Elbe István: Az Örök Város

Szerkesztő B, p, 08/12/2016 - 00:11

 

 

 

 

Elbe István: Az Örök Város

 

„Be­néz a ha­vas ké­ken Ko­lozs­vár­ra.
A nagy­pi­ac­ról tisz­tán lát­ha­tó,
amint a Mo­nos­tor utat be­zár­ja.
Most úgy ér­zem: ott vé­ge a vi­lág­nak.”
(Reményik Sán­dor)

Szá­mom­ra Ko­lozs­vár az Örök Város. Éj­je­len­te az ut­cá­it já­rom, is­me­rem há­za­it, min­den ut­ca­sar­kot és temp­lo­mot. Nap­pal a ri­deg je­len ma­gá­hoz ránt, tu­dom, hogy ál­ma­im vá­ro­sa már ak­kor sem lé­te­zett, ami­kor ben­ne él­tem, és nem vol­tam elég erős, hogy ez a va­ló­ság oda­ha­za tart­son.
Nyá­ron – egy hos­­szú év­ti­zed után elő­ször – né­hány nap­ra Ko­lozs­vár­ra utaz­tunk. Sze­ret­tem vol­na cse­pe­re­dő lá­nya­im­nak mu­tat­ni va­la­mit a vá­ros­ból, az én Vá­ro­som­ból. Ut­cá­it jár­va kel­lett rá­döb­ben­nem ar­ra, amit va­la­hol mé­lyen már rég­óta tu­da­tom­ban hor­doz­tam, hogy a je­le­ne szá­mom­ra el­ve­szett: is­mer­he­tem a múlt­ját, nyo­mon kí­sér­he­tem min­den rez­dü­lé­sét, ki­fe­jez­he­tem ag­go­dal­mam, sze­re­te­tem, érez­he­tem hi­á­nyát, és bár itt szü­let­tem, jo­got nem for­mál­ha­tok töb­bé rá. Ez a sor­sa an­nak, aki szü­lő­hely­ét el­hagy­ja.
Most is – mint gyer­mek­ko­rom­ban min­den va­sár­nap – az ONCSA-telepről in­du­lunk gya­lo­go­san az is­ten­tisz­te­let­re. A kis mé­zes­ka­lács há­zi­kók bal­ról so­ra­koz­nak, jobb­ról egy-egy tömb­ház ár­nyé­ká­ba búj­nak. A te­lep há­zai a vis­­sza­csa­to­lás után épül­tek, és sok nagy­csa­lád­nak, kö­zöt­tük dél-er­dé­lyi me­ne­kül­tek­nek, a re­ményt, az új­ra­kez­dést je­len­tet­ték, ahogy nagy­apá­mék­nak is négy gye­re­kük­kel. A be­köl­tö­zők kö­zül ke­ve­sen tud­hat­ták, hogy a pi­ros cse­rép­te­tők, fe­hér­re me­szelt fa­lak, zöld zsa­lu­gá­te­rek és bolt­íves tor­ná­cok Kós Kár­oly ter­vei alap­ján ké­szül­tek. Az el­ső erő­sza­kos be­avat­ko­zás a het­ve­nes évek ele­jén ér­te a te­le­pet (ami­kor szü­let­tem). A szép tá­gas ker­tek­re tömb­há­za­kat épí­tet­tek – volt, aho­vá ket­tőt is –, tel­je­sen el­nyom­va ez­zel a kis há­za­kat. Má­ra a ben­nük élő ré­gi-új la­kók­nak vál­tak kor­sze­rűt­le­né. Sok he­lyütt eme­le­tet húz­tak rá­juk, ab­la­ka­i­kat ki­cse­rél­ve el­tün­tet­ték a zsa­lu­gá­te­re­ket, a leg­szél­ső ház pél­dá­ul ri­kí­tó kék­re fes­tett fal­lal szol­gál­ta­tó egy­ség­ként ri­aszt.
Dél­előtt tíz fe­lé jár az idő, a Györgyfalvi ne­gyed tömb­há­zai kö­zé érünk: egy új or­to­dox temp­lom, és még egy. A ko­ráb­ban épült ro­mán ima­ház temp­lom­má bő­vült ma­gas tor­nyá­nak te­te­jé­ről hang­szó­rók­ból az egész la­kó­te­lep szá­má­ra vissz­hang­zik az „Uram, ir­gal­mazz!”. Eszem­be jut Bu­da­pes­ten, a la­kos­sá­gi til­ta­ko­zá­sok­tól kí­sért bé­kás­me­gye­ri re­for­má­tus temp­lom épí­té­se, és az azt kö­ve­tő ha­rang­szen­te­lés, ami­kor a tömb­há­zak­ban la­kók kö­zül né­há­nyan meg­fe­nye­get­ték a lel­ki­pász­to­run­kat: „ha ne­kik va­sár­nap dél­ben a szá­juk­ba mer ha­ran­goz­ni, be­ve­rik a temp­lom ab­la­ka­it”.
Út­ban a Házsongárdi te­me­tő fe­lé a „csen­des Pe­tő­fi ut­ca” ré­gi há­zai már fog­hí­ja­san, el­ha­gya­tot­tan, há­lyo­gos ab­lak­sze­mek­kel te­kin­te­nek ránk. A le­om­lott há­zak mö­gül, egy­szer­volt ud­va­rok ta­ka­rá­sá­ból elő­tűn­nek a vár­fa­lak. A kö­zép­kor­ban a vá­rost véd­ték, majd tám­fal­ként szol­gál­tak, most nyu­ga­lom­ra és meg­men­tés­re vár­nak. A te­me­tő be­já­ra­ta előtt élel­mes ci­gány­as­­szony­ok vi­rá­got árul­nak. Ami­kor tört ro­mán­sá­go­mat, az új és ré­gi fi­ze­tő­esz­köz okoz­ta té­to­va­sá­go­mat ta­pasz­tal­ják, tíz­sze­res árat fi­zet­tet­nek egy cso­kor dá­li­á­ért. Hogy vég­re én is gya­nút fog­jak, bú­csú­zó­ul meg­kér­de­zik: „úgyé, ma­ga nem ide­va­ló­si?” Tor­kom ös­­sze­szo­rul, nyel­vem aka­doz­va mond­ja. „Nem, nem va­gyok”. A va­la­mi­ko­ri Biasini szál­ló tö­vé­ben Pé­ter­ként ta­gad­ta­lak meg örök vá­ro­som! A fáj­da­lom ak­kor lesz tel­jes­sé, ami­kor el­ol­va­som az épü­let fa­lán az óri­á­si mé­re­tű em­lék­táb­lát. Raj­ta a szö­veg ro­má­nul és an­go­lul hir­de­ti a vi­lág­nak, hogy 1848–49-ben „a ma­gyar ne­me­sek ve­ze­té­sé­vel 40.000 ro­mánt gyil­kol­tak meg”. Ha már itt tar­tunk, ho­vá van fel­vés­ve Vas­vá­ri Pál ne­ve, Zalatna és Abrudbánya le­gyil­kolt ma­gyar­sá­ga, és az el­pusz­tult Nagyenyed, őse­im böl­cső­je?
Az öreg te­me­tő meg­nyug­vást hoz, itt „ma­gyar még a szó” és a fel­irat. A fő­be­já­rat­nál há­rom re­for­má­tus püs­pök im­po­záns em­lék­osz­lo­pa fo­gad. Fe­jet haj­tunk Szenci Mol­nár, Apá­czai és Tót­fa­lu­si Kis Mik­lós sír­ja előtt, fel­ke­res­sük Dsidát és Reményiket. Min­den­hol nem­ze­ti­szín sza­la­gos ko­szo­rúk a mai Ma­gyar­or­szág min­den tá­já­ról, az örök ke­gye­let je­lei. Út­ban a nagy uni­tá­ri­u­sok (Brassai, Berde Mózsa, Bölöni Far­kas Sán­dor, Kri­za) fe­lé, ol­vas­suk a fel­ira­to­kat. Az ará­nyok erő­sen vál­toz­nak, a több mint 400 éves te­me­tő még most is fo­gad­ja la­kó­it és az új hó­dí­tó­kat. Egy fris­sen be­to­no­zott sír­nál meg­ál­lunk. A fel­irat mind­ös­­sze két ro­mán név, férj és fe­le­ség, és csak a szü­le­té­si dá­tum. Még él­nek te­hát, de nyug­he­lyük­ről elő­re gon­dos­kod­tak. A sír­nak tá­maszt­va, ol­dalt egy má­sik sír­kő, a ré­gi tu­laj­do­no­sok: Balika Já­nos és ne­je, va­la­mint Czikó Sán­dor. Por­ce­lán fény­ké­pük­ről élő­ként vá­dol­nak, csont­ja­ik már va­la­hol a te­me­tő­árok­ban fe­hér­le­nek.
A tordai úti ki­já­rat fe­lé ves­­szük az irányt, a hő­sök sor­fa­la kö­zött. Jobb­ra fent a szov­jet és ro­mán ka­to­nák, bal­ra lent a ma­gya­rok nyug­sza­nak: a tordai csa­ta hő­sei. Gye­rek­ko­rom­ban, ami­kor még nagy­szü­le­im él­tek, ha­lot­tak nap­ján a hő­sök te­me­tő­jé­be men­tünk és egy-egy „Is­me­ret­len” fel­ira­tú sír­nál meg-meg­áll­va gyer­tyát gyúj­tot­tunk. Es­te a te­me­tő a domb­te­tő­ről néz­ve fény­ár­ban úszott, a sok ezer­nyi ap­ró láng hát­bor­zon­ga­tó­an gyö­nyö­rű lát­vány volt. A vál­to­zá­sok után a má­so­dik vi­lág­há­bo­rús ma­gyar sí­rok kö­zé új hő­sö­ket te­met­tek, az 1989-es meg­moz­du­lás ko­lozs­vá­ri ál­do­za­ta­it. Szin­tén a vál­to­zá­sok sö­pör­ték ki a vá­ros köz­pont­já­ból a szov­jet em­lék­mű­vet. A tank most a szov­jet ka­to­nák nyu­gal­mát őr­zi. Előt­te hos­­szú év­ti­ze­de­kig állt há­tát az or­to­dox ka­ted­rá­lis­nak vet­ve, csö­vét a pro­tes­táns te­o­ló­gia épü­let­ét­re sze­gez­ve. A vá­ros ve­ze­té­se nem té­to­vá­zott, nem egyez­ke­dett az orosz ál­lam­mal, még csak azt sem la­tol­gat­ta, hogy mu­tat majd egy tank a te­me­tő­ben, kel­lett a hely a ro­mán nem­ze­ti hő­sök­nek. Ez­zel szem­ben a bu­da­pes­ti Sza­bad­ság té­ren még min­dig ott áll a szov­jet em­lék­mű in­du­la­tok ke­reszt­tü­zé­ben, a nem­ze­ti tu­dat­ha­sa­dás szim­bó­lu­ma­ként.
A györgyfalvi ne­gyed­ből ér­ke­ző bu­szok most már el­ke­rü­lik a fő­te­ret. Le­szál­lunk Avram Jancu szob­rá­nál, meg­bá­mul­juk az ég­nek me­re­dő ha­tal­mas ha­va­si kür­tö­ket és a szik­la­csú­cson egyen­sú­lyo­zó móc ve­zért, ahogy meg­nyu­god­va néz Thália most már ro­mán temp­lo­ma fe­lé. át­vá­gunk a Hu­nya­di té­ren, és be­sé­tá­lunk a De­ák Fe­renc ut­cá­ba. Kor­zó­zunk, ahogy nem is olyan ré­gen a pol­gá­ri idők­ben szo­kás volt. Jobb­ra ét­ter­mek so­ra, bal­ra (már nem is meg­le­pő) egy új or­to­dox temp­lom. Pár ház­zal odébb, a sar­kon a mi­no­ri­ták volt temp­lo­ma. Ami­kor a gö­rög ka­to­li­ku­sok egye­sül­tek, a ró­ma­i­ak ezt a temp­lo­mot aján­dé­koz­ták ne­kik. Az­tán az or­to­do­xok kar­ha­ta­lom­mal el­vet­ték tő­lük. A ’90-es évek ele­jén a gö­rög ka­to­li­ku­sok szí­vós ki­tar­tás­sal és né­ha tett­le­ges­ség­gel vis­­sza­vet­ték. A temp­lom­há­bo­rú­nak egy mű­em­lék­ház és a vá­ros­kép lát­ta ká­rát, az or­to­do­xok ugyan­is ra­gasz­kod­tak a „hely szel­le­mé­hez”. Most a bi­zán­ci stí­lus majd szét­ve­ti ezt az ámu­lat­ba fa­gyott év­szá­za­dos nyu­ga­ti ci­vi­li­zá­ci­ót. Ahol Bo­lyai Já­nos szü­lő­há­za állt, most a ne­vét vi­se­lő ut­cá­ban víg va­lu­ta­vál­tók ki­csiny bolt­jai és ri­kí­tó szí­nű táb­lái so­ra­koz­nak. Ágas­kod­va me­resz­tem a sze­mem, és meg­nyu­god­va ta­pasz­ta­lom, hogy a szü­lő­ház he­lyét je­lö­lő em­lék­táb­la még meg­van. Ko­lozs­vá­ron ugyan­is csak azok a ma­gyar em­lék­je­lek ma­rad­hat­tak meg, ame­lyek a jár­dá­tól leg­alább öt-hat mé­ter ma­gas­ság­ban van­nak, le­he­tő­leg az ol­vas­ha­tó­ság ha­tá­rán túl. Ilyen a Jó­kai ut­cá­ban az „Er­dé­lyi Ma­gyar Ne­mes Szín­ját­szó Tár­sa­ság” em­lék­táb­lá­ja, de ilyen Pe­tő­fié a Biasini szál­ló fa­lán vagy Kő­vá­ri Lász­lóé az óvár­ban. Bem Jó­zse­fét pár éve, az épü­let fel­újí­tá­sa­kor ne­mes egy­sze­rű­ség­gel le­me­szel­ték, pe­dig egy er­kély is ta­kar­ta a kí­ván­csi sze­mek elől.
És ott ál­lunk a Fő­té­ren, Eu­ró­pa egyik leg­szebb fő­te­rén. A temp­lo­mot öve­ző ön­tött­vas ke­rí­tés még a ré­gi, sze­re­tet­tel ol­va­som ró­la a fel­ira­tot „Simonffi Ist­ván Ko­lozs­várt”. Funár göd­re is ös­­sze­szű­kült, csak né­hány négy­zet­mé­ter­nyi szem­ben a szo­bor­ral. úgy hal­lom, üveg­lap­pal akar­ják le­fed­ni, hogy jár­ni le­hes­sen fe­let­te, és le­néz­ni egy haj­dan­volt vá­ros­ra. Eszem­be vil­lan a vá­ros­nak a Conducátor ál­tal 1974-ben ado­má­nyo­zott, és má­ig hi­va­ta­los ne­ve: Kolozsvár-Napoca. Igen, így le­het­ne min­den vá­ros­sal el­bán­ni, mond­juk Bu­da­pest-Aquin­cum, vagy Pécs-Sopianae... De in­kább nem foly­ta­tom a sort. A „kö­te­le­ző” fény­ké­pe­zés kö­vet­ke­zik Má­tyás szob­ra előtt. Nem tud­juk el­dön­te­ni, ki­húz­zuk ma­gun­kat, hogy a ta­lap­za­ton dí­szel­gő fel­ira­tot ta­kar­juk, vagy a gye­re­kek ku­po­rod­ja­nak az elé a för­tel­mes szí­nű táb­la elé, amely azt hir­de­ti, hogy a szo­bor­ra fel­mász­ni ti­los. Vé­gül úgy dön­tünk, in­kább a hát­te­ret biz­to­sí­tó zász­ló­ru­da­kat ik­tat­juk ki a lát­ha­tó­ság­ból. Lá­nya­im­nak ez­után kis­sé fel­in­dul­tan ma­gya­rá­zom: néz­zé­tek, gye­re­kek, ez itt Ki­ni­zsi Pál, és nem cso­da, hogy or­dít e fo­nák vi­lág lát­tán.
Au­gusz­tus áp­ri­list ját­szik ve­lünk, esik né­hány csepp, az­tán ki­süt a nap, és a fény­su­ga­rak hun­cu­tul ci­káz­nak át a Sé­ta­tér év­szá­za­dos lomb­sá­to­rán. Jól­esik pi­hen­ni egy pa­don a fák alatt, mi­e­lőtt a Fel­leg­vár meg­hó­dí­tá­sá­ra in­du­lunk. Át­me­gyünk a gya­log­hí­don, amely ta­lán az utol­só fenn­ma­radt hír­nö­ke a ko­lozs­vá­ri Er­zsé­bet-kul­tusz­nak. Alat­tunk taj­ték­zik a meg­áradt Sza­mos ká­vé­bar­na vi­ze. „A Sza­mos, ez az egyet­len fo­lyó, A Sza­mos ez a meg­for­dí­tott Léthe...” A híd kö­ze­pén meg­áll­va be­le­szé­dü­lünk a ro­ha­nó, ör­vény­lő lát­vány­ba, ön­kén­te­len ke­gye­let ez a fi­a­tal szí­nész­nő­nek, ki a ha­bok­ban lel­te ha­lá­lát a ma­gyar film­gyár­tás hős­ko­rá­ban. Ka­pasz­ko­dunk a csi­gák­kal, kagy­lók­kal te­le­tűz­delt szik­la­töm­bök kö­zött, az ős­ko­ri ten­ger egy­ko­ri szi­ge­tén, és ki­tá­rul sze­münk előtt a hul­lám­zó vá­ros. Temp­lo­mok, tor­nyok, cse­rép­te­tős há­zak, tömb­há­zak szo­rí­tó gyű­rű­jé­be zár­va, és a vá­ros fe­lett hú­zó­dó feleki te­tő. Sze­mem­mel hi­á­ba ke­re­sem a fe­nyő­fa­sort, ame­lyet egy­kor a ket­té­sza­kí­tott Er­dély szí­vé­be ül­tet­tek. Gye­rek­ko­rom­ban hét­vé­gi csa­lá­di ki­ruc­ca­ná­sa­ink­kor tö­vük­nél ül­ve hall­gat­tuk su­so­gá­su­kat: Ma­gyar­or­szág üze­ne­tét. Néz­tük az alat­tunk el­te­rü­lő vá­rost, amely húsz év után, ha csak né­hány év­re is, de ma­gyar volt, és hall­gat­tuk nagy­szü­le­ink tör­té­ne­tét: a feleki ha­tá­ron ke­resz­tül me­ne­kü­lő ma­gya­rok kró­ni­ká­ját.
Szám­ki­ve­tett­sé­günk sú­lyá­tól ter­hel­ten in­du­lunk vis­­sza a va­ló­ság­ba, nem a meg­szo­kott sé­tá­nyon. Hir­te­len el­fogy tal­punk alól a kő, az út mély sza­ka­dék­ba su­vad. A Sánc­al­ja nép­ének át­ká­tól kí­sért örök­ké moz­gás­ban lé­vő domb­ol­dal most sem nyug­szik. Vá­ros­atyá­ink a múlt szá­zad for­du­ló­ján a nyo­mort kí­ván­ták ta­kar­ni, nagy­ra tö­rő vá­ros­szé­pí­tő ál­ma­ik egyik meg­va­ló­su­lá­sa volt a sze­re­tett ki­rály­né, Er­zsé­bet em­lé­ké­re épí­tett, Sza­mo­son át­íve­lő híd, és foly­ta­tá­sa­ként a domb­ol­dal­ban fel­fu­tó sé­tány, vé­gé­ben a mell­szob­rát öve­ző kör­íves pi­he­nő­hel­­lyel. A meg­le­pe­tés ere­jé­vel hat, ami­kor in­dák­ba, ki­ál­ló gyö­ke­rek­be ka­pasz­kod­va, nad­rág­fé­ken be­le­pot­­tya­nunk a fél­kör­ív kö­ze­pé­be. Az idők vi­ha­ra meg­té­páz­ta ezt az em­lék­he­lyet, de Er­zsé­bet ki­rály­né mell­szob­ra nél­kül is fen­sé­get su­gá­roz. A szo­bor­ta­lap­zat le­dönt­ve, a fa­lak ös­­sze­fir­kál­va áll­ják az idő pró­bá­ját, és vár­nak. Le­ülünk a meg­ma­radt kő­re, nyu­gat fe­lől hű­vös szel­lő tá­mad, le­nyug­vó­ban a Nap, és búcsúzunk...

„Hi­szen ké­kek a bu­dai he­gyek,
ké­kek s li­lák is tán, ha jő az al­kony,
de nin­csen még­sem olyan al­ko­nyat
se­hol a föl­dön, mint a Szamosparton."

 

Forrás: Polísz, 2007. 101. szám.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap