Elfödte rózsa avagy:10 történet lányomnak, mindenkinek...

Kalász István, szo, 07/26/2014 - 00:10

 

A

Mit kell tudni A.-ról?

Talán azt, hogy szüleivel Sziléziából menekült a háború végén a felső-bajorországi faluba. Apja, a kommunista nézeteket hirdető vasutas gyakran összeszólalkozott a falubeliekkel a kocsmában, és ezért A.-t gyakran megverték osztálytársai. Iskola után, a templomkert mögött támadtak rá; ütötték, rugdalták, vörös disznónak nevezték, haját tépték, elszakították ruháját, kiforgatták iskolatáskáját. Az apa váratlan halála után a család sietve elhagyta a falut, és Stuttgart mellé, egy csöndes faluba költözött. A. itt kezdett teniszezni. Megnyert néhány bajnokságot, de mert tehetségéből többre nem futotta, huszonöt évesen tenisziskolát nyitott, és több mint harminc évig konok szívóssággal tanította a tenisz fortélyait. Kedvenc mondása volt, hogy az utolsó játszmát mindig a tanítványnak kell megnyernie. Egyik télen levelet hozott a postás; a bajor faluból írtak, osztálytalálkozóra hívták. Napokig gondolkodott, elmenjen-e, végül felesége szelíd rábeszélésére, mégis elindult. A bajor faluban először kereste a házat, melyben három évig éltek, de a régi, alacsony épület helyén ismeretlen villa állt. Innen egyenesen a vendéglőbe vezetett útja. Alig ismert rá volt társaira; míg ő, a sportnak hála megizmosodott, egykori társai belehíztak az évekbe. Valamikor éjfél felé történt, hogy felállt, kezébe vette poharát. Azt hiszem, mondta, eljött az ideje, hogy belássátok, nem volt helyes megvernetek, aztán lassan lehajtotta fejét, és rámutatott a világos foltra, ahonnan gyerekkora óta hiányzott a haja. Az asztalnál csönd támadt. A férfi csak állt, és várt, de senki sem emelkedett fel székéről, hogy bocsánatot kérjen. Hajnalban, az autópályán hazafelé, több mint negyven év után először keresni kezdett egy lengyel adót rádióján. A tenisziskolát azóta is vezeti, de azt beszélik, hamarosan abba kell hagyja, a térde nem bírja. Talán ezért nem térdepel le egy idő óta a templomban, pedig úgy tudni: A. hívő, rendes ember. De ennyi elég is róla.

Z

Z.-vel, akiről azonban szívesen tudnék többet, a Basel felé robogó vonat büfékocsijában ismerkedtem össze, és miközben a svájci határ felé száguldott velünk az expresszvonat, mesélte el a következő történetet, melyet (annak ellenére, hogy hihetetlennek tűnik) az alábbiakban nyájas olvasóm tudtára szeretnék adni. Z. francia-történelem tanár volt Zürichben, és mellesleg, mert az emberiség sorsát lelkén viselte, segédszállítmányokat szervezett Oroszországba. A gyógyszeres dobozokat, élelmiszercsomagokat, sportfelszereléseket hosszas vesződés árán mindig személyesen vitte el, és osztotta szét a bűzös, moszkvai kórházakban. Egyik útja alkalmával jött össze Olgával, a fiatal, megejtően szép nővérrel. Olga, miután megtudta, hogy Z. történelmet tanít, egy éjjelen belopta a kórházba, és titokzatos arccal vezette egy öregember ágyához. Az öreget autóbaleset érte, világosította fel a tanárt, azóta félrebeszél. És valóban, miután a nővér durván felrázta az alvót, a sápadt öregember franciául kezdett beszélni. Z. meglepődve tapasztalta, a nyugdíjas lakatos régi, elfelejtett francia kifejezéseket kevert mondataiba. Hamarosan kiderült, az öregember III. Napóleonnal és Adolph Niel tábornokkal vitatkozott. A gyalogságot új puskákkal kell felfegyverezni, kiabálta. Miután Z. visszatért Zürichbe, első útja a városi könyvtárba vezetett. Rövid keresgélés után kiderült, az öregember hiteles történelmi, az 1867-es eseményekről beszélt. Z. szabadságot kért, és az első géppel visszarepült Moszkvába. Olga kitörő örömmel fogadta a repülőtéren, és már a hideg taxiban házasságról beszélt. Z. azonban csak fejét rázta, nősülésről szó sem lehetett. Akkor, mondta a lány hűvösen, nem láthatod az öregembert. A tanár hiába könyörgött, még le is térdelt a sáros moszkvai járdára, de a nővér hajthatatlan maradt. Másnap délelőtt Z.-t nem engedték be a kórházba. Két napi telefonálásába került, mire a kórházigazgató kegyesen fogadta, de nála sem járt szerencsével. Azért, mert maga svájci polgár, még nem viselkedhet így a lányainkkal, mondta a testes igazgató, és mielőtt szóhoz jutott volna, kidobta. Z. hat napig bolyongott a kórház környékén. Az utolsó napon megvesztegetéssel kísérletezett, de miután a portásfiók elnyelte pénzét, rendőrök jelentek meg, és felszólították, hogy azonnal hagyja el a környéket. Ezután Z. új módszerhez folyamodott; orosz ismerősök segítségét kérte. Barátai kiderítették, hogy az öreget időközben elbocsátották kórházból, de a tanárt a megadott címen (Moszkva külvárosában) keserves hír várta; a szomszédoktól tudta meg, hogy az öregember előző napon elutazott a mérnök fiához, Szibériába. Z. táviratilag pénzt küldetett magának, aztán megint csak moszkvai ismerősei segítségével, utazási engedélyt szerzett a távoli városba. Két napig kellett a zsúfolt, bűzös vonaton ülnie, mire átszállhatott a kisváros felé tartó rozoga buszra. A városka egyetlen, koszos szállodájában megint csak fizetnie kellett, hogy szobát kapjon, de nem érdekelte. Késő estére járt, amikor végre izgatottan csöngetett a mérnök lakásán. Szemüveges férfi állt nyitott ajtót, Z. tört oroszsággal magyarázta el, hogy kicsoda és mit akar. A férfi tűnődve nézett rá, de végül bólintott, és beengedte. A lakás egyetlen szobából állt, az öregember éppen tévét nézett. Franciául szólította meg, de erre csak a vállát vonogatta. A tanárt hirtelen iszonyú düh fogta el, megragadta az öreget, és rázni kezdte. Az utolsó, amire emlékezett: a padlón feküdt, a feje iszonyúan zúgott, az öregember hajolt fölé, és régi, dallamos franciasággal kért elnézést fia faragatlan viselkedéséért. A zürichi szovjet követség panaszt tett ellene, két nappal később behivatták a minisztériumba, és azonnali hatállyal elbocsátották állásából. Amikor a kihalt büfékocsiban mesélt, éppen sikeres üzleti útjáról utazott haza. Üzletkötő volt egy svájci cégnél. Hogy milyen cégnek, azt nem árulhatta el. Komoly bajba keveredett volna.

É

Egy fiatal, kezdő újságíró É.-ből, aki az Indiában dúló szegénységről tudósított, elkövette azt a hibát, hogy csak leadta a borítékokat a kalkuttai főpostán. A postai tisztviselő átvette a pénzt, de a borítékokra nem ragasztott bélyeget. A vaskos küldeményeket eldobta, az összeget szegény családjára fordította. Az újságírót, miután három hónappal később visszatért Indiából, hanyag magatartására hivatkozva elbocsátották állásából. Egy ideig még É.-ben élt; állás után járt, aztán kocsmákban látták, később üvegeket gyűjtött. Miután felesége kidobta, eltűnt a faluból. Azt beszélik, hogy hangosan megesküdött: egyszer még visszatér, és bosszút áll valamennyiünkön.

L

Éjfél jóval elmúlt, amikor Herder straße-i ház előtt kiszálltak a taxiból. A lépcsőházban égett a villany, a távoli belváros felett halványan ragyogott az ég, Rickert úr ajtaja mögött mélységes csönd honolt, Wolf úr még virrasztott a videómagnó előtt, és Francioi, a madagaszkári lány, egyetlen szó nélkül bújt a férfi mellé. Mozdulatlanul feküdtek a sötétben, akár a testvérek. A lány körülbelül két óra múlva szólalt meg. Mély hangjának francia akcentusa volt, és ez a hang csupán két dolgot mondott: Mindenki alszik, a második mondat pedig így hangzott: Gute Nacht L.

Francioi történte:
Francioi hajnalban felkelt, meztelenül végigment a szobán, megállt az ablaknál, és lenézett az utcára. Ez öt évvel ezelőtt, Párizs XVII. kerületében történt, egy öreg, főleg algériaiak lakta bérházban. A szoba az ötödik emeleten, közvetlenül a tető alatt volt; bútorzata öreg matracból, könyvespolcból, kopott tengerészládából, sarokba dobott ruhákból, néhány üres Colás dobozból, valamint a hatalmas HI-FI toronyból állt. Francioi csak állt az ablaknál, és addig nézte a kihalt utcát, a járda mellett parkoló, ütött-kopott autókat, amíg az ágy felöl felhangzott végre a köhögés. Ekkor megfordult, rámosolygott a férfire, és a következőt mondta, Guten Morgen Wilhelm.

Huszonhét éves volt ekkor.

Francioi addigi élete két részre osztható: az első abban a pillanatban ért véget, amikor apja meghalt, a második pedig körülbelül két évvel a temetés után kezdődött. Apja diplomata volt. Szolgált Belgiumban, Hollandiában, később a New York-i konzulátuson, végül Párizsban, a nagykövetségen. Nem véletlenül mondják-hiszik az emberek, hogy a diplomaták élete ragyogó. Ragyogó, minden értelemben. Az apa fogadásokra járt, és minden áldott reggel hatalmas Mercedes vitte irodájába. New York mellett laktak, kint Connecticut-ban, Párizsban Versailles közelében, egy hatalmas villában; ezek előtt a házak előtt soha nem mutatkoztak koldusok. Francioit a diplomata iskolába járatták; a kapuban örökké őrség állt, az Államokban puskájuk is volt, a francia gimnázium előtt megelégedtek a revolverrel. Az élet végtelennek tetszett. Aztán egy péntek este az apa a Mercedes helyett a gyorsvasutat választotta hazafelé, ez olykor-olykor megesett, a vonat gyorsabb volt, az állomás öt percre volt a háztól... A rendőrség szerint két részeg nacionalista kötött bele a "niggerbe", az apa védekezett, dulakodtak, előkerült a rugóskés. Csupán a Le Monde írt a dologról, öt sor, semmi több. "Az anyám akarta, hogy utazzunk haza. Vissza Madagaszkárba. Egy évig éltünk ott. Szerény körülmények között. Aztán eljöttem. Nem tudtam elviselni... az anyám mindig arra várt, hogy csak történik valami. Visszamentem Párizsba. A metrónál kezdtem dolgozni, a nyolcas vonalon."

Az apád gyilkosait kerested, kérdezte L.
Ötvenen voltunk. Arabok, kínaiak, törökök. Én voltam a művezető. Egy este felhívott a barátnőm, és megkérdezte, van-e kedvem elmenni egy vállalati bulira. Elmentem. Ott találkoztam Wilhelmmel, és ekkor ért véget a második fejezete életemnek." Aztán elhallgatott. L. félálomban feküdt az ágyon, és amikor újra magához tért, odakint már hajnalodott. Az utolsó kérdést, Francioi már kabátban állt az előszobában, körülbelül nyolc óra körül tette fel. És milyen a harmadik fejezet? Francioi elmosolyodott.
- Van két lányom, egy kutyám, egy autóm, egy férjem, aki megcsal, egy szomszédom, aki megvet. Nincsen harmadik fejezet. Fekete vagyok. Fekete.

Az ágy mellett ott maradt a karórája; olcsó reklámkaróra, a Readers Digest-töl. L. kilenc óra körül felkelt, zuhanyozott, reggelizett; azt hiszem így mondják: L. folytatta életét.

E

E.-t, a vietnámi fiút örökbe fogadta egy német család. Weller, így hívták őket. Ez a név több helyen bukkant fel Németországban; a hatalmas villát védő kapun, a München melletti gyár homlokzatán, a bielefeldi üzem tábláján, a berlini lerakat kerítésén, a kölni irodaház fényes réztábláján. A Weller család eredetileg négy főből állt: az apából, aki ritkán volt otthon, az anyából, aki mindig otthon ült, és suta akvarelleket festegetett, a lányból, aki a Weller cégnél dolgozott, és az egyik alkalmazottal járta a világot, valamint a fiúból, akit régi angol motorkerékpárján, a rock zenén, sörvedelésen kívül nem igazán érdekelt semmi ezen a szép világon. Nos, ide került E., a vietnámi árva. Kezdetben volt vele némi baj. Nem értette meg például, hogy reggelente, ha a hatalmas kert fölött felbukkant a nap, fel kellett kelnie. Nem értette meg azt sem, hogy a közös reggeli alatt, miközben a családtagok lelkiismeretesen számolnak be egymásnak az előző napi teljesítményeikről, és közösen tervezik meg az eljövendő feladatokat, nem illik az ételt megrágatlanul és azonnal befalni. Az is nehezen ment fejébe, hogy a világ vízkészlete szűkös, és ezért inkább zuhanyozni kell, nem kádban fürödni. Olasz öltönyeit, drága karóráit még elnézték, de amikor tizennyolcadik születésnapján a nyitott, olasz sportkocsival állított be, komoly vita támadt. Veszekedés tört ki akkor is, amikor bejelentette, síelni szeretne, de nem Franciaországba, nem Olaszországba, nem Ausztriába, hanem éppen Svájcba, a méregdrága országba kíván utazni. De végül mégis beletörődtek, az anya még a terepjáróját is kölcsönadta az útra. Élvezze az életet, oly sokat szenvedett, mondogatták egymásnak Wellerék. Az igazi botrány azonban egy vasárnapon, a családi ebéd közben, robbant ki. Nem azért, mert E. megint falta az ételt. Nem. Wellerék már tudták, hogy aki éhezett, az soha többé nem képes lassan, mértéktartóan enni; a csillapíthatatlan éhség örök időkre lelkébe költözött. Nem, a botrány oka egy szürke házi légy volt. A nyitott ablakon tévedhetett be, a sült szaga vonzhatta. Beröppent, tett néhány kört az asztal fölött, aztán leült az anya tányérjára. E. megpillantotta, gyors, pontos mozdulattal elkapta, aztán óvatosan ujjai közé fogta. Először kitépte a jobb szárnyát, a légy halkan zümmögött, utána a balt választotta le. A szárnyak után finoman kihúzta a vékony mellső lábakat, és amikor ezzel végzett, ügyesen kitépte a két hátsót is, végül szétmorzsolta fekete, csillogó fejet, aztán maga mögé dobta, és büszkén körülnézett. A pofont ebben a pillanatban kapta.

E. nem él Welleréknél. Az apa élelmiszer boltot vett neki Frankfurtban. Asian Food-Center., így található E. üzlete a frankfurti telefonkönyvben. Hétvégeken néha meglátogatja családját. Wellerék közben beszéltek egy pszichológussal, és így megint ölelni tudják legfiatalabb gyereküket. De valami végérvényesen elromlott.

T

Dél-franciaországi utam során, egy eldugott, hegyi falu szélén, egy autókereskedés udvarán láttam meg a T. típusú vörös sportkocsit. A fiatal tulajdonosnő, akivel szóba elegyedtem, és akiről a későbbiekben kiderült, hogy csupán a múlt héten vette át egy öregembertől az üzletet, nos, még ő sem tudott a kocsi eredetéről felvilágosítással szolgálni. Csupán egyetlen dolgot tudott, az árát. Az összeg hallatán elsápadtam; Claire (a nő így mutatkozott be) sok pénzt kért. Természetesen szemérmetlenül alkudni kezdtem, de hamarosan be kellett látnom, minden erőfeszítésem hiábavaló, a szép Claire soha nem engedne az árból. Mivel tudtam, hogy ekkora összeget ebben az életben nem tudok előteremteni, de mivel azzal is tisztában voltam, hogy az autó nélkül sem folytathatom békésen és elégedetten életemet, meghívtam Claire-t vacsorára. Éjszaka, Claire karjaimban aludt, lázasan töprengtem. Első ötletem: megfojtom álmában. Ezt a megoldást azonban gyorsan elvetettem; a vörös, feltűnő kocsi hamarosan nyomomra vezette volna a rendőrséget. A második: ellopom az üzlet kulcsait, beülök a Thunderbirdbe aztán irány Spanyolország, Gibraltár... Marokkóban átfestetem a kocsit, hamis papírokat szerzek, átüttetem az alvázszámot. De ezt az ötletet is elvetettem, az Interpol Claire leírása alapján könnyedén megtalált volna, és különben is, az araboknál nem lehet úgy nőzni, ahogyan azt szeretem. Már hajnalodott, amikor végre rájöttem a megoldásra. Azonnal felráztam Clairet, és megkértem, jöjjön hozzám feleségül. Először nevetett, de miután elmagyaráztam, hogy ebben a koszfészekben soha nem talál magához való férfit, igent mondott. A kocsikulcsról csak esküvőnk után csináltattam titkon másolatot. Aztán rábeszéltem, ez kerek egy évembe került, hogy engem is jegyeztessen be bolt tulajdonosnak. Miután beadta derekát, semmi sem állt utamba; saját üzletemben azt tettem, amit akartam. Sajnos Claire éppen ekkor lett terhes, és engem nem vitt rá a lélek, hogy állapotosan sorsára hagyjam. Fiunkat Thomas névre kereszteltettük. Hat évvel később, Thomas már iskolába járt, mi nagyobb lakásba költöztünk, az autókereskedés jól ment, sőt a szomszédos faluban is nyitottunk egy műhelyt, és pénzt is raktunk félre, végre eljött a pillanat, amikor leléphettem. Éjszaka lopakodtam ki a házból, a kocsi slusszkulcsán kívül semmit nem vittem magammal. Feleségemet hat hónappal később, furcsa körülmények között láttam viszont. Egy bistroban ültem, amikor a pult fölött függő televízió képernyőjén hirtelen megjelent az arca. Szóltam a csaposnak, hangosítsa fel a készüléket. Claire arra kért, menjek haza, nagyon várnak. Mint utóbb kiderült, valami új műsor futott, Kérlek, jelentkezz, vagy valami hasonló volt a címe. Ültem a bistro teraszán, ittam a kávét, szívtam a cigarettámat, nézegettem a forgalmat, és arra gondoltam, hogy milyen türelmetlen lett a világ.

 

S

S. fényképészmester, magányosan élt egy kelet-európai ország déli határán található kisvárosban. Szegényesen berendezett műterme az ódon városházával szemben, a Csillag cukrászda mellett működött; itt készültek a környék igazolványfényképei, esküvői portréi. Ez a bizonyos S., mert álmatlanságban szenvedett, hosszú, átvirrasztott éjszakáin addig töprengett, barkácsolt, míg egy fényképezőgépet készített, mely szemre ugyan alig különbözött a többitől, de képes volt az emberi lélek sugárzását filmre vinni, láthatóvá tenni. Ezzel a géppel kezdte fényképezni kezdte az embereket, és mivel szinte mindent tudott életükről, ügyes-bajos dolgaikról, hamarosan táblázatban osztályozta, és foglalta össze a modellek körül megjelenő színek jelentését. A vörös ragyogás, mely általában szerelmes párok körül jelent meg, a mély érzelem, a felfokozott szenvedély, a szeretet, de a gyűlölet színe is volt. A latin tanár, a pap körül megjelenő kékes derengés a lelki elmélyülést, a belső nyugalmat jelentette. A sárgát, mely legszebben és legtisztábban mindig a gyerekek körül ragyogott, a kíváncsiság, az ösztön színének nevezte, a rendőrök, katonatisztek körül látható piszkosbarnát, a józan, higgadt lelkiállapotra vezette vissza, a szürkés ködöt az elfojtott érzelmek jelének, az iskolaigazgató ibolyakék sugárzását a kétely, az önvád, a türelmetlenség színének tartotta. A különleges fényképezőgépnek híre ment, és hamarosan távoli városokból is érkeztek emberek, hogy modellt üljenek a csodálatos fényképezőgép előtt. Egy napon ismert tisztviselő kocsija állt meg a műterem előtt. S. lefényképezte a férfit, és miután közölte, hogy a képen látható szürkés szín mit jelent, a férfi csak biccentett, némán intett sofőrjének, aztán elhajtatott, S. pedig még aznap este sietve összecsomagolta legszükségesebb dolgait, és másnap hajnalban átszökött a határon. Sem róla, sem a különös fényképezőgépről nem hallott azóta senki, és mert a városban azóta sem változott semmi, az emberek szemén látni: S. története tartja bennük reményt.

Z

Az utolsó két évben már nem verték; összetaposott, eltört ujjai lassan rendbe jöttek, valamennyire visszanyerte hallását, és az utolsó hónapokban vizelete sem volt már véres. Miután öt év magánzárka után félvakon kiengedték a börtönből, és egy hajnalon visszaadták az útlevelét, először Angliába utazott. Az angol vámos tapintatos volt, láthatóan hitt becsületességében. Bőröndjét csupán futólag nézte át, talán csak azért, hogy lerója előtte tiszteletét. Elejtett megjegyzését, mi szerint az angol felsőházat az emberi civilizáció utolsó fellegvárának tekinti, a tisztviselő diszkrét mosollyal nyugtázta. A ruhák tetején éktelenkedő koszos alsónadrág, zokni, melyért szerényen kért elnézést, jó segítségnek bizonyult; az angol megértően intette át. Ezzel szemben a francia vámos velejéig bizalmatlan volt. A fogkrémes tubust kinyomkodta, de az algériai együgyűséget példázó viccel, megnyerte jóindulatát. A belga ellenségesen fogadta. Nem érdekelte, honnan a bánatból jött, könyörtelenül túrta a bőröndöt, és halkan megjegyzéseket tett. Még akkor sem derült fel, miután hangosan megesküdött a belga borok legendás minőségére, és kijelentette, hogy gyűlöli a francia pezsgőt. A svájci tisztviselő szívtelen személytelenséggel és alapossággal kutatott, az utazó személye nem érdekelte, csupán a bőrönd tartalma. Viccel, a Matterhorn szépségének dicséretével hiába kísérletezett. Az olasz, miután körülményesen elmagyarázta, hogy Svájc hegyei között is csak Olaszországról álmodott, megölelte, a bőröndre hanyagul legyintett. Egyedül a spanyol határon nézegették bizalmatlanul könyveit, de miután fennhangon kijelentette, hogy a spanyolok az utolsó urak Európában, Z., a költő, kinek az elnyomás elleni verseit milliók olvasták, becsukhatta bőröndjét.

É

Természetesen a rendőrség is tudomást szerzett az É.-ben elkövetett gyilkossági kísérletekről, melyek során az ismeretlen elkövető, állítólag egy fiatal, sötéthajú férfi az esti vonattal hazatérő lakosokat támadta meg a sötét, kihalt utcán. A lakosság kérésére a közeli városi kapitányságáról kiküldtek egy alaposságáról és rendíthetetlen becsületességéről ismert, idős nyomozót, aki szobát bérelt a faluban, és azonnal hozzáfogott az ügy felderítéséhez. De Meyer főhadnagy hiába sétált a csöndes utcákon, a tettes többé nem mutatkozott. A nyomozó így unalmában a falu lakosságát kezdte figyelni, és vizsgálódásai során különös dolgokra derített fényt. Kiderítette például, hogy a piac mögötti Szökkenő Szarvas névre hallgató söröző tulajdonosa, egy bizonyos Wolfgang Borchert, törvénybeütközően kutyát rejtegetett az udvaron álló sörösrekeszek mögött. Ez a Borchert roppant ravasz módon járt el; egy kutyát bejelentett, ennek ebadóját pontosan fizette, de a valóságban két juhászkutyát tartott az udvarban. Amikor sétálni indult, mindig csak egyet vezetett magával. Körútjáról visszatérvén az egyes számú kutya nyakáról levette az adóbilétát, átakasztotta a kettes számú kutya nyakába, aztán azzal indult levegőzni. Meyer jelentette a dolgot, és a vendéglőst annak rendje-módja szerint megbüntették. Nyomára bukkant egy tolvajnak is. Hildegard Herbeckröl, a nyugdíjas özvegyasszonyról kiderítette, hogy öreg, szakadozott bevásárlótáskáját preparálta; az öregasszony bevásárlás közben makarónit, kaviárt, francia pezsgőt rejtett a dupla fenekű táska mélyére, és így sétált át a pénztáron. Meyer nem akart nagy felhajtást csinálni a dologból, a feljelentéstől eltekintett, csupán a boltvezetőt figyelmeztette tapintatosan. Az öregasszonyt megmotozták, és örök időkre kitiltották az üzletből. Nyomára bukkant illegális munkának is; a könyvesboltot egy albán férfi takarította. Meyer kinyomozta, hogy se munkavállalási, se tartózkodási engedélye. A sápadt albánt, akiről kiderült, hogy foglalkozására nézve költő, hajnalban vitte el a boltból rendőrség; Meyer külön kérése volt, kerüljék a feltűnést. A szomszédos házban lakó tenisztanárt, Herrmann Andmannt azért jelentette, mert fűtőolajjal üzemeltette teherautóját, a két utcával odébb lakó Robert Kleint azért, mert egy svájci cég segítségével lejárt szavatosságú gyógyszereket csempészett Keletre, az iskolai tornatermet felújító Weller céget pedig, azért, mert a dolgozók nem tartották be a munkavédelmi előírásokat. A falu szélén működő Grupp-sex klubbal azonban már nehezebb dolga volt. Először is tagságit kellett váltania, aztán három estén át leopárdmintás ágyékkötőjében bolyongott tolongott, lökdösődött a meztelen emberek között, mire végre elég bizonyítékot gyűjtött a klub erkölcstelenségei ellen. Az éjféli razzia után a klub bezárt, de két nap múlva újra drága sportkocsik álltak a rácsos kapu előtt; az ügyvédek jó munkát végeztek. Meyert ezen az estén ütötték le a kihalt utcán. A nagy erőkkel kivonult rendőrség azonban semmilyen nyomot nem talált, a helyszínelők csupán annyit tudtak megállapítani, hogy a főhadnagy fejsérülése tompa, súlyos tárgytól, valószínűleg széklábtól származott. A környező házak lakói sem tudtak felvilágosítással szolgálni; nem látott senki semmit. Ettől a naptól fogva Meyer arcáról eltűnt az odavarrt mosoly. Szórakozott, mondhatni feledékeny lett; amikor két ittas férfi szeme láttára kötekedett egy fiatal, külföldi növel, nem lépett közbe, mert mint mondta, elfelejtette, hogy mi a rendőr munkaköri kötelessége. Éjjelente rémálmok kínozták; mocsárban bolyongott, letévedt az ösvényről, süllyedni kezdett, üvöltött, szájába meleg sár tolult... A rendőrségi pszichiáter tanácsára elvették tőle az ügyet. Meyer kifizette az utolsó hónapi lakbért, szépen becsomagolt bőröndjébe, és visszautazott a városba. Két hónappal később idő előtti nyugdíjazását kérte, melyet állapotára való tekintettel simán megkapott. Azóta P.-ben él, állítólag ivásra adta fejét, sőt időnként kurvákhoz is jár; volt kollegái szerint az É.-ben elkövetett trükkel ment nyugdíjba. Nos, csak Isten tudja, mi az igazság.

P

Egy férfi éjszaka, a Hamburg felé tartó vonaton döbbent rá, hogy rengeteg mindent elfelejtett. Elfelejtette például az emberek arcát, akik vele szemben ültek különféle vonatokon, elfelejtette volt tanárai nevét, rigolyáit, a nők nevét, telefonszámát, nevetését akikkel dolga volt. A postásokat is elfelejtette, akik évekig hűségesen hozták leveleit különféle elfelejtett lakásaira, elfeledte régi barátai címét, apja, anyja születésnapja is kihullott emlékezetéből, és egyetlen testvére nagy szerelmeire sem tudott emlékezni. Még gyerekkorát sem tudta pontosan felidézni, csupán egyetlen esetre emlékezett tisztán: Németországban éltek akkor...

Egy vasárnapon, vagy szombat lett volna?, anyja hosszas könyörgéssel, fenyegetődzéssel végre elérte, hogy közösen ment kirándulni a család. Gyorsvasúttal, a berlini S-Bahn-nal utaztak P.-be, egy kisvárosba, az állomástól gyalogosan folytatták az utat. Az alacsony házak között vezető, hosszú, nyílegyenes macskaköves út mentén ballagtak szótlanul; elöl az apja, mellette húga, hátul az anyja, jobbján pedig ő. A hosszú utca egy T kereszteződésben végződött. Itt tanácstalanul megálltak; a csónakázó tó felé vezető utat nem mutatta tábla. Na, jobbra vagy balra, kérdezte az apa. Menjünk jobbra, mondta ő, mire apja megvonta vállát, és komoran bólintott. Elindultak, de a keskeny utca hamarosan jobbra kanyarodott. Most visszamegyünk, szólalt meg félénken az anya. Apja halkan káromkodott, húga ijedten szipogni kezdett. Már mindegy, mondta végül az apa, majd csak kijutunk megint a főútra. Különben is, későre jár. És valóban, az utca hamarosan jobbra tartott, aztán egy üzemi udvarba torkolva véget ért. A kihalt udvaron hatalmas, öreg utánfutó állt. Az oldalán a következő felirat fehérlett: AZ ÉLET SZÉP. Betűnként olvasta a krétával írt magyar mondatot.

Azóta huszonhét év telt el, és ez idő alatt ő is elkövette ugyanazokat a hibákat, vétkeket saját gyereke ellen, melyeket apja ellene. Az éjszakai vonat homályos fülkéjében, távol a hazájától, a szemközti ülésen alvó öregemberrel, háta mögött elveszített gyerekkori emlékeivel, arra gondolt: apja hibáinak köszönheti, hogy hinni tud ebben az egyszerű mondatban, s ezért szeretnie kell.

>> Persze az is lehet, hogy minden egészen másképpen történt: 

A. nem utazott el a találkozóra.

Z. hazudott.

É. senki sem járt Indiában.

L. nem ismert madagaszkári lányt.

E. a légynek sem tudott ártani.

T. kocsiért senki sem adta fel az életét.

S. retusálta fényképeit.

Z. nem ült börtönben.

É. Ott csak rendes emberek laknak.

P. - P.-ben ott állt az utánfutó. Ott állt. Ott állt.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap