Életrajzi füzér

Bodor Miklós László, szo, 12/27/2014 - 00:14

Utolsó próbálkozás

 

Nagyon forró, nyári Nap lángolt az égen. Az apa a szomszédos kisvárosban készülő borbély üzletén végezte az utolsó, megnyitás előtti simításokat. Felesége nem vett részt a munkában.

Anyja valahová készült. Ünneplő ruhájában a forgalmas út széléig kísérte a kisfiút, és a nagyszülők utcájának sarkán útjára bocsátotta, majd kis táskáját karjára fűzve távozott a csak számára fontos dolgára. Az utca túloldalán a kiégett iskolaépület mellett kellett pár lépést tenni. A járda homokjában a kitörött ablakok cserepei izzottak a tűző napsütésben.

A kicsi cipőcskéjét a kezében lóbálta. Talpát égette az üvegtörmelékkel kevert föld. Hangos sírással jelezte megérkeztét.

Nagynénje, az eladósorban lévő legkisebb lány nyitotta ki a léckaput. Megvigasztalták a csemetét, és ő később nagyapja kezét fogva ment egy ismerőshöz. A nagyapa érdes, munkától cserepes tenyere, meg fiúcska puha kezei egybefonódva, a múlt, a jelen valósága, és a jövő hármasságát kifejező kapcsot jelképezte.

Az utcák csendesek voltak, amilyenek csak a gömbakácok szegélyezte kisvárosi utcák lehetnek rekkenő kora délutánokon.

 

Egyik keresztutcából, hangos pattogással, recsegéssel kétlovas szekér robbant elő. A lovak megijedhettek valamitől, netán egyikük fülébe darázs ereszthette fullánkját, mert fejét fájdalmasan le, s felvágva hánykolódott a hámban. A rémült igavonó szeme kifordulva fehérlett. A kocsis a bakon nem volt ura a helyzetnek. Hangosan kiabálva, ostorával eredménytelenül hadonászva próbált minden arra járót, embert - állatot menekülésre bíztatni. Egyik gyeplő a földet súrolta, lovát hol szidva, hol békítve szólítgatta. A cikk cakkba mozgó batáron, a bak kapaszkodóját markoló keze a szorítás erejétől kékbe játszott.

 

A nagyapa ösztönösen egyik göcsörtös akácfához nyomta a gyereket, és maga is oda lapult, míg a megvadult fogat elviharzott mellettük.

  • Marha parasztja! - mondta minden harag nélkül, csak hogy ijedelmét levezesse.

Nem kellett volna. A gyerekben mélyen rögzült a mondat. És ha egy három esztendős kisfiú agya eltárol egy kifejezést, különösen pedig kerek mondatot, akkor azt bizony a lehető legalkalmatlanabb pillanatban használni is fogja!

 

Leporolta a kerekek által felvert, és a fa kérgéről ruhájukra dörzsölődött port.

Az öregember, és a kisfiú folytatta útját, elintézték dolgukat úti céljuknál, majd haza is tértek.

Akkor éjjel az öregeknél aludt az unoka.

Másnap a nagymama visszaparancsolta a mosdó tálhoz, kifogásolva füle, keze tisztaságát. Ha már belejött, akkor más rendetlenséget is meg észrevételezett.

A gyerek dacos arc kifejezését fenekére veréssel díjazta.

A gyerkőc úgy érezte, hogy az előző nap tanult mondat alkalmazásának elérkezett a legalkalmasabb pillanata:

  • Marjha pajaszttya! - nyilvánította ki selypes, csengő gyerekhangján egyet nem értését a nagyszüle nevelési módszere iránt.

A tornácon volt megterítve a reggelihez.

Az asztal körül már ott ült a nagyapa, a munkába készülő nagylány.

Első pillanatban még a legyek is megálltak a levegőben.

Aztán a család nevetésben tört ki. A nagymama pedig előbb elsápadt, aztán vörösre, majd szederjes lilára vált haragjában.

A nagyapa a vérengzést megelőzendő felugrott és nevetésével küszködve felkapta elsőszülött unokáját, és biztonságos távolságba menekítette.

  • Nem úgy gondolta! Azt se tudja mit jelent a szó! Tőlem hallotta tegnap - kezdetű védőbeszédében felidézte előző délutáni kalandjukat.

A hirtelen haragú nagymami békítése hosszasan elhúzódott. A nagykorúságot épp elért nagynéni aznap egész biztosan elkésve érkezett a szabósághoz, ahol inaskorának gyakorlati évét töltötte. Az utcán elmentében látszott, hogy meg-megrándul a válla, mintha zokogna, pedig a kacagás rázta.

 

*

 

A fodrászüzlet, és kis család otthona a szomszéd városkában lassacskán elkészült. Az utcáról nyílt a műhely, a nagy kétszárnyú kapu mellett, már a portáról nyílóan pedig a konyha, és egy kis háló szoba.

 

A háziak hatalmas fehér kutyája pár napig ellenségesen viseltetett az újonnan érkezettekkel, de pár nap alatt megszokta őket. A kisfiúval pedig kifejezetten baráti kapcsolatot létesített. A csemete még a hátára is ülhetett. Az édesanyát viszont nehezen tűrte meg.

Az apa pár nap után kiköltözött a műhelytől spanyolfallal elkülönített kamraszerű odúba. A kisfiú is inkább oda szokott aztán.

 

Egyszer az apa egyik bátyja, és annak felesége kerékpárral érkezve meglátogatták őket.

A két csillogó jármű a ház fala mellett pihente ki a több órás igénybevételt.

A fiúcska persze igyekezett megismerkedni a felnőtt kétkerekű járművekkel.

A csengő nyomkodásának az lett a következménye, hogy a felborult drót szamarak maguk alá temették a hangosan ordító kiskölyköt.

A sírásra legelsőként a mord házőrző érkezett meg. Morogva, vicsorogva küzdött az ellen, hogy a szerinte rosszakaratú idegenek kis védencét bántalmazzák. Ő viszont, hatalmas fogait kapocsként használva, vállánál fogva morogva, szuszogva kicibálta a kecskeszarvú holmik tömkelegéből a gyereket. Jót akart a látszólag goromba házőrző, a kisfiú mégis hosszú évekre szólóan félt a kutyáktól.

 

*

 

Az apa kísérlete, hogy újra egybe forrassza a családot sikertelen volt.

Több ízben előfordult, hogy a műhelyt egész napi munkája után bezárva, magának kellett vacsorát készíteni a gyerek, és saját maga számára. Az anya időnként el-eltűnt a házból. A kisfiú sokat volt egyedül. Fél napokra kéredzkedett el a háziak legénysorba került fiaival való utakra, kaszálókon végzett munkákra. Ilyenkor a nagyfiúk között ülhetett a bakon, és tanulta lovakkal való bánásmódot. A sárguló széna illatával keveredő mezők hangulata, a hantokon izgő-mozgó madarak megfigyelése lassan lényegibb nevelés volt számára, mint a mind nyilvánvalóbb feszültség otthon. A rögök között színes bogarak élték életüket. Olykor rájuk vadászó szürke, vagy arany-zöld, kék torkú gyíkok engedték közel magukhoz. Szívük a lüktetett a napon.

Megismerte, és megszerette a körülvevő élő, és élettelen világot.

Esténként a műhely melletti lócán ült apjával, aki gyűrött, saját gyermekkorából megőrzött mesekönyvből, vagy saját feje után költött mesékkel szórakoztatta kisfiát.

Sokszor ezek alatt a mesék alatt nyomta el az álom.

A mesék álmában folytatódtak. Nappal mind komolyabb arcocskája az álombéli szebb világban járva őszinte mosolyra húzódott a szája, és kezével átkarolta az álmában őt óvó kedves, felé mindig szeretetet sugárzó mesebeli lényeket.

Néha meglátogatta a nagyapa, aki Lehel vezérről, Súr hadnagyról, a Jász nemzetség hőseiről regölt neki, és ezek a mesék is megszépítették az otthoni feszültségektől megzápult életet. Ráncos, megfeketült kezeivel mintegy búcsúzkodóan végig simított a haján. Felállt, megértően fél mosollyal fogott kezet vejével. Szeme elszigorodott, amikor lányától elbúcsúzott. Rekedt hangon köszönt el, és lehajtott fejjel ballagott az állomás felé.

Kiballagott unokája életéből is.

 

*

 

Egy napon aztán anyjáért idegen kocsi érkezett.

Sietősen, kapkodón ölelte át fiát.

Az apa pár nap múlva bezárta üzletét.

A felszerelésért, bútorokért más kocsik jöttek. Bezárta a házat. Átadta a kulcsot a házigazda szipogó, könnyező feleségének.

A kisfiút még utoljára magasba felkapta a két legényfiú..

Fodor bácsi a házigazda szótlanul fogott kezet apjával.

 

Kifordultak a kapun.

Alkonyodott.

Apja egyik kezében kopott bőröndjével, másik kezével fia kezét fogva még épp elérték az esti vonatot.

 

 

 

 

 

Újrakezdés akadályokkal

 

Az állomásra már sötétedés után érkeztek ki. Minden romokban hevert, jóllehet az ostrom óta több mint három év telt el. Csak a forgalomirányításhoz elengedhetetlen részek helyreállítására került sor. Csüggedten várakoztak a hiányosan megvilágított állomáson. A szerelvény sokat késett. Végül csühögve bevánszorgott, füstöt, kormot terítve a környező világra.

A vonat piszkos, kopott marhavagonokból állott. A hajdani vörös-barnára festett színüket elvesztett, rozoga kocsik zsúfolásig tömve voltak utasokkal. A várakozó, utazni kívánó emberek megrohanták az ütött-kopott szerelvényt. Szedett-vedett ruhájú, riadt emberek tolongtak. Jutott belőlük az ütközőkre, fékező fülkékbe is. A kalauzok meg sem próbálták a jegyeket kezelni.

A vonat utasai nagyvárosi emberek voltak, akik családjuk számára élelmiszer-begyűjtő úton járták a vidéket. Csomagjaik: batyuk, hátizsákok, madzaggal összekötött, vedlett vulkánfíber bőröndök.

 

Az országot az egymással verekedő nagyhatalmak együttesen tették romhalmazzá. Az ország békés úton szerezte vissza negyed századdal korábban igaztalanul elrabolt részeinek egy részét. A világméretű háborútól vezetői igyekeztek távol tartani. Ha sikerült volna hadseregét, értékeit sértetlenül megőrizve kimaradni a háborúból, a harcok elültével előnyös helyzetből tárgyalhattak volna a hadjáratok során veszteségeket szenvedő felekkel a maradék országrészeink visszavételéről.

A már önként a háborúba belépett, területrabló szomszédok érdeke ennek fordítottja volt.

A harcoló nagyhatalmaknak a kiterjedt alföldekkel rendelkező országra egyrészt utánpótlási útvonalként, másrészt hadműveleti területként volt szükségük. Továbbá nyersanyag-lelőhelyekben még megcsonkítottan is gazdag volt az ország. Látszólag nem erőltették a Magyar Királyság háborúba való belépését, de titkos terveik mások voltak.

Provokációk sorozata érte az országot, melyeket kormányaink „kivédtek”, végül nagyvárosainkat bombázták máig ismeretlen harci repülők. Így sikerült az országot belerántani a világpusztító küzdelembe, amelyből csak vesztesként lehetett kikerülni.

Előbb a visszavonuló „szövetségesek”, majd a betóduló ellenség rombolta pozdorjává a haza földjét, pusztította az itt élőket. A seregek felélték a föld népének élelmét, elrabolták értékeit, eszközeit, leszerelték s elvitték gyáraikat. 

 

A szegénység ország méretűvé vált.

A városlakók kiszolgáltatottabbak voltak a vidéknél.

A városi polgárok értékei a romba dőlt lakásokkal együtt semmisültek meg. Amelyik ház épen maradt, a győztes ellenség katonasága kifosztotta. A vidéki emberek el tudtak rejteni annyi értéket, hogy legalább élelmüket megtermeljék.

A városlakók pedig a pusztítás elől elrejtett, megmaradt legféltettebb értékeiket élelemre cserélni, vonatoztak oda és vissza.

 

A személyszállító kocsik javarésze megsemmisült, más részüket eltulajdonították a győztesek csatlósai, így a korábban kiselejtezett tehervagonokba eszkábáltak lócákat a vasutasok. Az ülőhelyek száma így is kevesebb volt a szükségesnél.

A kisfiút egy idegen asszony ölébe vette, apja pedig bőröndjét használta ülőhelyként.

Nehéz út volt. 

A szerelvényt több állomáson várakoztatták, vagy azért, mert egyes szakaszokon csak az egyik vágány volt használható, vagy a jelzők tilosat mutattak.

A kisfiú először idegenkedett az idegen asszonytól. A testes, idősödő nő szeretettel ölelte át a mind fáradtabb, mind álmosabb gyerkőcöt. A csemete végül lehunyta szemét, átölelte a derekát, és a vonat zötyögése meg a szelíd ringatás hatására elnyomta az álom.  

 

 

Döcögő váltókon

 

Míg a mozdony a nyílt pályán cökletett, addig a zötyögés hangja egyhangú kattogásában a megviselt utasok egymáshoz verődve úgy, ahogy pihenhettek. A kocsik ajtaját nem lehetett elhúzni, mert a túlzsúfolt vagonban nem jutott volna elég levegő az ott kuporgóknak. Az ajtónyílást láncokkal zárták le.

Egyszeriben a kattogás, zötykölődés kiszámíthatatlanná, a kerekek lassuló hangjába csikorgó súrlódó zaj vegyült. A vaksötétet gyér fények szúrták át. Végül a lassuló mozgás néhány rántásban végződött.

 

Az utasok kizuhanását megakadályozó láncok fémes csörrenéssel lehullottak. Az emberek gémberedetten letódultak. Különböző egyenruhás emberek válogattak az érkezettek között. Volt, akit meg se látva útjukra engedtek, másokat megállítottak, és kibonttatták velük csomagjaikat. Egyesek az igazoltatást követően folytathatták útjukat, másokat a járőr közrevett, és félreállított. Az idegen asszony a leszállást követően adta apja kezébe a gyereket. Búcsúzóul még egy cuppanós, fokhagyma illatú puszit lehelt az arcára, motyójából elővarázsolt egy szép piros almát búcsúzóul, és sietve eltűnt a sárgás, csenevészen megvilágított peronról.

A kisfiú álomtól kába tekintete előtt így mutatkozott be a későbbi otthonává lett nagyváros.

 

Apjának nővére, aki lakásába befogadta őket, kiment a vonat elé. A késések miatt elnéptelenedő állomásról a rendőrök az utolsó villamos indulása előtt haza tanácsolták. Hosszú, fáradságos gyaloglást követően zörgettek be a pótanyává előlépett, magányosan élő nő ablakán.

 

*

 

A gyerek a megváltozott környezetben olyan tétován mozgott eleinte, mint a túl korán elválasztott kisborjú. Szemeivel itta a korábban soha nem látott- számára – új dolgokat.

Élénk esze, mint a szivacs, fogadta be az új világot.

Voltak döccenői.

Korábbi lakóhelyén természetes volt, hogy a nála idősebbeknek hangosan, érthetően előre köszönjön. Függetlenül attól, hogy ismerősök, vagy ismeretlenek a szembe jövő bácsik, nénik.

A kisvárosban, ha át akart menni az út egyik oldaláról, a másikra, szépen megvárta, míg egy felnőtt, vagy nála nagyobb gyerek arra jött. Az érkezők egyikének bizalommal megfoghatta kezét, és átjutva a túloldalra, a segítséget megköszönve folytathatta útját.

Nehezen szokta meg, hogy ebben a nagyvárosban ezek, és minden más dolog másként működik!

 

Új emberek vették körül, és a jóakaratot néhányukból a kiölte az átélt ostrom, vagy az eltérő hiányos neveltetés, néhányukból az idegenség gyűlöletté korcsosult tudata miatt eleve hiányzott némelyikükből.

Legtöbb baja azokkal volt, akik magukat „őspestiként” határozták meg. Ők tudták, hogy nagyszüleik más tájakról települtek az országba. Az ország nyelvét nem ismerve, előbb németül érttették meg magukat, és lassan vették át a magyar szót. Idegenes beszédjüket városi nyelvként fogadtatták el. Könyökölve, taposva foglalták el a legjobban fizetett állásokat, és szorosan összezárva rekesztettek ki mindenkit, akik valódi gyökerekkel támaszkodtak az ősi földbe.

A kisfiú apja ebben a városban soha nem jutott odáig, hogy saját üzletében dolgozhasson. Még eredeti szakmáját se folytathatta pár éven át. Sajátos módon az új hatalom által újra indított, a Monarchia idején épített fegyvergyárban kapott betanított segédmunkási állást.

Ezekben az években ez nem volt ritkaság. A házban, ahol laktak, a felső emeleteken régi értelmiségi családok laktak. A hajdani városi főmérnököt nyugdíjazták, és megélhetésüket úgy tudta biztosítani, hogy éjjeliőrként dolgozott. Nővére ruhaszalonját államosították. Ő titkárnő lett egy textilgyárban.

A földszinti építészmérnök fogta vakoló kanalát, és önálló kőművesként kereste kenyerét. Első munkája lakásának leválasztása volt, mert oda költöztetett társbérlője számára külön lakrész kialakítására kötelezték iparengedélye kiadásának fejében. Mindkét, így létrejött lakás kényelmetlen, nehezen lakható lett.

 

A kisfiú ezekből természetesen semmit nem értett. Ő csak azt tapasztalta, hogy életének régi résztvevői eltűntek. Nagyapja szelíd szigorú szeretete sokáig hiányzott. Az ismerős arcok lassan feledésbe merültek. Az új szomszédjait apránként kiismerte.

Megértette, hogy az öreg házmesterné előtt otthon hallott dolgokról nem szabad beszélni. Az öregasszonyhoz sötétedés után rosszarcú szemükbe húzott kalapos emberek jártak. Lefojtott hangon tájékoztatta őket a ház lakóinak vélt, vagy valódi dolgairól. Néhány családért – főleg akik jobb lakásban éltek – azután ponyvás teherkocsik jöttek. Lakásaikba más, új lakók költöztek.

Az új lakók a háború utáni új rend kedvezményezettjei voltak. A „régiek” szerették a kiköltöztetetteket, érthető hogy bizalmatlanul fogadták új szomszédjaikat.

A bizalmatlanság néha indokolatlan volt…

Az első emelet egyik lakásába háromtagú család költözött. A családfő falusias beszédű, nagydarab, mosolygós, pirosas arcú férfi volt. Mindenkivel visszafogottan kedvesen beszélt. Ha az utcán, hazafelé tartó, súlyos szatyrot cepelő szomszédasszonnyal találkozott, elkérte, és pehelyként lóbálva segítette hazavinni. Másutt mestert hívtak, az otthon kifestésére. Kérés nélkül sietett szekrényt, ágyat a szoba közepére húzni. Falusias kifejezésekkel fűszerezte beszédét, és az erőlködés közben se trágár szavakkal fűszerezte mondatait.

Feleségének a közeli csarnokban feltűnt, hogy lakótársnői a drágább, félig feldolgozott baromfikat vásárolják, bár pénz mindenkinek kevesebb lapult tárcájában.

  • Miért nem élő csirkét vásárol? Olcsóbb is, kiadósabb is… - kérdezte társnőjét.
  • Soha életemben nem vágtam még csirkét, tyúkot. Fogalmam sincs, hogyan kell. – felelte pironkodva a kérdezett

Visszatették a szikrázó szemű kofaasszony asztalára a már kiválasztott árut. Az élőállatok ketrecéhez érve, elmagyarázta melyiket kell kiválasztani, és a kosárban a pislogó kárpáló szárnyassal érkeztek haza.

Otthon, szakszerűen megfogta a szép, levesnek, rántottnak egyaránt alkalmasként kiválasztott madarat. Maga választotta ki még a kést is.

  • Hozzon egy mélytányért!- utasította a pártfogolt szomszédot

Azután a torkon kitépkedte a vágás helyén a tollat, majd a késsel ügyesen elmetszette a  gége alatt  a nyakat. A vért a tálban fogta fel.

  • Most a legnagyobb fazékba tegyen fel vizet a tűzhelyen! – szólt az ájuldozó városi asszonykához.
  • Megmutatom, hogyan kell letollazni, úgy, hogy a bőr épségben maradjon.
  • A vért pedig, ha megalvadt, senyvesztett hagymán süsse meg! Nagyszerű, tartalmas reggeli lehet belőle. - búcsúzott

Az egész művelet nem tartott fél óránál tovább.

Amíg a víz felforrott, a talpraesett, faluról városba szakadt asszony elmondta, hogy első férje oda veszett a háborúban. Fiúk az utolsó hazalátogatása idején fogant. Igazi apját soha nem látta szegény.

Második férjét, anyósa ajánlotta körülbelül akkor, mikor bizonyossá lett, hogy fiát hiába várja…

Az asszony, eladó lány korában a falujuk határában működő gazdaság csirke feldolgozó üzemében tett szert tudományára.

Második férje nincstelen, summás legény volt. Aratás táján járt falujukban. Később távolabbi falujából vissza-visszajárt asszony nézőben.

Anyósi közbenjárással közelítettek egymáshoz.

A nő kisfia már apjaként fogadta a házasság után az embert.

 

Az új rendnek új kiszolgálókra volt szüksége.

Épp ilyen emberekre. Nehéz sorsban kérgesült markú férfiakra, és a csirke kopasztás közben, a forró víztől kimarjult, kivörösödött kezű asszonyokra.

Kiemelték a két nehéz sorsot megélt embert.

Hihették, hogy elvakult, bármire kapható hívükké tehetik, mint annyi más hasonló társukat.

Tévedtek! Az emberség a két egymásra talált emberben mélyebben ült, mint a frissen beléjük plántálni kívánt zavaros, ellentmondásos ideológia.

 

 

 

Új környezet, új álmok

 

Napok jöttek, hónapok, évek mentek.

A fiú mind inkább feltalálta magát a zajos, idegen szagú városban.

Szagok, és hangok abban a régi világában is voltak.

Éjjel kutyák adtak hírt egymásnak, ha árnyékok surrantak a homályban.

Az árnyak lehettek tilosban, szénát, tyúkot lopni járó emberek, de lehettek a házigazda legény fiai is. Ők is tilosban jártak, de ők csak a felvégen jártak, titkos csókot lopni Barnáék kerítésénél. Julcsa olykor úgy tett, mint akinek ki kell menni… Ami igaz is volt. Veséje tökéletesen rendben volt, de a kapunál három koppanás jelezte Fodor Pista megérkeztét. És ilyenkor bizony Julcsának, makkegészségesen ki kellett menni. Mezit lábasan, hogy a piros papucs ne kopogjon, a háló ruha fölé kendőt kanyarítva.

 

Más hangok is voltak abban a mind régibb életben.

Hajnalban nyikorogtak a kapuk, és a tehenek komoly - komótosan lépkedve besoroltak a csordába. Mindig ugyanoda, ugyanakkor.

 

A rét felől éjjel, kora reggel mindig más illatok lengtek.

A közeli pék befűtötte a kemencét, és előbb füst, majd a kocsira rakott kenyerek, zsemlyék, kiflik illata jelezte, hogy itt a reggel.

Néha, trágyát hordó szekerek nyikorogtak a határ irányába. Szagot, és hangot egyaránt terjesztve.

 

*

 

Itt más szagok, hangok uralták a várost.

A kapu alatt jobb oldalt nagy vas hordókban gyűjtötték a ház lakói a háztartásokban keletkezett szemetet. A hordóknak vasgyűjtők ellopták a tetejét.

„Gyűjtsd a vasat, és fémet! Ezzel is a békét véded!”- állt a város több pontján hemzsegő hirdetményeken.

A szemetes edények tetejét megdézsmálók, túlteljesítve a felszólítást, „begyűjtötték”. Ha a szemetesek nem jöttek időben, akkor az udvart eluralta a rothadó szemét bűze.

A házak alapjai túlnyomóan szivacsos, fehér Sóskúti mészkőből készültek. A talajpárától a kőzet felázott, és jellegzetes dohos szagot árasztott.

Reggelente a háztartási hűtőszekrények töltésére szánt jeget, csattogó, recsegő lóvontatású szekéren hozta a jegesember.

Érkeztét hangos: „jegeeeees, itt a jeges!” – kiáltásokkal jelezte.

A gondozatlan lovak szaga másmilyen volt, mint vidéken megismert.

Valamint az elhanyagolt, több sebből vérző gépkocsik kékes, fekete füstjének szaga is idegen volt a kisfiú orrának.

 

A kisvárosban vidám madarak sokfélesége színesítette az életet.

Madarak itt is voltak!

A belövések fali gödreiben csókák, a kisebbekben verebek ütöttek tanyát. A járdákon, az erkély korlátján városi galambok hagyták ott nyomukat. ’S a padláson vörös vércsepár veszélyeztette az egérnép, meg a verebek életét.

 

 

 

Mégis, aránylag nagyobb lelki törés nélkül hozzá szokott.

A vidéki élete, lassan elhalványult.

 

A nappalok élményeit kezdetben nem igazán élvezte, de este, ha lekapcsolták a lámpát, minden megváltozott!

Nagynénje varrógépének cikornyás öntöttvas lábai tátott szájú, szárnyas, képzeletbeli lényt formáztak. A beszüremkedő félhomályban a lény életre kelt, barátságos griffmadárrá vált. Szárnyai barátságosan hívogatták, és hatalmas karmú lábaival lekuporodva segítette fel hátára a kisfiút.

Megrázta magát. Egyszeriben tündöklő szőrű fehér táltos paripává változott. Hatalmas szárnyaival hangtalanul csapott egyet.

Könnyedén felemelkedett lovasával a hátán. Keresztülreppent a méteres tégla-kő falon. A szűk udvar fölé emelkedett, és a nagyvárost maga mögött hagyva az akarata ellenére elhagyott városka, a környező, élettől lüktető mezőkön találta magát. Ráró, és Csillag, egykori szállásadójuknak lovai békésen legeltek a kocsi mellett. A két legény fiú teljes természetességgel vették tudomásul váratlan megjelenését. Tempós mozdulatokkal kaszálták a lucernát. Táltosa azután tovább vitte, egészen nagyapja udvaráig. Csak szeretett Tatájával, meg nagylány nénikéjével találkozott álmában. Anyja, aki elhagyta, és nagyanyja – akinek békétlenkedése bontotta meg családjukat - soha, egyik álmában se jelent meg…

 

Más éjszakákon az udvarról belopakodó fények a fal mintáiból varázsoltak csónakot, amelyben apja evezett. Apja nővére, pótanyjává előlépett nagynénje a csónak orrában rövidnadrágját, zokniját varrogatta. Ő és kis barátnője – akivel a homoktortát sütötték – a lányka babáját babusgatták.  A folyó habjai szelíden locsogtak. A hullámok hangja mindinkább felerősödtek. A gyerek szuszogása egyenletesebbé, mélyebbé vált.

 

A napok hetekké, hónapokká tömörültek, és évekké álltak össze.

A csemete apránként óvodássá, cseperedett. Mint minden gyerek az idők kezdete óta, ő is megbetegedett néha.

Egy ilyen alkalommal a kisfiú a levegőben szállott, és akárhogy igyekezett, zuhanni kezdett. A földön, épp alatta hatalmas, rozsdás bomba feküdt. Teste, szinte célba vette a szivar alakú rozsdás szerkezetet. Hasztalan igyekezett el kormányozni, mind közeledő testét. Mielőtt a szörnyű érkezés megtörtént volna, a halálosztó rozsdás vastömeg nagy fekete fazékká változott. Valami átlátszatlan folyadék fortyogott benne. Mielőtt belecsobbant volna, hatalmasat rúgott. A mozdulat éles fájdalmat okozott, és hangosat reccsent ki ágyának deszkája.

A fazékká vált bomba elenyészett, semmivé tűnt.  A gyerek ott feküdt a szegényesen berendezett szobában, ágyának agyon izzadt párnáján. Arca sötétpiros rózsákkal bámult a semmibe.

 

  • Nagyon magas a láza! Már tegnap nagyon elesett volt… – tördelte kezét pótanyja
  • Alaposan megfázott a rosszcsont. De majd meggyógyítjuk. –dörmögött a kövér, őszes hajú körzeti orvos

Az élénk kisfiú elég sok munkát okozott a tudós doktornak. A kiskölyöknek hol a bokája rándult meg, hol a bőrét hagyta a közeli park fáiról potyogva. Máskor saját gyártmányú golyóscsapágy-kerekű rollerje esett szét alatta, s ő öt métert csúszva horzsolta véresre magát. A derék gyógyász-tudor némelykor úgy érezte felül kell vizsgálnia elveit, mely szerint a gyerek, főleg, ha fiú, annál jobb, minél élénkebb. A környék szeretett dokija az idő előtti nyugdíjaztatás lehetőségei felől kezdett érdeklődni.

 

Az eszmélkedés évei

 

Szeles, havas márciussal köszöntött be akkor a Tavasz. Hitetlenkedve, tétován távozott a Tél. Fejcsóválva adta át helyét utódjának.

Nem a zimankós évszak tehetett róla, hogy olyan lett a világ, amilyenné az emberi rosszakarat, hozzá nem értés tették.

A bizonytalanság az emberekben minden határt átlépett.

A fiú cseperedett, semmi külső bajjal nem törődve. Már kezébe lehetett adni a tejes üveget, és a napi egy liter tej árát. A kiskölyök komoly küldetése tudatában nem rohant veszekedetten a sarki tejcsarnok felé. A bolt közel volt, és át se kellett kelni az úttesten.

A sarki üzlet szomszéd helyiségében egy szemüveges, középkorú asszony dolgozott. Írógépének kattogása gyakorta kihallatszott a rendszerint nyitott ajtón.

Otthon hallotta, hogy a hölgy híres író, Ady Endre egykori menyasszonya, aneve Dénes Zsófia, olvasott emberek körében, becenevén Zsuka névre hallgat.

Egy alkalommal, kezében a tejes üveggel - eszébe jutott, hogy az ismerősöket üdvözölni kell - az íróasztalánál ülő, kifelé néző asszonyra a gyerek ráköszönt:

  • Kezit csókolom Zsuka néni!

A nőt meglepte a váratlan üdvözlés. Valószínűleg épp egy alkalmas kifejezést keresve bambult a semmibe… (Már ahogy írók időnként szokták…)

Mikorra a kisfiú lebonyolította a vásárlást, már a saját irodája ajtajában állt az írónő. Ilyenkor, már ha zsebpénze elegendő volt rá, magát is meglepte a lurkó egy-egy apró kocka tej csokival

  • Honnan ismersz engem?- kérdezte

A válasz - hogy szülei mondták, ki is Ő, és hogy még kötete is ott van a családi könyvespolcon - jól esett neki.

Hogy, hogy nem ezen túl a tejcsarnok gazdája fizetség nélkül átadott a fiúcskának, a visszajáró pénzzel együtt egy kis kocka Boci csokoládét.

 

A gyerkőcnek négy-ötéves korában, még mielőtt igazán meg tanult volna olvasni, ez volt az első találkozása az irodalommal.

 

A szomszéd utcasarkon lévő szatócsboltba is kapott néha megbízatást, bár ahhoz egy helyütt át kellett menni az úttesten.

Bondy Jenő vegyeskereskedése ekkor még megvolt. Bondy bácsi zsidó ember volt. A környék lakói szerették az öreget. Soha senkit nem csapott be. Áruja jó volt, mérlege pontos. Akinek pénztárcájában pár fillérrel kevesebb volt, mint a vásárolt áru értéke, az hitelt kapott, melyet kockás füzetbe könyvelt. Állítólag maga a nyilas körzetvezető rejtegette a német megszállást követően. A gyermek persze nem tudta mi a hitel, a körzetvezető, de azt tudta- érezte, hogy a kicsi áruda gazdája kedvesen szól hozzá, akárha felnőtt volna.

Meglepte hát, amikor egyik vásárlása alkalmával bőrkabátos, nagy kalapú ember gorombáskodott a szabadkozó, rémült kereskedővel. A hangoskodó férfi mellett két egyenruhás, rossz modorú alak állott, elzárva a bejáratot.

A fiút gorombán, vállánál megragadva vissza penderítették. Egy kiló krumplit kellett volna hazavinnie, üres szatyorral ért haza.

Ezután az üzlet redőnyei lehúzva komorlottak.

Az öregért ekkor is, mint pár éve, megmozgattak minden követ vevői. Akkor Opel Blitzek, most Pobedák, Zimek gyomrába tuszkolták a szerencsétleneket.

 

  • Próbáljanak meg valamit segíteni. – kérték az egykori summásból lett párt tisztviselőt, az első emeletről.

Őt, felesége is unszolhatta, mert neki is sokkal távolabb kellett menni bevásárolni. ’S ha messzebbről, rosszabb minőségű áruval tért haza, netán drágábban, kritikáját maga is keresetlenül fogalmazta meg.

A lefüggönyözött ablakú autók egyre szaporodtak sötétedés után, és ekkoriban már az új rend kisebb, nagyobb rangú hívei is el-eltünedeztek.

  • „Ezekkel” kikezdeni? Ahhoz én kevés vagyok. –mondta a jóérzésű ember

Bizony, kevés lett volna. Ez év májusának utolsó napján a korábban rettegett belügyminisztert, a hithű kommunistát, akkor éppen a külügyek vezetőjét tartóztatták le, és végezték ki.

 

A tejbolt ugyanúgy járt, mint a kis szatócs üzlet. Bezárták. Az írónő irodáját szintúgy. A két helyiség közötti falat áttörték, és egy görög menekült család kapta meg az üzlethelyiségeket, szükséglakásként.

 

*

 

A jó eszű fiúcska minden séta alkalmával arról faggatta családját, hogy a cégtáblákon milyen felirat látható.  Apránként felismerte, hogy a hirdetmények milyen betűket tartalmaznak.

Lassacskán belül került a betűk világán, és hangokat is rendelt hozzá.

Egy este azzal lepte meg apját, és annak nővérét, hogy akadozva, szaggatottan bár, de felolvasott egy kezébe került könyvből!

A tél derekára kielégítően olvasott.

Amikor következő év szeptemberében iskolába került, már folyékonyan olvasott, sőt az Egri Csillagokat ki is olvasta.

Ennek hátrányai is voltak, mert olvasás órán szabályosan unatkozott.

Márpedig az unatkozó gyerekek az ember teremtése óta, saját maguk számára érthetően, a felnőttek szemével felfoghatatlan dolgokra ragadtatják magukat.

 

 

 

 

 

 

Az első évek az iskolában

 

Szerencsésen indultak iskolai évei.

Tanító nénije a mindig mosolygós Gyöngyi néni lett. Két cserfes kislánya felvértezte az élénk gyermekeknek nem csak elviselésére, de találékonyan le is tudta kötni a sajtkukacként izgő–mozgó fiúk érdeklődését is. A tanítónő édesapja az egyik tekintélyes múltú egri középiskola megbecsült tanára volt. 

 

Hamar kiderült, hogy a kisfiú már tud olvasni, sőt az Egri Csillagok cselekményéről olyan életszerűen tud a Beszélgetés órákon mesélni, amivel társai unalmát is elűzi.

Család látogatása során megismerte körülményeit.

  • Miért épp Gárdonyi Géza könyvét adta kezébe? – kérdezte a nevelő anyává előlépett nagynénit
  • A rend feloszlatásáig Irgalmas Rendi nővér voltam. Árva, elhagyott gyerekek nevelésével, szakmához segítésével, valamint kórházunkban ápolónői tevékenységet folytattunk. Igyekeztünk hazájukat, családjukat szerető emberekké nevelni növendékeinkből. Természetes, hogy öcsém kisfiát ugyanígy próbálom nevelni.– felelt a kérdezett
  • Egerben nőttem fel, szüleim ma is ott élnek. Megható, hogy szinte betéve tudja a regénynek egyik-másik fejezetét. - nézett élénk tanítványára a tanítónő
  • Ha nem rendetlenkedsz - még a számtan órákon sem - akkor a nyári szünidőben gyertek el Egerbe. – borzolt a gyerek hajába szeretettel.

 

A lehetőség varázsütésre átformálta a sokszor zabolátlan emberpalántát. Aki addig az óraközi szünetekben a legvadabb játékok „hőse” volt, rendre, másra vigyázóvá, rendfenntartóvá változott.

 

 

Egy osztálytársával egy irányba vezetett a hazafelé vezető útjuk. Közel laktak egymáshoz. Az ügyvéd fia, és a szerény körülmények között élő kisfiú között igaz barátság szövődött.

Első osztályos korukban hősünkért nevelő anyja ment el az iskola elé, nehogy baleset érje. Kis barátjáért házvezetőnő ment ugyanezért. A két, nagyjából egykorú nő pár nap alatt megegyezett, hogy elég, ha egyikük pásztorolja haza a két rosszcsontot. A házvezetőnő elmondta, hogy húga Egerbe ment férjhez, egy képzett erdész-vadászhoz.

A nagynéni kiderítette, hogy a fiatalasszony hajdani kedvenc tanítványa volt.

 

Egy padban ültek a suliban, amíg szét nem ültették őket. Az órára nem figyeltek, egymást szórakoztatták inkább. Hamar különválasztotta őket a zord tanítónői akarat. Egyiküket száműzte két paddal hátrébb, a terem távolibb padsorába. Az ügyvéd fiát ott hagyta, az első padban fiatal, a szép, de kegyetlen oktatónő, mert úgy jobban látja, mit is művel! Páros héten délelőtt jártak iskolába, másik héten délután. Egyik napon hazafelé hősünk azt mondta:

  • Ha megnövünk, elveszem feleségül Gyöngyi nénit.

– Jó, akkor én is! – mondta a jó barát.

– Azt nem lehet, ha egyszer már hozzám jött – akadékoskodott az ötlet gazda.

– Miért ne? – érvelt cimborája: Egyik héten a te feleséged lesz, amikor délutános, akkor az enyém.

– Úgy jó lesz – törődött bele a hétéves Rómeó.

Nem vették észre, hogy a nevelő anya mögöttük jött. Hallótávolságon belül figyelte, miért is tart oly sokáig hazafelé tartó útjuk. Házassági tervüket kipletykálta a házban. Családjaik s a szomszédság is jót nevetett rajtuk.

Miután a tanítónői kar mindmáig legszebb – ám sajnos részvétlen – tagja elválasztotta őket, egyikük hazafelé haragosan közölte:

– Én nem fogom feleségül venni!

– Tudod mit? Én sem! – felelte szertelen barátja, majd kifejtette az okát is.

– Azt az árulkodós, szeplős, mindig lógó taknyú Eislert ültette mellém.

Így azután tanítónőjük valószínűleg férje és két leánya mellett morzsolta le az évtizedeket. Két évig rajonghattak érte. Elhelyezték más iskolába, és egy valódi Szörny Ella lett helyette az osztályfőnökük.

 

A házassági terv a vonzó külsejű tanerő számára is ismertté vált, mert a szülők elpletykálták. A három nő összedugta fejét, és sűrű levélváltás zajlott a hős múltú városban lakó volt tanítvány, és az egykori apáca között.

A második osztály évzárója után meglepetés érte a gyerekeket. Két pótanya, gondosan lezárt bőröndök, titokzatosan mosolygó család, várakozott rájuk. A jó barát szüleinek jóvoltából a ház előtt taxi fékezett, és pár perc múlva, a pályaudvaron menetkészen pöfékelő vonat egyik kocsija elnyelte a kis csapatot. A gyorsvonatról Vámosgyörkön átszálltak zötyögősebb, kisebb füstösebb vicinálisra.

 

A vasúti kocsiba nehézkes mozgású idősebb, derűs tekintetű férfi szállt be.

A gyerekek mindenhol portyázó magyar vitézek elől fejvesztve menekülő törököket, kerestek, és csalódottak voltak, mert a vasút menti árokparton csak békésen kérődző teheneket, a távolibb domboldalakon birkákat láttak. A nyájat gubancos szőrű fekete puli rendszabályozta. A juhász békésen szalonnázott mellettük.

Útitársuk szeme mosolyogva pásztázta a ficánkoló lurkókat.

Beszélt nekik a tájon valóban fellelhető történelmi emlékekről, és örült neki, hogy figyelmük rá terelődött. Itták szavait. Kiderült, hogy szülőföldjének múltját lelkes műkedvelőként kutató ember. Egyébként nyugállományú kéményseprő mester, aki munkája közben, a házak padlásain rengeteg múltbéli tárgyat,értékes leletet talált, és gyűjtött otthonába.

Meg is beszélték, hogy Egerben tartózkodásuk alatt, a gyerekek őt is felkeresik.

 

A megállók elfogytak, és a város állomásán ott várta a csemetéket, és kísérőiket vendéglátójuk.

 

 

 

 

 

 

Egy álom megvalósul

 

Az egri vasútállomáson Ilonka néni várta nővérét, és a fiúkat férje társaságában.

János bácsi zöld egyenruháján arany tölgyfa lombok jelezték, hogy tanult erdész viseli az egyenruhát. A két kiskamaszt már a zöld ruha is elvarázsolta. A későbbiekben ez rajongásig fokozódott.

Az állomástól Ilonka néni házáig egy darabon együtt sétáltak a vonaton megismert idős emberrel.

A vendéglátók jól ismerték a sokoldalú műveltségű kéményseprő mestert.

Háza előtt az arany tölgyfalombbal díszített zöld ruhás ember hosszan rázta a szeretve tisztelt mesterember kezét.

 

A gyerekek újra megígérték, hogy meglátogatják a város múltjának kedves mosolyú tudósát.

 

  • Hihetetlen lelkierő munkál ebben a férfiban! – mondta róla az erdész

Felesége, Ilonka bőbeszédűbb volt:

  • Egyetlen fia leventeként ment a frontra. Szolyván látták utoljára, egy fogolytáborban. Szűkszavú, részvétlen modorú levél tudatta a szülőkkel halálát. Felesége tíz éve megvakult. Iparengedélyét bevonták, munkásait szélnek kellett eresztenie. Más ember mogorva remetévé válna ennyi csapás miatt. Ő békés nyugalommal néz a világba. Többnyire mosolyog, és minden útjába kerülőnek erejétől függően segít. – tudták meg útitársukról az érkezettek.

 

*

 

Aznap csak vendéglátójuk házával ismerkedtek a fiúk. A kert némileg megsínylette a két élénk kisfiú megjelenését. Az ablakpárkányt díszítő muskátlik egyike a járdán kötött ki, a másik cserép a szobában puffant.

A két nő felhördült, és büntetést emlegettek. A kártevők, hónuk alá csapott labdájukkal a külön kerített udvarra menekültek. Itt két lógó fülű vizsla fogadta őket kitörő örömmel. Olyan boldogan lengette, csóválta örömében farkát, hogy egész dereka ide-oda járt. Gerinctöréstől lehetett tartani. Ennek hamarabb vége lett, mint a virágoskertben tartott futball bemutatónak.

  • Ácsi, rosszcsontok! – jelent meg a virágok balsorsát mosolyogva viselt vadász
  • Ez a két gézengúz az legfőbb segítőim az erdőn! Ha egy-két óra alatt elkényeztetitek, hónapokig tart, míg szigorral visszanevelem őket, újra dolgozni lehet velük! –állította le a négylábúak kényeztetését.

 

 

A két városi aszfalt növendék kissé elszontyolodott, de miután a virágok újra helyükre kerültek, hatalmas tál túrós, meggyes, káposztás rétest kaptak búfelejtőnek.

 

Az ügyvéd csemetéjét pár nap múlva Mariska néni hazavitte. Szüleivel a Balatonhoz mentek nyaralni.

 

A várba, városba bele szerelmesedett fiú, és nevelő anyja maradtak.

A várba hősünket mindennap fel kellett vinni. Ő nem vágyott a zajos, szúnyoggal teli vízpartra.

Ottléte alatt minden áldott nap végig látogatta a várbéli, romjaiban álló székesegyház maradványait. Naponta bejárta a kazamatákat. Személyes ismerőse lett Tihamér bácsi, az idegenvezető. Az ágyúteremben a lőrés elé helyezett, a várkútból kiemelt Baba ágyú, a szakállas puskák, és az akkor még kazamatabeli tárlóban bemutatott várvédő hősök csont, és koponya ereklyéit ma is látja, ha visszagondol a régvolt szép napokra. A négyszáz év előtti ostrom idején, a földalatti folyosón, török akna által széttépett katonákat családtagként gyászolta naponta.

 

A vár kalauza ugyancsak szerette a hősi múltú erődítés minden kövét, és néhány nap múlva feltűnt neki a kiskölyök, aki olyan rajongással jött menetrend szerű pontossággal. A földalatti járatok jellegzetessége, egy csigalépcsős megkerülő folyosó. Azért építették, hogy a harcok idején a különböző feladatot kapott katonai egységek a várpince folyosóin találkozva ne akadályozzák egymás haladását. A védművek közötti, felszíni mozgást a környező terep magaslatairól az ostromlók kifigyelhették. Itt a föld alatt úgy a csapatrészek, mint a hadianyag észrevétlenül voltak a harctevékenység helyszínére juttathatóak. A harcok idején katonák szállása is a földalatti termekben volt. Így a védők létszáma is nehezebben volt megismerhető az ellenség számára.

A gyerek valósággal itta a hallott ismereteket, és előfordult, hogy néhány, a csoporttól lemaradt látogatót ő vezetett vissza a többi látogatóhoz. Az emberek számára a lelkes kiskölyök külön örömet jelentett. Azt hitték, hogy a mindig borostás vénember betanította a csemetét. Búsás borravalóval jutalmazták Tihamér bácsit.

 

Az öregnek szöget ütött a fejébe a dolog. Megszületett benne a nagy ötlet! A következő csoport indulásakor nem ment velük, hanem a gyerkőcre bízta őket.

  • Majd utánatok megyek… - nyomott barackot a segédnek előléptetett kisfiú fejére.

A bejárat melletti büfé pultjánál fröccsözött békésen, majd a séta végének idejét kiszámítva a Gárdonyi Géza sírja melletti kijárathoz ballagva zsebelte be a kirándulók háláját kifejező jutalmakat.

Tihamér bácsi nem zsákmányolta ki  ifjú segédjét. Ezentúl belépti díjat soha nem számolt fel, sőt egy szép füzettel ajándékozta meg a gyereket. Ez évben, 1952.-ben ünnepelték Egerben a győzelmesen megvívott csata négyszázadik évfordulóját. Ez alkalomból készült a szépen kivitelezett kiadvány.

A címképen Székely Bertalan képének másolata látható. A csemete bele is szőtte mondanivalójába az egri asszonyok hősiességét.

Ezzel aztán végképp elbűvölte a látogató hölgyeket. Több puszit kapott az elragadtatott, fiatal, és kevésbé fiatal asszonyoktól, lányoktól, mint későbbi élete folyamán összesen.

 

Meghatározó élmények

 

 

Az erdészet irodáinak folyosóján hatalmas agancsok álltak sorfalat János bácsinak, és kis védencének.

A gyerek nehezen állt rá, hogy aznap ne a várba menjenek, hanem az erdő titkaiba legyen bevezetve. Az ellenállás leküzdésében szerepet kapott, hogy házigazdája kezébe nyomta a lelkesen toporzékoló, lógó fülű, farok csóváló zsemlyeszínű, Tamás névre hallgató négylábú pórázát.

Az Erdészet főmérnökét felhúzott vállú, „én nem tehetek semmiről” arckifejezésű titkárnője fogadta. Szép, pocakos iratrendezőt tett a makulátlanul tiszta, zöld posztóval fedett íróasztalra, és menekülésszerűen távozott.

A főnök szikrázó szemmel fogadta, hogy az erdőszag helyett avítt papírok illatával kell beérnie.

  • Ezeket most nekem el kell intéznem. – mordult a fiúra

Tamás, hasa alá húzta a farkát. A bácsi felvette a telefont, és behívta munkatársát.

A napcserzett arcú, fiatal, zöldruhás erdész katonásan, előírásosan jelentkezett. Kopott puskája, mintha vállához lett volna nőve

  • Mást terveztem mára, de utasítás jött a Főosztályról. Menjetek ki a Répáshutai oldalba Tamással, és a vendég gyerekkel. A szénégetők laposánál cserkeljetek, lássátok el a szórókat is. Különösen a jelfákat nézzétek, friss kenéseket figyeljetek. Délután a szurdoki dagonyánál utolérlek benneteket. Vendég jön holnapra. – pillantott az imént kapott iratok egyikébe

Az irodából kilépve, zöld kalapját még kezében tartva, kezet nyújtott a kísérő vadász:

  • Szarka Sándor beosztott vadász erdőmérnök-gyakornok vagyok.

A fiút meglepte a pontos bemutatkozás. Ami minden lényeges, ám semmi felesleges tudnivalót nem tartalmazott. Maga is szégyenlősen elmotyogta a nevét.

 

*

 

A kisfiúnak fogalma se volt, mi a cserkelés, mifene lehet a szóró, a jelfa, és milyen kenést kell figyelni. A kifejezéseket azért alaposan fejébe véste. A berregő kocsi ülésén rá is kérdezett az ismeretlen kifejezésekre.

Türelmesen, rövid szavakkal, palócos hanghordozással érthetően elmagyarázta rendre:

  • Cserkelni annyit jelent, hogy a kocsit leállítjuk egy alkalmas helyen, most majd a Széngödörnél lévő rakodó mellett. Onnan csendesen, lábunk alá nézve, zajt nem ütve haladunk tovább.
  • A dagonya a vadak fürdőhelye. Ott a sárgödörbe bele fekve vastagon bevonják magukat a híg latyakkal. Erre azért van szükségük, hogy a szőrzetük alá furakodott kullancsoktól, más vérszívó férgektől megszabadítsák magukat. Ilyenkor sáros a hátuk, mint a csúziaknak.- nevette el magát az idősebb erdőllőktől hallott népi bölcsességet beleszőve tanításába.

Az erdővel, népi mondásokkal ismerkedő városi fiú elértette a mondást, maga is jót nevetett hangtalanul. „Mestere” aztán folytatta a tudományba való beavatást:

  • Ezt az összefüggő sárréteget hagyják megszikkadni, majd az e célra kinézett fatörzshöz dörgölőzve lehorzsolják magukról. Ezeket a fákat nevezzük jelfáknak. A dörzsölés magasságából tudjuk, milyen fajú, ivarú,és életkorú vad hagyta a nyomát a fán. Persze a kenésbe beleragad a kisodort szőrzetük is. És kiegészíti a faj,és az egyed meghatározását a csülök lenyomata is, mert repülni a nagyvad nem tud. - somolygott a fiatal vadász.

Egy pocsolyához érkezve, abba szándékosan belelépett recés talpú gumicsizmájával.

  • Te is szabadítsd meg csizmádat a városi szagtól. - kérte kísérője.

A fiú, Ilonka néni zöld csizmájában pompázott. A lábbeli nagy volt neki, szépen ki volt tömve újságpapírral. Viszolyogva utánozta oktatóját.

  • Ne bánd, hogy sáros lesz! Majd ha megszárad, lepereg a nagyja, a többit az irodába visszatérve, bejáratnál lekeféljük. – suttogta a vadásztudományok ifjú tudora.

Útjuk során el is jutottak egy dagonyához. Itt megmutatta neki a különböző vadak nyomát, részletesen elmagyarázva különböző állatok nyomain, hogy milyen jegyek alapján lehet meghatározni melyik állat hagyta lágy talajban.

Megértette, hogy az egyszeri lenyomat neve nyom. Járása közben a vad folyamatos lábnyomait csapa néven tiszteljük. Az út, amin a csapát hagyja, az a csapás. A szarvasok társas lények – kivéve az agancsot növesztő bikákat – ők csapatot képeznek.

A gyereknek apránként zúgni kezdett a feje a sok először hallott kifejezéstől.

A fiatal gyakornok azonban nem kegyelmezett.

Augusztus közepe volt. Pár fiatalabb fácska szemmel láthatóan megviselt állapotban leledzett.  Elmondta, mi a különbség a dörzsölésnek is mondott „kenés”, és a csak szarvas, illetőleg őzbakok által elkövetett fenés között, ami pediglen a frissen növesztett agancs tisztítás során lehántott kéreg megnevezése. Az őzek április-májusban kérkednek erejükkel, a szarvasok pedig július-augusztus hónapban szabadítják meg kifejlesztett agancsukat a bársonyos bőrtől.

 

Felkeresték a szórókat is, amiről megtudta, hogy azok olyan vadászati létesítmények, ahol egyszerűen a földre szórják a vadak számára a takarmányt. Ami sokféle lehet. Csöves, vagy szemes kukoricától, gabonán át, piacon nem értékesíthető „esedék” gyümölcs, összegyűjtött vadgesztenye. Mikor minek van itt az idénye!

 

Nyár lévén a szépen megépített etetők üresek voltak. Némelyik gondosan zárt tetővel is rendelkezett, melyen már gyűlt a télire való széna. Kisebb, földre helyezett, vagy alacsony lábakon álló teknőszerűen ácsolt típus is került útjukba, sőt sűrű vas pálcákkal határolt, alacsony tetejű alkotmányok is akadtak útjuk során. Ezek vadmalacoknak készültek. A csíkos kis fürge jószágok könnyen átférnek a a rudazatok között, míg a testesebbek kinn szorulnak. Így elég élelem jut a kicsiknek.

 

A csemete elhatározta, hogy ezeket a tudnivalókat egy kockás füzetben rögzíti. Így is tett! A füzet csodák csodájára átvészelt sok évtizedet.  Húsz-harminc évvel később jót mosolygott kisgyerekkori verébfejű betűin.

 

A nyaralásból hátralévő napok ezután megoszlottak a Bükk rengetegében való barangolások, és a hősi múltú vár látogatása között.

 

 

Elmúlt a nyár

 

Egyik reggel furcsa sípolásra ébredt.

Házigazdája az ámbituson ült, és különféle sípokat próbálgatott.

Csóválta a fejét, széjjelcsavarta a csillogó rézből készült szerkentyűt. Apró csavarhúzóval igazított rajta valamit. Összeállította, belefújt ismét. Elégedetlen arckifejéssel ismét szétszedte, újfent összerakta, és ezt mindaddig ismételte, számtalanszor, amíg elégedetten nem biccentett.

Az asztalkán több hasonló síp is feküdt, szép rendben. Volt, ami fából készült. ’S volt, ami úgy nézett ki, mint egy aprócska gumilabdában végződő, régimódi autó-duda.

Ezek mindegyikét kipróbálta.

A két kutya izgatottan leste a fejleményeket. Rövid farkuk várakozóan kopogott, amint a szék, asztal lábához verődött, és gerincük vonaglott felajzottan. Arcuk nevetett.

 

A fiú, úgy amint kipenderült ágyából, csíkos hálóruhájában, érdeklődve nézte házigazdájának munkáját. Nem szólt, érezte, hogy János bácsi valami, számára nagyon fontos dolgot művel.

Ránézett a még álomittas szemekkel bámuló gyerekre.

 

  • Megkezdődött az őzek üzekedése. - mondta 
  • Ezek itt csalsípok. Van, amelyik a rigyető suta hívó hangját utánozza. Másik az anyja által időlegesen elhagyott gidát mímeli, amaz – bökött a keze ügyében lévőre - a még nem szerelem-érett suta vészhangjára van hangolva. – magyarázta vendégének
  • Az én régi mesterem nem bajlódott ilyen drága szerszámokkal: egyszerűen tépett egy szál füvet, vagy alkalmas levelet – legjobban a somfa, vagy akác levelét szerette – és eredményesebben hívta puskacső elé a bakokat! – mosolygott maga elé, rég „elment” mesterére gondolva

 

Ez idő tájt ritkábban vitte magával a fiút, bár volt alkalma a gyereknek meglátni a vadász munkájának ezt a részét is. Még boszorkány gyűrűt is láthatott, ahol a bak körbe-körbe űzte az incselkedő sutát, szabályos körben letaposva a tisztás füvét.

Amikor a Gazdaságnak jövedelmet hozó bérvadász érkezését jelezték, akkor inkább a várba való látogatás maradt a napi élmény.

 

*

 

Egyik délelőtt meglátogatták tanítónőjét, szülei otthonában.

Nevelő anyja távolabbra tessékelte a csemetét, és a kislányokat.

Fojtott hangon beszélgettek, sűrűn pislogva a gyerekek felé.

  • Arról beszélnek, hogy ősztől másik iskolában fog tanítani anyukánk. – kotyogott a cserfesebb Ágika.
  • Külön kérte anyu, hogy ne áruld még el neki! - dorgálta meg nővére a mindig csacsogó húgát

A fiúcska elszontyolodott a hírre.

  • Miért megy el az iskolából? Rosszak voltunk? – küzdött a sírással a lurkó
  • Nem miattatok. Dehogyis! Valamelyik tanártársával keveredett vitába. Valami Békekölcsönt, Ötéves Tervkölcsönt, vagy mit, nem akart jegyezni. Vagy csak kevesebbet, mint amit az a nő akart rá erőltetni.
  • Te tudod mi az a Békekölcsön? – kérdezte Kati, a nagyobbik testvér, miközben kettétört egy barackot. Az egyik fél szem gyümölcsöt átnyújtotta vendégüknek, másikat kishúgának tömte a szájába
  • Nem tudom, de apám is mérgelődött miatta! – mondta a csemete teli szájjal.
  • Anyunak fegyelmit akart adni az új igazgatónő. Aztán megegyeztek, hogy ősztől másik iskolában fog tanítani.

 

A gyerekek jókedve elszállt, a kisfiú nehezen tudta visszatartani a könnyeit.

Búcsúzáskor Gyöngyi néni, két puha melle közé szorította tanítványa fejét.

  • Ne sírj kisfiam, nekem is hiányozni fogtok. Jól esik a ragaszkodásod! Meg fogjátok állni a helyeteket az új tanítónő idején is. – bocsátotta el vendégeit, szemét törölgetve, majd becsukódott zöld léckapu. Még sok embertől fog kelleni elbúcsúznod életed során!

A zár finom csettenése a mai napig visszacseng a rég felnőtt ember fülében.

 

Megváltozott az idő. Hűvösebbre fordult, mind gyakrabban vált szürkére az addig kék égbolt. Apró szemű eső hullt a Dobó tér kövezetére. A vár bástyáján őrködő ágyúk csövén hasas vízcseppek lógtak. Az utolsó látogatás alkalmával a halhatatlan író sírjánál, a léckerítés melletti pad is csuszamlósan vizes volt. Nem is tudott leülni, hogy elcsendeljen nála utoljára.

 

Következő nap összecsomagolták holmijukat. Ilonka néni kikísérte őket az állomásra. Az öreg nyugdíjas kéményseprő mester, aki útitársuk volt érkezésük idején, megtudta, hogy elutaznak: meglepte őket, maga is kijött elbúcsúzni.

Megható volt a búcsú.

 

A vonat ablakai most fel voltak húzva. Felnémetnél még az idő is elkönnyezte magát. Nagy cseppek gurultak lefelé az üvegen.

 

Az új tanítónő

Hazatérve, az ifjonc próbálta ott folytatni kis életét, ahol nyaralása előtt töltötte. Lépten-nyomon azon kapta magát: élményei olyan mély nyomot véstek szívébe, agyába, hogy ez  alapjaiban megváltoztatta.

     Ébren is, alvás közben is az egri hősök, no meg az erdő népéhez tartozott szőröstül-bőröstül.

     A ház, amelyben otthona volt, a nemrég befejeződött háborúban súlyos sérüléseket szenvedett. A lakásuk mellett vezető hátsó lépcsőt tetőtől pincéig átszakította egy romboló bomba. A lépcsőt nem építették újjá. Szintenként elbetonozták a lépcsőházat, és az ott lévő nagypolgári lakások átépítésével (megcsonkításával) új, kisebb otthonokat alakítottak ki. Más belövések nyomai, az épület nem hegedő sebei odúkként szolgáltak élelmes, fészket kereső madarak számára.

     A padlásról alkonyatkor kuvik lebbent ki, hogy megvámolja a környékbeli egérnépséget. Nap közben egy vércsepár hangoskodott az egyik falüregben. Éltek a golyó ütötte mélyedésekben verebek, s még világoskék szemű csókák is a második emelet fölül  leszakadt stukkó megmaradt üregében.

     A nyaralás előtt is ott voltak, de a legényke észre sem vette őket. Most viszont kedves ismerősként leselkedett életük titkai után. Megszerezte nevelő anyja kopott, zötyögős színházi látcsövét, s azzal hozta közelebb őket.

 

     Egy talált lécdarabból – a fiókból szerzett konyhakés és egy kiegyenesített görbe szög segítségével – kardot készített. A mosófazék fedője pajzzsá lett. A házbeli gyerekekkel zajos várvédő csatákat vívtak. Török természetesen az lett, aki elég gyengén tiltakozott!

     Ez utóbbi tevékenység heves ellenzésre talált egyik lakónál. Éjszakai műszakban dolgozott művezetőként egy távol eső textilgyárban. Hajnalban érkezett rendszerint otthonába. Ő hangosan méltatlankodott a gyerekzsivaj ellen.

 

     Valamelyik nap a kölykök visszaverték a kontyos pogányok támadását. A kapu alól a képzelt ellenség után hajítottak egy kézigránáttá minősített deszka darabot. A kapu előtti utcán ekkor próbált egy Tátraplán típusú kocsi elhaladni. A „gránát” behullott a meleg miatt lehúzott ablakon. A kocsi vezetője gyakorlott lehetett. Sikerült a rémület másodperceiben úgy megállni, hogy sem neki, sem járművének nagyobb baja ne essék.

     Kiugrott az autóból. Berohant a házba.

     A hős „védősereg” széjjelfreccsent lakásaikba iszkolt.

     A kisfiú nem futott el.

     – Mi az ördögért akartatok megölni? – ordított a még enyhén reszkető lábú sofőr.

     – Mi csak a törököktől akartuk megvédeni a várat – szepegte a magára maradt várkapitány. Megadóan leeresztette zománcát veszített, nyomaiban piros pajzsát és kissé szálkás kardját. Várta a szerinte is jogos fenékre verést.

     Az ijedt ember a kiskölyökre nézett. Mérge elpárolgott. Elnyomott egy mosolyt.

     – Miért nem szaladtál el te is? – kérdezte

     – Én találtam ki a játékot, a többiek csak követtek engem. Én vagyok a hibás – nézett az ismeretlen szemébe a kölyök.

     – Na, jól van – krákogott az ember.

     Kikérdezte a fiút. Felírta a nevét, apja, nevelőanyja nevét, megjegyezte a címüket, visszaült kocsijába, és folytatta útját.

 

     Pár nap múlva rövid levelet hozott a posta.

     Az autós férfi írta. Megírta az esetet a szülőknek. Kérte, hogy személyesen találkozhasson a családdal.

     A címzetteknél összeállt a kupaktanács.

     – Talán megsérült a kocsija. Biztosan kártérítést követel – nézett  horgasan unokaöccsére vénkisasszony nagynénje.

     – Und was, wenn der Homosexuelle, und mag kleine Jungen? – kérdezte apjának másik  nővére. (És mi van, ha buzi, és a kisfiúkat szereti?)

     – Kommen Marika! Nicht vor dem Kind! – rettent meg a gondolattól is nevelő anyja.

     – Nekem inkább az motoszkál az agyamban, hogy nem az ÁVÓ küldte-e szaglászni? Egy homokossal még csak elbánunk... – töprengett a gyerek keresztapja.

     Apjának legidősebb bátyja magas rangú tisztként szolgált a háborúban. Egy darabig a háborút követően is megtartották az újjászervezett hadseregben. Az Igazoló Bizottság előtt öntudatosan viselkedett. Nem ismerte el hatáskörüket. Így azután hamar eltávolították a szolgálatból. Jelenleg éjjeliőrként dolgozott egy gyárban.

     – Legyetek óvatosak. Fogadni kell, mert lehet, hogy tévedek. Másként pedig: akkor találnak valamit bármelyikünk ellen, amikor akarnak – vont vállat.

 

     A válaszlevél elment. A találkozó létrejött.

     Az idegen elmondta, hogy ő is végigharcolta – tartalékos tisztként – a háborút. Felesége, és két kisgyereke a főváros körülzárása előtti utolsó gépkocsi oszlopok egyikével kijutott vidéki házukba. Budai házuk csodával határos módon épségben megmaradt. Vidéki otthonukat megrohanta a megszállók, egy barbár csapata. Felesége és gyerekei megkínzott holttestét a falubeliek földelték el.

     Felindultan mondta el, mi történt velük. Mondatai őszintén csengtek.

     – Nem tudok itt maradni! – nyögte ki a férfi. – Rokonaim élnek külföldön. Némi vagyonom is van az újrakezdéshez. Kaptam kivándorlási útlevelet, ingatlanjaim, értékes ingóságaim jórészének fejében. Mikor ezt a gyereket felelősségre vontam, megdöbbentett őszintesége, a felelősség bátor vállalása. Arra gondoltam, hogy talán a kisfiam is ilyen lenne, ha nem pusztítják el! – rázkódott meg a válla.

     Kis szünetet kellett tartania, míg leküzdötte meghatódottságát.

     – Örökbe fogadnám a fiút. Törvényesen. Az indulásomig hátralévő idő alatt ügyvédeim el is tudnák intézni. – Kérlelő hangja, arc kifejezése őszinte szeretetről árulkodtak. – Jómódban élhetne, fiamként nevelném, taníttatnám –fejezte be gondolatait.

     A család egy emberként, határozottan utasította el az ajánlatot. A férfit többé nem látták.

 

*

 

A szünidőből már csak pár nap volt hátra.

     A beiratkozáskor megkapták a harmadik osztályos olvasó- és számtankönyvet.

     A fiú belelapozott olvasókönyvébe. A címlapon és több oldalon látható volt egy egyenruhás, hatalmas bajuszú ember. Némelyik oldalon egy kopasz, kecskeszakállas férfi társaságában.

     Az olvasmányok is többnyire életüknek különböző korszakáról szóló történetek voltak. A korábbi olvasókönyv lapjain népmesék, állattörténetek tették olvasmányossá a tananyagot. Ebben a könyvben nyoma se volt mindezeknek.

     Az évnyitót az évben az iskolaudvaron tartották.

     Megismerte társait, és gondolkodás nélkül közéjük tartott.

     – Hova-hova fiatalember? – állította meg egy szemüveges, magas asszony, akit még soha nem látott.

     – A harmadik cébe fogok járni – szólt a rideg hangtól zavarodottan a fiú.

     – Neved? – szólt az asszony.

     Megmondta a nevét. Az új tanítónő nem mutatkozott be.

     A kimérten viselkedő asszony egy papírlapon keresgélte a nevet.

     – Megvan! Állj a sor végére – parancsolt a feszengő fiúra.

     Társai is úgy álltak már, mint a fabábúk, értetlen arccal. Az előző két évben sokkal barátságosabb, lágyabb bánásmódhoz voltak szokva. Szó se róla, Gyöngyi néni is tudott szigorú lenni, ha kellett, de szeméből a rendcsinálás, fegyelmezés perceiben sem hunyt ki az irántuk érzett szeretet.

     Az első tanítási nap sok meglepetést hozott.

     Az első padsor néhány padja merőlegesen állt a megszokotthoz képest. Fehér rajzpapírból készült szalag feszült ezeken a padokon.

     Tussal írott felirat feszült rajta: Osztályidegen.

     A névsor olvasáskor egy-egy gyerek azt az utasítást kapta, hogy holmijával együtt oda üljön át.

     A fiúnak is át kellett hurcolkodnia ebbe a padba.

     Abban a tanévben sok megalázó megkülönböztetésben volt része.

     Szerette családját, mégis néha arra gondolt, hogy a jómódú úriember fogadott fiaként talán más élmények vártak volna rá...

 

 

Folytatása következik

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap