érvényesítheti területi igényeit Jugoszláviával szemben. A német hadsereg 1941. ápr. 2-án megkezdte felvonulását Jugoszlávia ellen, április 10-én kikiáltották a Független Horvát Államot stb. A délszláv egység, amelyik 1928-ban egyszer már majdnem felbomlott, 1941-ben megszűnt. Ez az egység tehát 1918-1941 között létezett és a legelső nemzetközi kedvező konstellációt azonnal kihasználva, a horvát nemzet bomlasztotta fel.

            A második Jugoszláviát, az újabb délszláv egységet, nem kívánjuk részletezni. II. Péter király 1945. márc. 8-án kinevezte az új ideiglenes kormányt. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1945. nov. 29-én kikiáltotta a Jugoszláv Föderatív Népköztársaságot, mint a szabad akaratukból egyenlő és egyenjogú népek közösségét, megtiltotta a királynak az országba való visszatérést stb.

            Ez a második Jugoszlávia megint csak szerb hegemóniát jelentett, bár Tito horvát volt. Fennállt 1945-1991 között, meg-megújuló nemzetiségi válságok közepette és sorozatán keresztül. Ideje 45-46 év. A felbomlás kezdetén a szlovén és horvát nép nyerte vissza függetlenségét, elérkeztünk az 1. pont alatt tárgyalt eseményekhez.

    

3. Egyesítés és széthullás összehasonlítása a Kárpát-medencével

A délszláv egység a Balkánon az elmúlt l000 évben négy menetben, korszakban valósult meg. Nagy jóindulattal azt állíthatjuk, hogy a belső erők koncentrációja, integrációja olykor felülkerekedett a széthúzáson, dezintegráción és megközelítőleg, de azt soha el nem érve, akkora területű délszláv államot hozott létre, mint a XX. századi Jugoszlávia.

Ezek a korszakok az egyesítést végrehajtó uralkodó nevével, idejével és időtartamával a következők a Balkánon.

 

            Árpádházi András herceg      1197-1203        6 év
            Dusán király-cár                     1331-1355      24 év
            I. Jugoszlávia                         1918-1941      23 év
            II. Jugoszlávia                        1945-1991      46 év
                                                           összesen        99 év

A balkáni állami egységesülés, egyesítés önerőből, belső szükségletből az elmúlt l000 évben 99 évig tartott, ami a vizsgált időszak 10 %-a. A széthúzás, a széthullás, a divergencia stb. pedig 900 évig uralkodott, ami az elmúlt 1000 év 90 %-a. A feltárt jelenség okai szerteágazóak. Lehet hivatkozni a Balkán földfelszínének rendkívüli tagoltságára, a szlávok önszerveződéseinek megkésettségére az avarok, magyarok, germánok stb. vonatkozásában. Az okok kutatása messzire vezetne és nem is tárgya ennek a dolgozatnak.

            Kétségtelen azonban, hogy a modern jugoszláv állam szemünk előtti szétesése belháborús körülmények között inkább megfelel a térség történelmi hagyományainak, mint az egységesülés. A mostani elkülönülés annyi hazafias, politikai, gazdasági, népi stb. sérelmekkel terhes a folyamatban résztvevők számára, hogy a közeljövőben ezen népek egy akolba terelése kizárt. Hosszú-hosszú állami szétaprózódás idejére számíthatunk. Szerbia vissza fog zsugorodni, zsugoríttatni, annyira, amennyit megérdemel.

            Szerbia tehát elveszti a jövőre nézve mindazt a zsákmányt, amit két világháborúban megszerzett. Koszovó kiválásával ez a folyamat szinte teljesen befejeződött, kivéve a Vajdaságot, ahol a magyarság számarányát állami erőszakkal olyan alacsonyra zsugorították Jugoszlávia fennállása idején, de azután is, hogy reális magyar autonómia igényekről aligha beszélhetünk. A terület Belgrádtól való szoros függőségének lazítására csakis Vojvodina összes népeinek, beleértve a szerbet is, autonómiája adna lehetőséget.

            Miközben hangsúlyozzuk, hogy az integráció a Balkánon mindig is heterogén entitásokat fogott egybe a domborzati, a népi, a vallási, a politikai viszonyok tekintetében, aközben le kell szögezni, hogy a Kárpát-medence nagytája domborzati, népi, vallási, politikai stb. tekintetben természetes, szerves egységet alkotott. A Kárpát-medence Európában a legideálisabb egységes állam létrehozása szempontjából. Ezt XVIII. századi francia geográfusok, ország statisztikusok stb. is így gondolták és hírdették. Erdély csak külön igazgatási területe volt a magyar államnak a vajda kormányzata alatt, hiszen sosem tartozott más államhoz! Az erdélyi vajda a magyar király tisztségviselője volt az egység hosszú idejében, a széthulláskor, melyet külső nagyhatalmi hódítók okoztak, maga a maradék magyar államrész volt fejedelmek uralma alatt. A Kárpát-medencére kiterjedő magyar állam egységének két nagyobb korszakát tüntethetjük fel.

                                   1000-1541      541 év
                                   1686-1918      232 év
                                   összesen          773 év

A magyar állam egységének ideje az elmúlt 1000 évben mintegy 773 év volt, ez tehát 77 %. A magyar állam egységét mindig nagyhatalmak verték szét, törökök fizikálisan, nyugati hatalmak diplomácia szintjén.

            Ennek tudatában most tehát trianon-e az, amit a szerbek kénytelenek jelenünkben elszenvedni, vagy nem trianon? Tekintve, hogy a délszláv egység hatalmas szerb erőszakkal összevert konglomerátum volt, ott szakadt szét, ahol nem volt képes összeforrni. Ezer év történelmi tapasztalata szerint a Balkánon élő népek jobban szeretnek nemzeti, etnikai keretek között élni, mint valamilyen nagyobb, nemzetek feletti egységben. Különösen nem kedvelik azt a balkáni egységet, amelyik rejtett szerb hegemóniát és diktatúrát fedez.

            Ezzel szemben megtanultuk, hogy az Avar Kaganátus a VI. század második felében megteremtette a Kárpát-medence állami egységét, melyre a térséget egyébként maga a természet kijelölte. Akik hiszünk Istenben, mondhatjuk, maga az Isten rendelte így! Az avar egység a IX. század elejéig állt fenn, mintegy 567-810-ig, ami 243 év terjedelem. Azt is megtanultuk, hogy ez a majdnem negyed évezred egység megteremtette a középkortól fogva a magyar állam egységének alapjait.

            Kimondjuk és továbbra is hangoztathatjuk, hogy a Kárpát-medence egység! Úgy jó, ha egységes állam területe, bármilyen berendezkedésű legyen is az. A Kárpát-medencei magyar állam területén belül nincsenek olyan repedések, árkok, varratok stb., amelyek mentén mintegy belső szükségszerűségből fel kellene osztani. Az egyedül helyes és gazdaságos egységet még az etnikai - mondjuk szlovák - tömbös elkülönülés sem írja felül, amint azt a jelenlegi Kárpát-medencei nyomorúság is szemünk elé tárja. A természeti környezet pusztulása és pusztítása elé - például - csakis egy egységes államigazgatás emelhetne hathatós gátat. Aki tehát a Kárpát-medencei egységes államot szétrombolja, az visszaveti az itt élő népek életlehetőségeinek színvonalát. Ez tehát Trianon, amivel a medencét sújtották.

            Aki pedig szervetlenül összekényszerített népeket és államokat enged az önállósulás útjára, az nem feltétlenül szükséges terhektől szabadítja meg a függetlenedőket. Ezzel a tettével egyben utat nyit a fölös terhek lerakása előtt, illetve utat talál és mutat a nemzet, állam egyéni testre szabott boldogulása előtt. Ez tehát nem Trianon! A szerbek bármennyire is vad kudarcként élik meg Jugoszlávia felbomlását, mely a lényeget tekintve nem volt más mint egy túlméretezett, igazságtalanul nagyra hódított Szerbia, akkor sem egy trianoni tragédia elszenvedői. Az orvul vagy fegyveres rablással szerzett zsákmány kénytelen elvesztése nem azonos egy egységes, élő szervezet feldarabolásával.

            A Balkánon tehát hosszú időre, akár évszázadokra nyúló, nemzeti széttagolódásra számíthatunk, mely most veszi kezdetét. Ez az állapot sokkal egészségesebb és igazabb lesz, mint a szerb vezetéssel eddig megvalósult korszakok látszategységes ideje.

 

Ajánlott irodalom:

Henri Pozzi: A háború visszatér... Bp., 1935.

Sokcsevits Dénes - Szilágyi Imre - Szilágyi Károly: Déli szomszédaink története. Bp., é. n.

Barbara Jelavich: A Balkán története I-II. Bp., 1996. - Nevezett mű csak nagy kritikával olvasható. A szerző kizárólag amerikai-angol irodalmat használt és úgy írta meg a Balkán történetét, hogy magyar történeti irodalmat nem ismer. Szerkesztette Bojtár Endre, aki felelősséggel tartozik a tudománytalanságokért, valótlanságokért és a magyarellenes hangvételért.

 

Magyar Irodalmi Lap

 

   

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap