Elfekvő 5/5

Jókai Anna, v, 12/18/2011 - 01:31

 

 

 

 

Most már leszakadóban volt a vihar. Az ajtót is bevágta a huzat. Az egyik ablak kicsapódott. Néhány marék por hullott a betegek arcába. „Nem is ragadt be a festésnél – gondolta gépiesen Izsák. Egy eső, és mindjárt könnyebb lesz a levegő. Úgy látszik, a megtorpanás néha elkerülhetetlen. A túlhajszoltság is roncsolja az idegeket. Volt. Sanyi bácsi csak volt orvos. Mit is mondhatna? Nincs már eszénél. Hamarosan papírzsákba teszik. Senki sem keresi.”

Elhatározta, hogy nem dolgozik ma este. A táskájában, hacsak ki nem hajította már, van egy detektívregény, a régi, pengős fajtából. Ilutól kobozta el néhány hete. Ki kell kapcsolódni valami marhasággal. A főorvos le van ejtve.

De nem sikerült távoznia. Alba megint elégedetlenkedni kezdett, pedig alig tudta már kipréselni a sípoló hangokat:

– Kérem, egészen biztos, hogy idegre szaladt a tű… Nem vagyok mai gyerek, ne nézzenek hülyének…

– Jó – mondta megadóan Izsák. – Márta, tegyen rá vizes borogatást. Most már aztán alvás.

– Miért kell nekünk a tyúkokkal elaludni? – kérdezte Tóni. A port akarta kikotorni a szeme csücskéből, nem sikerült. A ligetben ilyenkor kezdődött az élet. A nők az eső elől a bódéba szorultak, ott aztán lehetett ügyeskedni velük.

– Ejnye, Tóni, ismeri a szabályt. A beteg pihenjen. Maga is nyugtalan ma? – Izsák toporgott. Tulajdonképpen most kimehetne. A többiekhez is be kell futni, a kis Hubcsák nem bírja egyedül… Mire vár?

Már közelebb csapott le a villám. A felső ablak két szárnya a dörgéssel együtt összecsattant.

Peresznyés bácsi felsikoltott, kislányhangon:

– Jaj, most esett a bomba a kukoricásba… – erőlködött, hogy a törzsét is a feje után emelje, de nem sikerült.

Izsákot megint elkapta a düh. Lenyomta Peresznyést.

– Térjen észre, öregem, mennydörgést hall, nem bombát! Tentézzen tovább!

Alba úr emlékezetében megjelent a háborús csoportkép, rézkeretben, a hálószobafalon. Balról a negyedik, az első sorban. A fején sapka helyett fehér pólya.

Taknyos. Nem tud semmit, de dirigál.

– Úgy beszél, mintha lett volna valaha katona… – percegte gyűlölködve.

– Angol bomba… az én kukoricásomban…

– A háborúban legalább történt valami. Ott nemcsak minket ütöttek, mi is odasózhattunk egyet-kettőt… – kiáltotta hirtelen Tóni. A vonatot látta, a vonat olajnyájas hasát, ahogy közönyösen maga alá kapja, és szétszeleteli, mint a nyers csirkét. Bárcsak bomba volna!

– Mi van magukkal?? – dörrent rájuk Izsák. – Ebből elég. – Itt csak határozott erély használ, másképp kitör a hisztéria. – Maradjanak csöndben, vagy hívom a főorvos urat. Nézze meg az ember!

Alba úr a segédeire gondolt. Még a szeme rebbenését is vigyázták. A mesterük volt.

– Ne mumusozzon nekünk. Nem vagyok én ijedős. Majd ha lesz egy kis ideje, elmondom a doktor úrnak, ki vagyok én. Tűzharcosi levelem is van. Persze, maga hírből sem ismeri, mi az.

– Hogy beszél velem? Kikérem magamnak ezt a hangot – rikoltott vissza Izsák. Érezte, hogy nevetséges, de valamit mondani kellett.

– Mi erre annak idején azt feleltük, én meg a barátaim; ha kikéri, ki is kapja… – csattant fel Tóni. Ez úgy istenigazában meg sem tud ölelni egy asszonyt. Csak azért, mert diplomája van? Mit henceg a kiálló ádámcsutkájával?

– Egyszer s mindenkorra vegyék tudomásul, hogy itt maguk betegek! Én mondom meg, hogy mi történhet, nem maguk…

– Szaladjanak a légóparancsnokért… tűz… nagy tűz… – könyörgött Peresznyés.

Hatusek minden átmenet nélkül felült az ágyban. A szélroham egy elhasznált buszjegyet vágott a képébe. Megragadta a saját lába fejét. Maga felé hajlította, teljes erőből. Ropogtak a csontjai.

– Fogják be a pofájukat… pofa beee… pofa beeee… Nem akarok hallani semmit… nem akarok… – üvöltötte elnyújtva.

– Kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni – Izsák reszketett. – Itt csak az lehet, amit én megengedek…

Márta nővér keresztbe tette hasán a kezét. Mit csinál vajon ilyenkor a doktor úr? Most jó volna a proli, az erős mancsával.

Ekkor vágott le a villám. Egy másodpercig mennyei fényesség dagasztotta óriásivá a szobát, azután vaksötét lett.

Valahonnan üvegcserepek hullottak, hangtalanul, a mindent elnémító reccsenésben. Izsák alig rezdült. Valami lágy hullott a kezére, mellére. Finoman beszívta a kénkő illatát.

Már vége is. Városban nem veszélyes. Védenek a falak. A rövidzárlat viszont kellemetlen. Legalább fél óra, amíg rendbe hozzák.

Mártát akarta küldeni, hogy intézkedjen. Már nyitotta a száját, hogy nyugalomra intsen, amikor kitört a pánik.

Alba úr hirtelen Przemyśl alatt érezte magát. Hallotta a közeledő srapnel sivítását. Valaki fojtogatta, a mélyből felnyúló inas kézzel. Szaladni akart, de az ellenség megragadta. A lába alatt sebesült nyöszörgött, és azt súgta: édes Szűzanyám…

Tóni pedig kapaszkodott, beleakasztotta a fogát is az eleven húsba. Nem akart a kerék alá feküdni. Az ördög kibújt a skatulyából, itt táncol valahol, rikácsol. Fehérben van, nem feketében, hosszú fehér ruhában. Valami puha odébb gurult.

– Gyilkosok – ordította Tóni –, gyilkosok…

Izsák a nyakához kapott. Pillanatokra elvesztette tájékozódóképességét. A nővér után kiáltott, erőtlenül. Menekülni akart, de nem találta az ajtót.

Valaki a lábához ért. Ösztönösen belerúgott. „Ezek meg is ölhetnek”… – ezt suttogta görcsösen. Úgy rémlett, hogy a torkát keresik a sötétben. Kétségbeesetten kutatta a megfelelő szót, de gyötrelméből csak gyűlölet fakadt:

– Vissza! Vissza! Villám volt, semmi más… Akit elkapok agyonütöm! – de a saját combját verdeste csupán, tehetetlenül.

– Márta! Márta…

Kigyulladt a villany. Három-négy perc volt az egész.

Márta előjött a sarokból. Peresznyés bácsit az ölében tartotta.

– Parancsoljon, doktor úr – mondta sápadtan, gúnyosan. Izsák körülnézett. Két ujjal megmasszírozta a szemhéját.

Tóni kigurult az ágyból. Hálóinge összetekeredett a csípője körül. Két lábcsonkja között szabadon figyegett a nemi szerve. Elájult.

Attila a matrac tetején táncolt és nevetett. Kezében táskarádió.

Peresznyés bácsi alól – Márta köpenyén végig – sárga lé folyt.

Alba úr a földön ült, hátát az ágy lábának támasztotta, mellkasa fel-le ugrált. Mint egy ócska porszívó, olyan hangot adott. A doktorra mutatott, meg-megcsukló kézzel.

Izsák nem akarta, hogy beszéljen. Gyorsan intett Mártának. Az értelmesen tette a dolgát. Nem sokat szólt, de a tenyere határozottan nyomta le a fejeket az ágyba. Pacskolt, vizet hozott, beszúrta a nyugtatókat. Seprűt kért a takarítóktól.

Izsák a néma sarokágyra tekintett. Az öreg fejét vastagon borította a szürke utcapor. A homlokán megállt egy fényes üvegdarabka, csillag alakú. Reszketett a szemöldöke.

Izsák odanyúlt, hogy letisztogassa arcáról a szennyet, de a mozdulata félbemaradt. Meglepődve, döbbenten visszahúzódott.

Steril, karbolszagú ujjaira zsíros korom tapadt. Önkéntelenül maga elé kapta a kezét, s fölfelé fordított csuklóval, mint aki műtétre készül, kiment a szobából.

Odakünn suhogva esett az eső. Izsák állt a szobája előtt, és azt hitte, arra vár, hogy a cigaretta végigégjen. Minden terembe bekukkantott már. Nyugalom és csönd. Úgy látszik, csak a tizenkettesben vadultak.

„Pech, egyszerű pech – bizonygatta magának –, tulajdonképpen nincs okom, hogy ilyen legyek. De hát milyen vagyok? Ideges és fáradt. Holnapra kialszom. Megeszem a vacsorámat, és jó nagyot durmolok. Holnapra elmúlik.”

Mégsem nyitotta ki az ajtót. Elhajította a csikket, vaktában, messzire. Nem akart bemenni, és nem akart kint maradni. Vágyott a könyvei mellé, kívánta a teleírt jegyzetlapokat, de ugyanakkor egyre nagyobb körívben sugárzó undor töltötte el.

– Pfuj – mondta félhangosan, és nem tudta, mire gondol. Kinyitotta a keskeny folyosóablakot.

A pléhpárkányon izmos esőcseppek ugráltak, mint a pattogatott kukorica. Valaki kitette felfrissülni a növendék pálmát. A faragott karót elmosta mellőle a víz; a vékony szár megtörve imbolyog a sáros cserépben, félig kiszakított gyökérrel.

Izsák nézte, azután továbbment. Fázott. „Össze fogom szedni magamat, igen, egészen biztosan…” – susogta többször egymás után. Fölfedezte szétfolyó képét az ütemesen hintázó lengőajtó üvegében. Megragadta a jobb szárny rézgombját, és megállította a mozgást. „Nem szabad elveszíteni. Az erő, a biztonság a legfontosabb” – ismételgette.

Idehallatszott az irodából a telefoncsengő.

„Talán baleset, súlyos – kapaszkodott bele Izsák. – Oda fogok menni elsőnek, és ott leszek egész éjjel, és azután már reggel lesz…”

Sietett, nehogy más vegye fel.

– Halló, itt Izsák doktor – kiáltotta izgatottan. Fél kézzel felkattintotta az asztalilámpát.

– Miért csaptad le délután a kagylót? – szólt Ilu hidegen, ellenségesen.

Izsák továbbvitte a fülét. Nem válaszolt. Lába zsibbadni kezdett. Leült.

– Hát te is ilyen utolsó vagy? Te is? Csak erre felelj még! – sikította a nő.

– Igen… ilyen utolsó vagyok.

– Zsolt… miért teszed ezt velem, miért, mondd? – A doktor simogatta a bársonyhuzatot. A puha támlának támaszkodott. Melegnek és védettnek érezte ezt a helyet. Körülzárták a plüssbolyhok, s ez az állapot, bár szokatlan, de mégis ismerős volt. Erős, zárt asszonyi ölelés.

– Csak ennyit kaphatok tőled? Már szóra sem méltatsz?

– Mit akarsz? – kérdezte a doktor. Közelebb húzta a készüléket, bámulta a számtárcsát. Fehér, fekete, egymás mellett.

– Tudni akarom az igazat. Miért vagy ilyen? Már régen figyellek… De ma, amikor szükségem lett volna rád, kiderült. Mire kellek én neked? Mire?

Izsák igyekezett, hogy elképzelje Ilu arcát, pontosan. Vagy legalább a járását, esetleg az illatát. Nem sikerült. Egy emléket keresett, ami összekötötte őket. Talán ha egy emlék, egy valódi, volna! Hiába.

– Mit akarsz tőlem? – sóhajtotta erőtlenül.

– Az igazságot… – Ilu hangja megbicsaklott. Konok és rimánkodó lett egyszerre. – Ne kímélj. Csak arra kellettem?

„Ilyenkor lép be a sajnálat – gondolta Izsák fásultan – és a hazugság. Elég volt. Ez a döntő pillanat. Most kell megmutatni, s eltűnik a lidércnyomás.”

Nagy lélegzetet vett. Vigyázott, hogy indulat ne hevítse szavait. Nyugodtan beszél, tárgyilagosan.

– Az igazat kérted. Jó. Én megmondom. Te akartad. Arra kellettél, Ilonka, és ha valaha kellesz még, akkor is csak azért. Ez az igazság. Nem baj, ha utálsz. Nem érdekel…

Gyorsan lenyomta a villát. Az operációnak vége. Felállt.

„Most aztán tényleg könnyedén távozom – próbált mosolyogni –, most megint itt van minden a tenyeremben. Vannak buktatók. Ez a mai nap is. De semmi sem végzetes. A férfi akarati lény. A legmélyebbről is fölverekszi magát. Csak zuhogjon az eső. Holnapra hűvös, őszi idő lesz: azután jön a tél, a ropogó kályhatűz… Tavaszra már… és mához egy évre… zsebre teszem őket.”

Hallgatta, hogyan százszorozza lépteit a néma folyosó. „Szegény nyomorultak – legyintett a tizenkettes előtt. – Nem csoda, ez a hirtelen időváltozás. Még az én vasidegeim is érzik. Majd én mindent megoldok Sanyi bácsi helyett is!”

Lábujjhegyen osont el a résnyire nyitva hagyott ajtó előtt. Márta nővér mégis meghallotta. Lecsapta a kötését, és a doktor után ugrott.

– Főorvos úr – suttogta, Izsák könyökéhez nyúlkálva. – Vonuljon nyugodtan vissza! Most már csönd lesz. Csak az öreg firkál ilyen hülyeségeket, tessék parancsolni…

Izsák elvette a cédulát. Bosszúsan továbbsietett. Meg sem kellene nézni. Ott a szemétkosár. De hátha egy hozzátartozóját kéreti? Más úgysem lehet.

Ez az írás is olvashatatlan volt, csaknem fél oldal. Izsák mégis kiböngészett néhány szót, egymástól távol, összefüggéstelenül: „… rögeszme… az ember nem külön-külön… az egészségesek… nem szabad… megbocsátani… a doktornak vissza…”

Hiányjel. Vissza? Hova vissza? Mi a rögeszme? Miféle bocsánat? Teljes elmezavar. Mit akar ez a konok öregember?

„Nem; ezt nem engedhetem meg – bizonygatta némán a kockaköveknek. – Nem vehetem komolyan. Hiszen bolond már…”

A szobájába rohant.

Mi hiányzik? Semmi értelme. És vissza? Nem előre?

„Reggel megszorongatom a torkát, kényszerítem, hogy kimondja – gondolatban egy óriási, kerek asztal lapját verte az öklével. – Ilyen volt régen is, ilyen ütődött…”

Futkosni kezdett, egyik faltól a másikig, egyre gyorsabban, mint az ütköző golyó.

Bűn a tehetség? Ekkora bűn?

„De hiszen azt sem tudja, ki vagyok. Nincsen eszénél. Nem lehettem mindenkié, nem tehettem másként…” – ismételgette kétségbeesetten.

Egy autófék felvonított. A gumiabroncsok csikorogva csúsztak. Ilu most az utcán kóborol. Tetőtől talpig mossa a víz. És ha öngyilkos lesz! Ő akarta az igazat!

S azok a nyomorultak, nem elég, hogy elszívják a napjait, megeszik az éjszakáit, mit kívánnak még?

Mit nem szabad megbocsátani? És kinek? Üljön az ágyak szélén, és fogja a haldoklók kezét? Hallgassa az asszonyok locsogását? Tépje szét még ezer darabra, még százezerre az életét, hogy önmagából ne maradjon semmi? Javítsa meg az elrontott zárakat? Vagy jelentkezzen Vietnamba önkéntesnek?

Mit nem bocsátanak meg soha? Mi az a közös vétek? Mit hagyott el? Mi hiányzik? Hol keresse?

Elhasznált köpenye a fogason lógott. Az oldalán ék alakú hasadás.

– Papa – sziszegte gyűlölettel, és megrázta a fehér rongyot –, van itt foltoznivaló. Gyere, itt a barátod. Szép kis alakok vagytok. De én sem vagyok különb. Feketék leszünk a gödörben, feketébbek, mint a négerek. Most már jöhet akármi, bármiféle náció, mindegy. Semmi sem jó, semmi sem elég… Miért írtam tele a papírlapokat? Nem tudom, miért. Én nem az embereket szeretem, hanem a rögeszmémet, igaz-e?… Mindenkit megmenthettem volna. De nem fáj nekem a mások szenvedése. Csak a magamé fáj, a magamé. Hagyjam abba? Vagy újrakezdeni, másként?

Mert egy szenilis haldokló kitalált valamit?

Reménykedve föltépte az ablakot. Kereste az ágat az esőfüggöny túlsó oldalán.

De csak a cementtömböt látta; azt tapogatta végig a dróton lebegő utcai lámpák fénye, utat keresve, újra és újra. Az a villám abba az ágba csapott.

 

Éjfél után bevett két Belloidot. Elszunnyadt. Még sok nap a világ. Reggel odamegy Sanyi bácsihoz. Reggel minden kiderül.

Süllyedő állapotban, közvetlenül elalvás előtt rádiófoszlányokat hallott még. Dallamosan, meggyőző hangon beszélt valahol egy férfi. Talán híreket mondott, vagy más fontosat – de Izsák hiába erőlködött, nem ismerte föl a nyelvet. Nem olasz, nem spanyol. Pedig üzen valamit… de mit… mit…

Mentőövként borult köré az álom.

…Süpped a sár. Nap az égen. Fényes. Meleget nem ad. Kocsik a sárban. Sok kocsi. Keresztek is. A végük totemfának kifaragva. Sarat kell tépni, csomóban. Be a kocsikba. Nehéz. Kezd száradni. Fulladás. Csupa fehér ember. Idegesek. Nem. Egy ismerős. Borostás öreg. Mosolyog. A feje, válla tele sárral. Társait tartja, húzza őket kifelé. Nincs műszere, de valami mégis van nála. Út sincs. Deréktól leragasztott emberek. Egyre gyorsabban be a sarat a kocsikba. Csak ez a fontos, mindenki üvölt, hang nélkül… Nagy lovak a sár fölött ügetve. Pici, sárga katonák a hátukon. Meztelen, gyerekarcú feketéket terelnek. Ezek a lucskos talajt tapossák, de nem merülnek el. Vasrudakat tartanak. Szorosan érintik egymást. Egy szálra húzott gyöngyszemek. A sárból kiálló krétafehér arcokra sújtanak és sírnak. De a madárfejűek intenek nekik .......................................... Már csak három fej. Rajtuk megtámasztani a lábat ................. – Nem, nem – apa súg, és Novákban beszél tovább –, hát nem érted? Így nem lehet ...... ........................................... Akik összekapaszkodtak, hirtelen felrepülnek ...................... Rugaszkodás ...................... A sár leköt ......... le ......... le... le... le ............. mondjátok meg, még nem késő .......................... kegyelem ...................................................

 

– Ébredjen fel, doktor úr – mondta Márta, és erőteljesen megrázta az ágyat.

Izsák kinyitotta a szemét. Nézte a nővér izgatott, zsíros arcát. Nehezen ismert rá.

– Ébredjen. Az öreg Novák meghalt.

Alig hajnalodott. Hideg szél rázta az ablakkeretet.

A doktor fölkelt. Leakasztotta a szögről fekete darócköpenyét. Fázósan beleburkolózott.

A folyosón tompán sugárzott az ibolyaszínű éjjeli körte. Izsák tapogatózott. Nagy nehezen megtalálta az első lépcsőfokot.

Fölfelé indult, még félálomban.

  

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap