El a kötelekkel –

Jókai Anna, h, 11/05/2018 - 00:02

 Az „elkötelezett” kifejezést sohasem szerettem. Az alapszó, a „kötél”, árulkodik. Vagy engem kötöttek oda, vagy magam kötöttem magam – biztos ami biztos, el ne szaladjak! – valamihez. Mindkét eset a szabadság hiánya. A magánszférában is kesernyés, inkább pejoratív: „…már el vagyok kötelezve” – valami megtorpanást jelent, muszájlemondást nemcsak a továbblépésről, de a továbbgondolásról is. Elkötelezettnek lenni: egy korábbi – meglehet még szabad – választás válik szigorú kényszerré. Ezt a szót lejárattuk – de ez a szó alkalmas volt a lejáratásra, eredeténél fogva is. Nem kell ahhoz kötél, hogy az ember a feladatát szenvedélyesen megélje – különben is, aminek a szolgálatában a szellemi cselekvés zajlik, inkább mágnes vonzású: rejtezőbb, titoktelibb, elvághatatlanabb minden rángatható, kurtítható, hurkolható kötélzetnél. Valószínű, hogy nem egészen mi választunk, inkább minket választanak – ezért valószínű, hogy a „megszállottság” kifejezés pontosabb. És időtlenebb. A megszállottság nem szégyen, s nem tárgya holmi komikus élcnek. (Bár a megszállottat nem komolyan venni s kicsúfolni gyakran és sokan igyekeznek.) Azon dől el minden, ki és mi az a bizonyos „Megszálló”, aki és ami beköltözik, a lelket használja? Olyan eszme-e, amely meghagyja, sőt igényli emberében a felelős társat; olyan eszme-e, amely az alkotóra számít s nem a kiszolgálóra; olyan eszme-e, amely az egészséges kételkedéstől nem csorbul, csak teljesedik – vagyis olyan „Megszálló”-e, amelyik – bár egyáltalán nem nyájaskodik, de – az alaplényegben, a döntőképes szabadságban meghagy sértetlenül…? Miközben sugárzik. Egy életen át a munkát megadja. Azzal, hogy van. Ez a mágnese. Vonzása-taszítása az a mező, amelyben jeleskedünk; úgy-ahogy.

A nagy szavak kora elmúlt. Félek, a kis szavaké is letűnőben.

Mi az, ami a miénk? Az ember sokszor transzcendenciába hajló öngyötrése. Vagy nagyon is földi gyötörtetése. Az anyanyelv; az egyetlen – a koponyánkon kívül –, amit nem lehet pótolni mégoly ügyes szervátültetéssel sem. Az ember csak nyomorék lesz, de az író, ha a nyelvét elveszik, idegenre cserélik, belehal. Miénk még a birkózó, nyers életkedv és az érett haláltudat. A kutatás-keresés. A gyermeki „miért”. A felnőtt „miképpen?”. Talán az isteni „így, ezért”…

Ennyi az én megszállottságom: hogy nemcsak az „értelemig”. De „tovább”. Okozatot ír az író – az okokat is le kéne írni végre. Előbb persze felismerni az „ősellenséget” – Don Quijote buzgalmával ugyan, de nem az ő céltévesztéseivel.

Az író szerencséje: fizikai és szellemi életanyaga.

Az író jelleme: életanyagából mit mer meglátni.

Az író képessége: a „látottból” mennyit és milyen esztétikai fokon képes rögzíteni.

Az író megszállottsága pedig, hogy mindezt a vélt igazság irányába értelmezi.

(1986. április. Válasz az Új Írás körkérdésére, az írói elkötelezettségről)

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap