Elfelejtett felismeréseink spiráljáról (Az egykori kolozsvári Hitelt olvasván) 1/4

Szász István Tas, sze, 03/18/2015 - 00:08

 

 

 

 

Az egy­ko­ri ko­lozs­vá­ri Hi­telt ol­vas­ván

Úgy kez­dő­dött, hogy „me­gállj, ku­tya Szer­bia”?
Nem, már sok­kal előbb, de hát va­la­hol el kell kez­de­ni.
1917-et ír­tunk. A ha­di érett­sé­gi után Er­dély fő­vá­ro­sá­ból, az or­szág má­so­dik szel­le­mi köz­pont­já­ból, Ko­lozs­vár­ról is lel­kes fi­a­ta­lok in­dul­tak a fron­tok­ra. So­kat kö­zü­lük el­nyelt Ison­zó, Doberdó, de so­kan ha­za­tér­tek. Ha­za? Hi­szen a ha­zá­ból in­dul­tak a ha­zát vé­de­ni, és a hi­á­ba­va­ló ál­do­zat nyo­mán ki­sebb­sé­gi­ként éb­red­tek, ki ha­za­tér­vén, ki a más­vi­lá­gon. Egy egész ge­ne­rá­ció.
A ha­za­té­rők is­mét egy or­szág má­so­dik leg­fon­to­sabb kul­tu­rá­lis köz­pont­já­ban ta­lál­ták ma­gu­kat, de ez már egy má­sik or­szág volt. Egy má­sik vi­lág. Amaz a nyu­ga­ti vi­lág­nak a gó­ti­ka ha­tá­rai men­tén meg­je­lölt ke­le­ti pe­re­me volt, emez vi­szont már a ke­le­ti vi­lág nyu­gat fe­lé nyúj­tóz­ko­dó friss igye­ke­ze­té­nek las­san, de biz­to­san hagy­ma­ku­po­lá­kat nö­vesz­tő te­rep­asz­ta­la.
Er­délyt fő­vá­ro­sá­val együtt mind a nyu­ga­ti, mind a ke­le­ti gaz­da ma­gá­é­nak érez­te, szí­vé­hez na­gyon kö­zel­ál­ló­nak, más-más mó­don s más-más ok­ból ki­fo­lyó­lag. Az egyi­ket át­men­tet­te ad­di­gi tör­té­nel­me leg­el­hú­zó­dóbb ve­sze­del­mén: a tö­rök vi­lá­gon, a má­sik­nak, az új tu­laj­do­nos­nak itt szü­let­tek ak­kor még ön­tu­dat­la­nul Eu­ró­pa fe­lé is fú­ró­dó gyö­ke­rei: a la­tin ábé­cé, az anya­nyel­vû Bib­lia, de már­is azon eről­kö­dött, hogy fe­led­tes­se azt, aki­nek a vé­dő­szár­nyai alatt mind­ez tör­tént. A kö­szö­net a ta­ga­dás lett. Amit kap­tak, az szi­go­rú­an hall­ga­tás­ra lett ítél­ve. He­lyet­te az el­len­ke­ző­jét hir­det­ték, el­nyo­mást em­le­get­tek és raj­tuk élős­kö­dést, meg ősi­sé­get a leg­ré­gibb idő­kig és a tu­laj­don­kép­pe­ni vé­del­me­ző be­fo­ga­dót ki­ál­tot­ták ki ázsi­ai jö­ve­vény­nek.
A bi­zán­ci xenofóbia min­dent el­árasz­tott. Transzszilvánia ma­gyar­sá­ga megint a ma­ga ere­jé­re szo­rult, de már nem volt a ma­ga ura. A ki­egye­zés­kor oly öröm­mel üd­vö­zölt unió előtt még tu­dott fe­le­lő­sen dön­te­ni, sa­ját lá­bon jár­ni, sa­ját fej­jel gon­dol­kod­ni, ve­zet­ni, és mint ilyen, vér­ál­do­za­tot hoz­ni – Tün­dér­or­szág min­den ná­ci­ó­­já­ért. Most azon­ban mind­ezt úgy kel­lett meg­ten­nie, hogy köz­ben má­sok ural­kod­tak fe­let­te, s ezer til­tás és aka­dály fé­kez­te min­den igye­ke­ze­tét.
A ha­za­tért ge­ne­rá­ció he­lyét ke­res­te. Elő­ször az ide­ig­le­nes­ség re­mé­nyé­vel, az­tán a va­ló­ság­ra las­san rá­éb­red­vén, más és más mó­do­kon.
Ek­kor hang­zott el Kós Kár­oly „ki­ál­tó sza­va” a cse­lek­vés­re. „Ki­ál­tom a jel­szót: épí­te­nünk kell, szer­vez­ked­jünk át a mun­ká­ra” és „Ki­ál­tom a célt: a ma­gyar­ság nem­ze­ti au­to­nó­mi­á­ját.”
Több si­ker­te­len kí­sér­let után 1922-ben jött lét­re az Or­szá­gos Ma­gyar Párt is.
A po­li­ti­ka fegy­ve­rét kény­sze­rû­ség­ből ke­zük­be ve­vő írók ki­dol­goz­ták a transz­szil­va­niz­mus gon­do­la­tát. Kós Kár­oly en­nek alap­ja­ként Er­dély föld­raj­zi egy­sé­gét és a ben­ne élő né­pek meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan sors­kö­zös­ség­ét hang­sú­lyoz­ta. Ér­zel­mi­leg is meg­kö­ze­lít­he­tő fo­ga­lom volt, s mint ilyen, a szü­lő­föld mel­let­ti el­kö­te­le­zett­sé­get is je­len­tett.
Kuncz Ala­dár sze­rint: „Az er­dé­lyi­ség tu­laj­don­kép­pen a nem­ze­tek, val­lá­sok, vi­lág­szem­lé­le­tek, né­pi szo­ká­sok, tár­sa­dal­mi osz­tá­lyok és kül­ső ha­tal­mi ér­de­kek bölcs és eszes ki­egyen­sú­lyo­zá­sát jelenti”... „Az az er­dé­lyi írói kö­zös­ség, amely­nek ma­gam is te­vé­keny tag­ja va­gyok, az iro­dal­mi sza­bad­ság el­vét tes­te­sí­ti meg. Po­li­ti­kai és vi­lág­né­ze­ti kér­dé­sek­ben a leg­na­gyobb tü­re­lem­mel va­gyunk egy­más iránt, kö­zös cé­lunk az er­dé­lyi kul­tú­ra ápo­lá­sa: eb­ben egyek va­gyunk va­la­men­­nyi­en.” Kuncz ugyan­azt az ál­lás­pon­tot kép­vi­sel­te, mint „az írás­tu­dók áru­lá­sa” el­len ha­da­ko­zó Ba­bits Mi­hály. A He­li­kon és a Nyu­gat te­hát ta­lál­ko­zik, mon­dot­ta egy­szer Pomogáts Bé­la.
Ta­má­si Áron is ki­fej­tet­te ál­lás­pont­ját: „Olyan gon­do­lat­kört kell ad­nunk, mely ne csak ma­gyar le­gyen, ha­nem em­be­ri is. Amely ne csak prak­ti­kus le­gyen, ha­nem er­köl­csös is. Amely ne csak bá­tor és út­mu­ta­tó le­gyen, ha­nem igaz és meg­bíz­ha­tó is.” Ezek a sza­vak hi­he­tet­len ma­gas­ság­ban le­beg­tek egy ho­mo­ge­ni­zá­lás­ra be­ren­dez­ke­dő xenofób ha­ta­lom föld­höz­ra­gadt és ha­lá­los öle­lést je­len­tő tet­tei fe­lett.
Azon­ban, amint a kez­de­ti ide­ig­le­nes­ség ér­zé­se, a transz­szil­va­niz­mus is szép utó­pi­á­vá vált, hi­szen Er­dély má­sik két nem­ze­te nem érez­te ma­gá­é­nak, s így csak egyes szel­le­mi épí­tő­kö­ve­i­nek fel­hasz­ná­lá­sa ma­radt meg le­he­tő­ség­ként.
Köz­ben bő egy év­ti­zed is el­múlt, s az if­jak­ból fel­nőtt, ta­pasz­talt ér­tel­mi­sé­gi­ek let­tek. Mö­göt­tük ott so­ra­ko­zott a maguknak te­ret kö­ve­telõ leg­fi­a­ta­lab­bak tá­bo­ra, azo­ké, aki­ket már az új hely­zet ne­velt fel, akik­nek alig van sa­ját em­lé­kük a vis­­sza­sírt múlt­ból, akik már be­szél­ték azt az új nyel­vet.
Az 1930-as évek így il­lú­zió­men­te­sen kö­szön­töt­tek a transz­szil­ván ma­gyar ér­tel­mi­ség­re.
Talp­ra kel­lett áll­ni, a ve­ze­tő hely­ze­tet nél­kü­löz­ve szük­sé­ges­sé vált meg­ta­nul­ni gon­dol­kod­ni és mo­zog­ni, va­gyis fej­re és vég­tag­ok­ra volt szük­ség, sa­ját fej­re, sa­ját vég­tag­ok­ra, a ré­ges-ré­gi­ek­nél is jobb­ra, olya­nok­ra, me­lyek az új, a ne­he­zebb hely­zet­ben is ké­pe­sek élet­ben tar­ta­ni a tes­tet.
1931-ben Makkai Sán­dor, a re­for­má­tus püs­pök-író tar­tott elő­adás­so­ro­za­tot, mely­nek anya­ga könyv alak­ban is meg­je­lent Ma­gunk re­ví­zi­ó­ja cím­mel. Eb­ben a szer­ző ön­vizs­gá­lat­ra hí­vott, és a be­il­lesz­ke­dést hir­det­te a nem­ze­ti azo­nos­ság­tu­dat meg­úju­lá­sá­val. Kí­sér­le­te a kor Ro­má­ni­á­já­ban, akár­csak a transz­szil­ván gon­do­lat, ku­darc­ra ítél­te­tett, és 1935-ben el­ju­tott a „Nem le­het” ki­mon­dá­sá­ig, mel­­lyel Ro­má­ni­á­ból va­ló tá­vo­zá­sát ön­fel­adás­sze­rû­en ma­gya­ráz­ta meg.
A vá­lasz Reményik Sán­dor­tól ér­ke­zett Le­het, mert kell cím­mel.
Ta­má­si Áron a Mind ma­gya­rok va­gyunk cí­mû cik­ké­ben er­ről így írt: „... ret­te­gé­sünk és kín­zó ag­go­dal­munk nem alap­ta­lan. Makkai Nem le­het cí­mû cik­ke is, mely hasz­nos hul­lá­mo­kat vert, nem azért volt el­hi­bá­zott, mint­ha az em­be­ri esz­mény szem­pont­já­ból nem lett vol­na iga­za. El­hi­bá­zott volt azért, mert egyé­ni han­gu­lat és kö­zü­lünk ki­emel­ke­dett ideg­ál­la­pot szül­te. Egyé­ni hang volt, amint­hogy tá­vo­zá­sa is egyé­ni cse­le­ke­det volt. Egyi­ket sem töl­töt­te meg a ma­ga tör­vény­sze­rû és földízû ele­mi ere­jé­vel a kö­zös­sé­gi életösztön.”1

Az er­dé­lyi szel­le­mi élet köz­pont­ja Ko­lozs­vár volt. Az it­te­ni ro­mán egye­te­men és fő­is­ko­lá­kon ta­nult a leg­több ma­gyar if­jú. Itt volt a re­for­má­tus és uni­tá­ri­us te­o­ló­gia is. Az ér­tel­mi­sé­gi if­jú­ság szer­ve­ző­dé­se is in­nen in­dult. Elő­ször fe­le­ke­ze­ti ala­pon fog­tak ös­­sze, és hoz­tak lét­re tár­sa­sá­go­kat, la­po­kat. Az­tán meg­szü­le­tett az Er­dé­lyi Fi­a­ta­lok cí­mû, 1930 és 1940 kö­tött 11 év­fo­lya­mot meg­ért lap. Ta­ní­tó­mes­ter­ük­nek Adyt, Sza­bó De­zsőt és Mó­ric­zot val­lot­ták. Bar­tók és Ko­dály nyom­do­ka­it kö­vet­ték, mi­kor a fal­vak­ba in­dul­tak. A fa­lu­mun­kát in­kább a fa­lu meg­is­me­ré­sé­re, mint meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra szán­ták. Az Er­dé­lyi Fi­a­ta­lok vi­lág­né­ze­ti fó­rum volt, és nem szép­iro­dal­mi vál­lal­ko­zás. Ha­sáb­ja­in leg­fel­jebb re­cen­zi­ók je­len­tek meg. Utóbb, mint a di­ák­ság nem­ze­dé­ki fo­lyó­ira­tát em­le­get­ték. Köz­ben vi­lág­né­ze­ti füg­get­len­sé­get és po­li­ti­ka­men­tes­sé­get hir­det­tek. A lap a húsz­éve­sek ál­lás­pont­ját óhaj­tot­ta kép­vi­sel­ni, bár né­hány más kor­osz­tály­bé­li is részt vett mun­ká­já­ban. Ter­mé­sze­te­sen idő­vel ők ma­guk is ki­öre­ged­tek kor­osz­tá­lyuk­ból.
A ma­gát 1929-es­nek ne­ve­ző ge­ne­rá­ci­ót kö­ve­tő fi­a­ta­labb kor­osz­tály, a húsz­éve­sek, 1934-ben kezd­tek az­zal a gon­do­lat­tal fog­lal­koz­ni, hogy la­pot ala­pít­sa­nak. Ve­ze­tő­jük, Makkai Sán­dor fia, Makkai Lász­ló, a ké­sőb­bi je­les tör­té­nész lett. A tár­sa­ság több­sé­ge már ki­pró­bál­ta szár­nya­it az Er­dé­lyi Fi­a­ta­lok ha­sáb­ja­in vagy más­hol. Az egész fi­a­tal nem­ze­dé­ket akar­ták ös­­sze­fog­ni. Makkai Lász­ló, va­la­mint Venczel Jó­zsef dol­goz­ták ki a ter­ve­ket.
Alap­elv­ként szö­gez­ték le, hogy min­den val­lá­si el­kö­te­le­zett­ség­től füg­get­len­nek kell len­ni­ük, te­kin­tet­tel a har­min­cas évek ele­jén ki­ala­kult ilyen jel­le­gû fe­szült­sé­gek­re.
Tar­tal­mi­lag tu­do­má­nyos és mû­ve­lő­dés­po­li­ti­kai, vi­lág­né­ze­ti cik­ke­ket és iro­dal­mi, kép­ző­mû­vé­sze­ti, ze­nei anya­go­kat szán­dé­koz­tak kö­zöl­ni. Ko­moly tu­do­má­nyos dol­go­za­tok­kal óhaj­tot­tak csak fog­lal­koz­ni.
El­kép­ze­lé­se­ik­re erős ha­tást gya­ko­rolt Né­meth Lász­ló, de ott volt mö­göt­tük a ha­son­ló gon­dol­ko­dá­sú anya­or­szá­gi fi­a­ta­lok egy cso­port­ja is: Sza­bó Zol­tán, Bol­di­zsár Iván, Er­dei Fe­renc és Ko­vács Im­re.
Az Er­dé­lyi Fi­a­ta­lok­kal el­len­tét­ben nem­csak a fa­lu­ku­ta­tás­ra össz­pon­to­sí­tot­tak, ha­nem az ur­bá­nus szfé­ra prob­lé­mái iránt is ér­dek­lőd­tek.
Az el­ső, vagy aho­gyan utóbb Makkai Lász­ló ma­ga ne­vez­te: a kis Hi­tel in­dí­tó szá­ma 1935. ja­nu­ár 1-jén je­lent meg Ko­lozs­vá­rott. A la­pot egy in­ter­jú­ban Kéki Bé­la is „ki­csi Hi­tel” né­ven emlegette.2
Hi­va­ta­lo­san Makkai Lász­ló je­gyez­te, mel­let­te szel­le­mi tu­laj­do­nos volt Venczel Jó­zsef is. A fe­le­lős szer­kesz­tő és ki­adó Koós Ko­vács Ist­ván, fi­a­tal köl­tő, a szer­kesz­tő­sé­gi tit­kár Makkai Er­nő lett. Fő­mun­ka­tár­sa­ik: Bözödi György, Cselényi Bé­la, Fló­ri­án Ti­bor, Heszke Bé­la, Ju­hász Ist­ván, Ká­rász Jó­zsef, Kiss Je­nő, Koós Ko­vács Ist­ván, Makkai Lász­ló, ifj. Nagy Gé­za, Szabédi Lász­ló, Szenczei Lász­ló, Tóth Zol­tán, Venczel Jó­zsef és Vígh Kár­oly vol­tak.
Anya­gi hát­te­rük az if­jú­ság ál­tal ös­­sze­adott pénz volt. Tá­mo­ga­tást sem párt­tól, sem egy­ház­tól nem kap­tak. Egyes vé­le­mé­nyek sze­rint az egy­há­zak in­kább gya­nak­vás­sal fi­gyel­ték őket.
Utol­só szá­muk 1935 jú­ni­u­sá­ban je­lent meg. Hat szám után szûnt meg a fo­lyó­irat. Okát ma anya­gi ter­mé­sze­tû gon­dok­kal ma­gya­ráz­zák, de a va­ló­di ok Makkai Lász­ló Ma­gya­ror­szág­ra tá­vo­zá­sa volt.
Tő­le a lap ki­adá­si jo­gát Venczel Jó­zsef örö­köl­te. Könyv­tár­bé­li kol­lé­gá­já­val, Kéki Bé­lá­val szö­vet­kez­tek a má­so­dik Hi­tel ki­adá­sá­ra.
1935 nya­rán Esz­ter­gom­ban ta­lál­koz­tak Szekfû Gyu­la egye­te­mi ta­nár­ral, a Ma­gyar Szem­le szer­kesz­tő­jé­vel, és tő­le sok­irá­nyú el­iga­zí­tást kap­tak a le­en­dő lap in­dí­tá­sá­hoz. A ter­ve­zett la­pot immár nem di­ák­lap­nak, ha­nem ko­moly tu­do­má­nyos igé­nyû, ér­tel­mi­sé­gi fó­rum­nak ter­vez­ték.
Mun­ká­juk­ra ser­ken­tő­leg ha­tott Né­meth Lász­ló és Bol­di­zsár Iván ro­má­ni­ai lá­to­ga­tá­sa. ők Sza­bó Zol­tán és Keresztury De­zső tár­sa­sá­gá­ban jár­tak a Regátban és Er­dély­ben is.
Kéki Bé­la er­re így em­lé­ke­zett: „Szekfû Gyu­la egy fo­lyó­irat meg­in­dí­tá­sát sür­get­te (...) Pél­da­ké­pül a Ma­gyar Szem­lét aján­lot­ta (...)”3
A lá­to­ga­tás után Né­meth Lász­ló meg­ír­ta a Ta­nú szá­má­ra a Ma­gya­rok Ro­má­ni­á­ban című útirajzát. Az ezt kö­ve­tő­en ki­ala­kult vi­ta kap­csán Bol­di­zsár Iván Er­dély má­so­dik Tri­a­non­ja cí­mű írá­sá­ban, a leg­fi­a­ta­lab­bak­ról szó­ló fe­je­zet­ben a kö­vet­ke­ző­ket ír­ta a Nap­ke­let­nek: „Az ed­di­gi el­len­té­tek­hez még egy já­rult: a nem­ze­dék-el­len­tét. (...) már majd­nem fér­fi­vá ser­dült az a kor­osz­tály, amely a há­bo­rú ki­tö­ré­se­kor még ap­ró gyer­mek volt (...) ön­kén­te­le­nül is úgy lát­ják a hely­ze­tet, aho­gyan van. A ma­guk bő­rén ta­pasz­tal­ják, hogy a ma­gyar­ság él­ni akar, min­de­nek előtt meg kell él­nie, a szó­nak sok­szor egé­szen ma­te­ri­á­lis ér­tel­mé­ben. Ezért le kell ten­ni az il­lú­zi­ók­ról, mond­ják ezek a leg­fi­a­ta­lab­bak, mi­nél több tár­gyi is­me­ret­re kell szert ten­ni, és meg kell szer­vez­ni a ma­gyar­sá­got gaz­da­sá­gi­lag. Meg­moz­du­lá­suk, a Hi­tel cí­mű fo­lyó­irat hal­lat­la­nul ro­kon­szen­ves a ma­ga tisz­ta­sá­gá­ban, tár­gyi­la­gos­sá­gá­ban, frá­zis­men­tes­sé­gé­ben. út­juk a Széchenyi-mutatta ma­gyar­ság, szel­le­mi irá­nyí­tó­juk Szekfű Gyu­la és Né­meth Lász­ló. De eze­ken túl a ma­guk él­mé­nyét ír­ják meg (...) Az er­dé­lyi ma­gyar­sá­got a leg­fi­a­ta­lab­bak fog­ják a mai hely­zet­ből ki­ve­zet­ni (...) szer­ve­sen és el­vá­laszt­ha­tat­la­nul ös­­sze tud­ják egyez­tet­ni ma­guk­ba a mély ma­gyar­sá­got az erős szo­ci­á­lis fe­le­lős­ség­ér­zet­tel és az eu­ró­pai lá­tó­kör­rel (...) Kár, hogy ezt a szép és vi­gasz­ta­ló ké­pet el­sö­té­tí­ti né­mi­leg az a dics­te­len, sze­mé­lyes­ke­dő küz­de­lem, amely­be a köz­vet­le­nül előt­tük já­ró kor­osz­tál­­lyal, a har­minc­éve­sek­kel ke­ve­red­tek.
Ha a leg­fi­a­ta­lab­bak is el­sül­­lyed­nek az er­dé­lyi po­li­ti­kai hí­nár­ban: egy­más ma­rá­sá­ban, ak­kor nem­so­ká­ra már meg­kér­dez­ni sem lesz sza­bad: mi lesz Erdéllyel?”4
Bol­di­zsár Iván itt ar­ra a (kis)generációs harc­ra utalt, mely a két lap szel­le­mi kö­rei kö­zött ala­kult ki. En­nek okai el­ső­sor­ban presz­tízs­szem­pont­ok­ra vol­tak vis­­sza­ve­zet­he­tők, és az ál­ta­lam is­mert szer­zők sze­rint ez Er­dé­lyi Fi­a­ta­lok szer­kesz­tő­i­nek ma­kacs­sá­gá­ból ered­tek. A je­len­ség fon­tos­sá­ga nem eb­ben volt, ha­nem in­kább ab­ban, hogy je­len­tő­sen be­fo­lyá­sol­ta a Hi­tel utó­éle­tét. Ugyan­is, szin­tén sze­mé­lyes okok­ból, a „szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek éve­i­ben” az Er­dé­lyi Fi­a­ta­lo­kat fo­gad­ták el, és a Hi­telt ítél­ték el­hall­ga­tás­ra. Tet­ték ezt an­nak el­le­né­re, hogy az Er­dé­lyi Fi­a­ta­lok a ma­ga ide­jé­ben gyak­ran tört bor­sot a bal­ol­dal or­ra alá, mi több, az er­dé­lyi fi­a­tal ér­tel­mi­ség nagy se­reg­szem­lé­jén – a bal­ol­dal ál­tal ér­té­kén felül is em­le­ge­tett – Vá­sár­he­lyi Ta­lál­ko­zón részt sem vet­tek, azt a kom­mu­niz­mus tró­jai fa­lo­vá­nak ne­vez­ték, utóbb pe­dig leg­ér­té­ke­sebb mun­ka­tár­sa­ik a sok­kal te­kin­té­lye­sebb Hi­tel szel­le­mi kö­ré­hez csat­la­koz­tak. Az Er­dé­lyi Fi­a­ta­lok meg­ma­radt egy kor­osz­tály, a di­ák­ság lap­já­nak, míg a Hi­tel az idő­szak leg­na­gyobb szel­le­mi tel­je­sít­mé­nye­ként ma­radt fenn, pon­to­sab­ban ma­rad­ha­tott vol­na fenn, ha ezt a meg­szűn­tét kö­ve­tő kö­zel öt­ven esz­ten­dő po­li­ti­kai és et­től nagy­mér­ték­ben füg­gő szak­mai han­gu­la­ta is úgy akar­ta vol­na.
De tér­jünk vis­­sza a má­so­dik vagy Nagy Hi­tel lét­re­jöt­té­hez!
Elő­ször Venczel Jó­zsef és Kéki Bé­la ala­kí­tot­ták ki vég­le­ges el­kép­ze­lé­se­i­ket. Alap­pro­fil­nak a szo­ci­o­ló­gi­át, a szo­ci­og­rá­fi­át, a sta­tisz­ti­kát, a jo­got és a gaz­da­ság­po­li­ti­kát je­löl­ték meg. Má­so­dik vo­nal­ban, mel­lék­pro­fil­ként a tu­do­mány­po­li­ti­ka, az is­ko­la­ügy-is­ko­la­po­li­ti­ka, a tör­té­net­tu­do­mány, a ma­gyar–román vi­szony elem­zé­se, az utód­ál­lam­ok­ban élő ma­gyar ki­sebb­ség hely­ze­té­nek is­mer­te­té­se, va­la­mint mű­vé­sze­ti té­mák – ze­ne, kép­ző­mű­vé­szet, nép­mű­vészt stb. – sze­re­pel­tek. Az iro­da­lom­mal nem óhaj­tot­tak fog­lal­koz­ni, ezt a célt az Er­dé­lyi He­li­kon és a Pász­tor­tűz szol­gál­ta.
A lap­nak nem volt ott­ho­na. Apá­mat, Szász Ist­vánt, az ak­kor még hi­va­tal­no­ki mi­nő­ség­ben dol­go­zó gaz­da­mér­nö­köt kér­ték meg, hogy ezt szá­muk­ra biz­to­sít­sa. Anyám­mal egyet­ér­tés­ben ezt vál­lal­ta, és fel­ada­tuk­nak nagy oda­adás­sal és je­len­tős ál­do­zat­kész­ség­gel tet­tek ele­get. A Vulcan ut­ca 11. szám (ma 13.) alat­ti – anyám ál­tal ter­ve­zett – neo­gó­ti­kus vil­la lett a Hi­tel ott­ho­na. Itt szin­te na­pon­ta ta­lál­koz­tak mun­ka­be­szél­ge­té­se­ken ki­sebb cso­por­tok­ban, he­ten­te több­ször is, és idõszakonként na­gyobb, je­len­tős lét­szá­mú, va­cso­rá­val ös­­sze­kö­tött mun­ka­ülé­se­ken, éven­te 8-10 al­ka­lom­mal. Ezek vol­tak a ne­ve­ze­tes Hi­tel-va­cso­rák. A ház a szó szo­ros ér­tel­mé­ben er­re ren­dez­ke­dett be.
Mint­hogy je­len fi­gye­lem­fel­hí­vó ös­­sze­fog­la­lóm cél­ja az ol­va­só kí­ván­csi­sá­gá­nak éb­reszt­ge­té­se az er­dé­lyi ma­gyar szel­le­mi­ség ezen el­fe­lej­tett tel­je­sít­mé­nyé­re, most an­nak gon­do­la­ta­i­ból me­rí­te­nék né­hány pél­dát, és je­lez­ném, hogy mind­az, amit al­kot­tak, amit mű­he­lyük­ben ki­dol­goz­tak, ma is ak­tu­á­lis.
Már az el­ső szám­ban meg­je­lent Alb­recht De­zső je­len­tős ta­nul­má­nya Az épí­tő Er­dély cí­men. Eb­ben fi­gyel­mez­tet Or­te­ga Y. Gasset – Né­meth Lász­lón át­szűrt – gon­do­la­tá­val ar­ra, hogy a nem­zet éle­té­ben a múl­tat de­ter­mi­ná­ló ere­jé­nél na­gyobb sze­re­pe van a nem­zet jö­vő­jét el­gon­do­ló és irá­nyí­tó szel­lem­nek, majd így ír: „Er­dély­ben nincs ve­ze­tő osz­tály, amely mély szo­ci­á­lis fe­le­lős­ség­ér­zet­tel, nagy hi­va­tás­tu­da­tá­val ve­het­né át a nem­zet ve­ze­té­sét, ... tá­vol és csend­ben az egye­dül­ál­ló ma­gya­rok kez­dik le­rak­ni az új élet alap­ja­it. őket kell ös­­sze­fog­ni és meg­te­rem­te­ni be­lő­lük az új ne­mes­sé­get, mely­nek fel­ada­ta, hogy ki­ala­kít­sa és irá­nyít­sa az új ma­gyar köz­szel­le­met, és szol­gál­ja a nemzetet.”5
Nos, ez a mon­dat volt elég ah­hoz, hogy a Hi­telt egész te­vé­keny­sé­ge so­rán ren­di­ség­gel vá­dol­ják! Az osz­tály­harc je­gyé­ben gon­dol­ko­dók min­den mér­le­ge­lés nél­kül uta­sí­tot­ták el egy né­pét ve­zet­ni ké­pes mű­velt kö­zép­osz­tály sze­re­pét. Ezen az ál­lás­pon­ton a kort át­élők jócs­kán rá­gód­hat­nak. Ké­sőbb ez az egész rend­szer egyik alap­ve­tő el­lent­mon­dá­sa lett. Hi­szen az újon­nan fel­ne­velt ér­tel­mi­sé­get egy­ben po­ten­ci­á­lis el­len­ség­ként is ke­zel­ték. Az Alb­recht De­zső ál­tal re­mélt – hang­sú­lyo­zot­tan va­la­men­­nyi tár­sa­dal­mi osz­tály te­het­sé­ge­i­ből – fel­ne­ve­len­dő „új ne­mes­ség”, már csu­pán a szó­nak a bal­ol­da­lon (lám már ak­kor is!) el­len­szen­ves hang­zá­sa mi­att, meg­kap­ta a szin­tén egy­sza­vas „vég­íté­le­tet”: ren­di­ség!
Most azon­ban a mai ma­gyar élet gond­ja­i­tól ter­hel­ten pil­lan­tok vis­­sza a Hi­tel né­hány írá­sá­ra és azok­nak mai át­hal­lá­sa­i­ra négy fe­je­zet­ben.

Le­ány­fa­lu
2006. ok­tó­ber 14.

Jegy­ze­tek:

1. Ta­má­si Áron: Tisz­ta be­széd. Mind ma­gya­rok va­gyunk. Kriterion Könyv­ki­adó. Bu­ka­rest 1981.
2–3. Haj­dú Far­kas Zol­tán: Be­szél­ge­té­sek a Hitelről. Ko­runk. 1992/4.
4. Né­meth Lász­ló: Ma­gya­rok Ro­má­ni­á­ban. Az úti­rajz és a vi­ta. Men­tor Ki­adó. Ma­ros­vá­sár­hely. 2001. Bol­di­zsár Iván: Er­dély má­so­dik Tri­a­non­ja
5. Alb­recht Dezső: Hi­tel. 1935. 1. szám. Az építő Er­dély
6. Venczel Jó­zsef: Hi­tel 1935. 1. szám Metamorphosis Taransylvaniae
7–10. Hi­tel. 1937. 1. szám. A má­so­dik kör
11–13. Ta­má­si Áron: Hi­tel. 1937. 3. szám Hősökhöz ne­héz időben
14–18. Alb­recht Dezső: Hi­tel. 1937. 3. szám Tár­sa­dal­munk át­ala­ku­lá­sa
19–23. Mikó Im­re: Hi­tel 1940–41. 2. szám. Er­dé­lyi po­li­ti­ka
24. Zá­hony Éva: Hi­tel. Beth­len Gá­bor Könyv­ki­adó. Bu­da­pest. 1991. I. kö­tet. 32. ol­dal.

 

 

Forás: Polísz, 2007. 102. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap