Elherdált magyarságunk

Turcsány Péter, sze, 09/20/2017 - 00:02

 

 

 

Elherdált magyarságunk

 

“S szebb dolog így meg nem halni

S kínoztatván is akarni:

Magyarul.”

(Ady Endre: Így van magyarul)

 

Az 1980-as évek vége már nem alkalmas nosztalgiára, jobb esetben rapszódiákra, szigorúbban nézve számvetésekre, számonkérésekre, történelmi időnk és szellemiségünk határozott átvilágítására van szükségünk.

Gyermekség, hűvösvölgyi barlangok, szakadékok, sziklák és az akkor még rendezetlen Feneketlen-tó környéke, denevérek, babonák és a meghajló nádasok fölött Szent Imre herceg temploma, a három-négy-hétéves hadifogságból hazatért apáknirvánája a Gellért-fürdő teraszán...

Jobb, ha nem bolygatom szülő-hegyem és szülő-mocsaram lidérces fészkeit! Szorongás, félelem, történelemhamisítás, kacsák méltósága a szélcsendes vízen, máig alig lakta vagy csak módjával parkosított hegyfennsík, visszajáró áldozatok, boszorkányok országos fészke, az éjszakába nyomott múlt Hold-szerű vonzása: Gellért-hegy, Feneketlen-tó.

Hány százados elfojtás elegendő ahhoz, hogy a lélek megtagadja ősi Nap- és Hegykultuszának rituális székhelyét? Mekkora nyomás alól tör fel a kamaszfantázia, hogy igazodjék ősvallásunk megtagadott titkaihoz? Miféle büszkeség hajtja a nyiladozó önismeretet: miért ide érkeztem? Miért ide születtem? Miért innen indultam, vissza-visszatérve, országismerő, országélő portyáimra, csavargásaimra?

Történelmet és kulturális hagyományt többféleképpen sugalmaz ez a környék. Elsőként a mocsár maradéka, a Duna kicsi öble, a zegzugos, nagy múltú hegy, a Fehér Ló mondáját idéző Kelen földje. A Szent Gellért-hegy lakatlan bozótosaiban, romjai és Dunára zuhanó sziklái között boszorkányok, táltosoklelkeivel bújócskáztunk, s az áprilisi körmenetek után erre húzódtak a bátrabb szerelmespárok. Pogány gyűlések, ló- és véráldozatok, befalazott ablakú és üres épületek vadították álmainkat. Másodjára a történelem hőseit idézik az utcanevek is: Tas vezér, Ulászló király, Bocskai, Bercsényi, Károli Gáspár vagy a múlt alakjait szobrokba álmodó Fadrusz János utcáin csúszkáltunk, hógolyóztunk és nyári hajnalokon itt álltunk sorban a jégre várva.

A Fadrusz János utcában lakom mindmáig. Volt végvárunk is! Egy kicsiny, az autóforgalomtól akkor még mentes utca, az Eszék utca! Tucatnyi egyivású barátommal éveken keresztül ott játszottuk át az estékbe nyúló délutánt. Játszóhelyünk volt az összes hátsó udvar, de még a macskaköves úttest is. A Duna-partig húzódó mocsárvidék fokozatos lecsapolásával épült ki a fővárosban egyre rohamosabban letelepedő keresztény középosztály budai lakónegyede. A Horthy-korszak némileg tudatosan emelte városi szintre ezt a környéket. A művészekre írókra emlékező utcanevek, térnevek az akkor itt élő jeleseink szellemét őrzik: Móricz, Kosztolányi, Karinthy. És a Gárdonyi téren nekünk még meg-megmutatták, hogy hol, melyik padlásszobában “viaskodott az egerekkel” Csontváry Kosztka Tivadar. Az ötvenes években elhallgattatott szellemóriások közül csak legszűkebb pátriánkban olyan tudósok éltek, mint a mítosz- és keletkutató Baktay Ervin, a történész és kultúrhistórikus Supka Géza és az irodalomtudós Horváth János.

Az az időszak nemcsak a kerület egykor középosztálybeli családjainak, hanem magyar szellemiségünknek is böjtideje, méginkább Nagypéntekje volt. Ám az ország kis kálvinista falvaiból és katolikus plébániáiból egyként jöttek a hadifogságból hazatért lelkészek és papok kápolnáinkba, templomainkba misézni és istentiszteletet tartani. Nagy napok! Mikor szüleimnél szálltak meg és mellettük mormolhatom aKyrie Eleison-t, és égig érő orgonasípok alatt forgathatom a Károli Bibliát. Akkoriban a viták, félelmek és szorongások közt zajló családi élet hétköznapjai sem halványították azt az érzésemet (tudatomat), hogy a múlt és a jelen, Kelet – Nyugat – Észak – Dél középpontjában, az ország és nemzet szívében élünk (élünk).

Családomból nagyszüleim érkeztek először Budapestre: a Dunántúlról, az Alföldről és a Felvidékről. Egyik nagymamám a Tolna megyei Kis-Iregen született, meséket, népdalokat és mondákat megőrző faluban. Másik Edelényben élt.Családunknak ez az ága Szécsényből származott, közeli rokonunk a környéken templomokat alapító Lőrik pap. Névadó nagyapám a Cegléd környéki Gombáról indult el családot alapítani, nyugdíjas állást szerezni a BESZKÁRT-nál és diófákat ültetni a munkája árán megvásárolt hűvösvölgyi telken. Anyai nagyatyám építészmérnök volt, máig álló laktanyákat vágóhifakat és más középületeket tervezett és kivitelezett a Kárpát-medencében. Felvidéki családból jött.Huzamos ideig Budapest virilistája is volt. Utolsó megbizatásaként a Budai Vár alagútjának újjáépítését vezette, a szeles időben meghűlt és 1949-ben meghalt.

Családom főváro-foglaló lendülete és kerületem hagyományai egyformán közrejátszottak abban, hogy otthon érezzem magam az országban, nemzeti múltunkban és magyarságunkat faggató kultúránk igencsak sokszor háttérbe szorított szellemiségéban. Aszív dobogását érzem hazánk elhanyagolt falvaiban, rejtőző ütőereiben, félig-meddig amputált végtagjaiban – a Kárpát-medencében bárhol. De a képletes szív éppen itt van Budán, a babonás Szent Gellért-hegy valamikor mocsaras táján. Nekem innen kell nézni vidéket és fővárost, múltat és eljövendőt. Innen meglátom az őshonos magyar nemzetiség fájdalmait, keserűségét, már-már kiszorulását az időből és Közép-európai tájból.

 

Döbbenve nézni nemzetiségünket!

Élni egy sorsot, lehámozni nyakunkról végzetünk szorítását, történelmi büntetésképpen mintegy Európa sarkába állítva, fal felé fordított tekintettel, önbecsülésünkben lekicsinyülve, a matuzsálemi múltat feledve, nemzeti kiskorúsággal büntetve, agyarmat a gyarmaton érzés hordókat kopogtató dohogásaival! Öregek szólnak így, megmagyarázhatatlan keserűséggel, értelmezhetetlen tömörséggel. Békési magyarok éjszakáiból szól ez az elégedetlen panasz: a történelmi szelekhez jobban igazodó jöttment elnökök, titkárok ellenében, vagy a zalai, somogyi, mecsekaljai magyarok sóhajtanak így a leleményesebb, összetartóbb, alkalmazkodóbb nációjú vezetőket fölemelgetve: az országnapszámos szatmári sofőr sírja újra el, hogynincs magyarság.

A nem alkalmazkodás gőgjét, az antievolúciós önpusztítás dünnyögő hangjait hallanám? Nincs ebben a tagadásban, bánatban, kiszorultságban semmi csak-azért-is, semmi eb-ura-fakó, semmi életrevalóság? Micsoda bizalmatlanság él az őshonos nemzetiségben a saját jelene, a saját urai, a saját állama, a saját kormányzatai iránt? A történelem, a néprajz, a szociológia, a szociográfia együttesen is aligha tudná számba venni azokat a természetellenes jogsérelmeket, amelyek évszázadok során és a legutóbbi negyven esztendőben is érték társadalmunkat! Aligha tudnánk etnoszociológiai érvekkel kirajzolni a működő – de folyamatosan semmibe vett – jogérzet sérelmei folytán kialakult nép-nemzeti mentalitást! Mióta nincsenek olyan intézményei az itt élő embereknek, amelyekben otthon érezhetnék magukat?! Milyen otthonteremtő vágyakozás alakította ki köreink, egyesületeink rendi tagoltságú szerkezeteit, szokásformáló légkörét, és milyen cinikus tollvonás, hatósági önkény számolta fel ezeket 1948-49-ben? Pedig ezek is még csupán az alig alakuló citoyenközösségek meglétét tanúsították egy antidemokratikus és hierarchikus társadalomszerkezetben. Mi ez a más nemzeteknél alig tapasztalható bizalomválság a mindenkori társadalmi célok iránt? Az elbukottak, a megszállottak, az örök vesztesek, amegnyomorítottak népe a mi népünk – de lélekben csak az alázható meg, aki maga is meghunyászkodik, ezért szükséges a lélekben meg nem alázottak józan nyugalmával alakítanunk életünket. Ezért kell okosan számba venni és értelmet adni a sokszor csak asztalcsapkodásban kimerülő elégedetlenségnek. Ezért szükséges átgondolnunk, miért alakult ki – például egy alig artikulált félmondat formájában – agyarmat a gyarmaton közérzetünk?

Barátaimban, kollégáimban, írótársaimban, valaha volt és leendő szerelmeimben, gyerekeimben, tanítványaimban, életük alakulásában döbbenve látom Ady Endre elkeseredett kérdéseinek megtizenhatmilliószorosodott visszhangjait:“Mit ér bor- és véráldomás, / Mit ér az ember, ha magyar?” Abortuszos békeidőnk gazdasági és társadalmi zuhanórepülésében nemhogy rendszerezni, de úgy berzsenyisen, alaposan kikiáltani tagadó látomásainkat: erre sincsen már erőnk. Száznyolcvan éve jajdult fel a felháborodott számonkérés:“Mi a magyar ma? Rút szibarita váz...” A szótár ekképpen fejti meg Berzsenyi borzasztó ránk-olvasását:pompában és semmittevésben élő”, elpuhult nép és ugyanakkor “emberi vázhoz hasonló készület, melyet holmi rongyokba öltöztetnek, s madárijesztőül állíttatnak fel szőlőkben és kertekben”. Nem rútabb-e ma a nemzet divatmajmoló ifjúságában, rózsaszínre lágyított tömegzenéjében, eltorzult, nyelvpusztító beszédstílusában, fogyasztás- és megélhetés-centrikus életmódjában, erkölcsi felületességében? Egyáltalában, ijeszt-e bárkit is ez az elpuhult, tömeggé vált, megfelelő szervezeti formák nélküli népmassza?!

Nemzetünk XX. századi véráldozatai, háborús ésbéke-szerződésbeli veszteségei, kormányaink behódoló és önállótlan politikaidöntései milyen nyomot hagyhatnak az állampolgár, a nép viselkedésében, életvezetésében, gondolkozásában, jellemében? Átmeneti sikeresség a gazdaságban, a termelés legalitásáért folytatott küzdelem a mezőgazdaságban és nemzettagjaink hosszú ideig zokszó nélküli prédának vetése – milyen cinikus és közömbös magatartást válthat ki? A bábviselkedés, a bábmagatartás hányszorosan hatványozódik száznyolcvan éven keresztül egy a nyílt szóról drasztikusan leszoktatott nemzet életében? Röpke fellángolásainkcoki, ne! retorziói miképpen deformálják közösségi vágyainkat?

Mintha Berzsenyi még káromkodásával is hízelgett volna büszkének vélt önmagunknak! Hiszen a török óta nem tudtunk senki hódítót, terjeszkedőt, elnyomót kiverni országunkból – legföljebb történelmi nehézkedése folytán összeroskadt fölöttünk a Habsburg-birodalom, legföljebb saját falánkságának esett áldozatul a minket is bekebelezni kívánó németség, legföljebb a környező nemzet-délibáb-realitások a kisebbségbe szorított magyar nemzetiség jogellenes beolvasztásával kísérelik meg saját nemzeti egységük kialakítását és sovány öntudatuk felhízlalását.

Ady Endre kérdésének éppen a legfájóbb elhatárolódását, amagyarnak lenni alkalmanként büszkélkedő, de többnyire lekicsinylő tudatát kellene mellőznünk! Bibliai példázat fogalmazhatná meg helyzetünket: Mit ér az ember, ha elherdálja talentumait?! Történelmünk, közelmúltunk egyéni életpályái ettől a kérdéstől nyerik el igazi megvilágításukat! Mit érnek azok a kormányok, amelyek visszaélnek a társadalmi alkotóerő rájuk bízott energiáival, lelkesültségével? Mit ér az a társadalmi rendszer, amelynek kialakítói a nép által többségként meg nem választott egyeduralommal ragadták magukhoz az államszervezetet, és intézményeiket kisebbségi uralmuk megszilárdításául erőszakolták rá az állampolgárokra? Az itt élők számára teljesen szokatlan, életüktől felháborítóan idegen intézményrendszerek között hogyan állhatna talpra egy többszörösen vesztes, átvert és levert nemzet? Egy nemzet, amely megmaradásával is fenség és botrány az európai kultúra keleti szegletében?

Mit ér gyermekkorunk, amikor titokban, a pedagógia nemzetietlen közönyébe fojtva, internacionális féligazságokkal közömbösítve, ki-ki egyéni körülményeinek és szerencséjének köszönhetően, képmutató óvatossággal tekinthetett csupán nemzeti múltunkra, megrostált, elferdített, félremagyarázott hagyományainkra; így a naptár szerint nem piros betűs ünnepünkre – március 15-ére is, és október 23-mal kapcsolatban pedig beszédzavaros, amnéziás-dilinyóssá változott a magyar közgondolkozás.

Mit ér kamaszkorunk, amelyben az európai diákmozgalmak lendületéhez kapcsolódva, fiatalságunk nemhogy leverve, de megszervezve sem tudhatta saját új vágyait, céljait? Igen, általános újat akarásunk tűzette fel velünk a kokárdákat és a nemzetiszínű hajszalagokat, igen, az általános megújulási vágy énekeltette – ha csak néhány óráig is – velünk az utcákon a Gábor Áron rézágyúját vagy a Marseillaise-t. Az eredmény: akadályoztatás, meghurcoltatás, kockázatvállalás és tanulmányaink idő előtti befejeztetése, majd államosított március idusák, őrizetbe vételekkel, gumibotos terelő és oszlató kordonokkal.

Hogyan is dajkálhatná, nevelhetné az új reformokat az a középnemzedék, amely a társadalmi érvényesülés kis szerepcsatáiban jó, ha alkalmazkodóképességét tudta volt kialakítani, de egységes fórumokat, gondolattisztító és országos nyilvánosságot egészen 1988-ig maga mögött nem tudhatott. Nemhogy megsokszorozódhattak volna képességeink, rendeződtek volna elképzeléseink, terveink, hanem munkahelyeinken és a közéletnek és a nyilvánosságnak imitált intézményes keretek között a legtehetségesebbjeink süllyedtek el a félelmetes és megalázó kontraszelekció posványában.

Ma már az a különös helyzet állt elő, hogy a magyar sorskérdések és a demokratikus kibontakozás emlegetése lett a helyezkedő írástudók alkuajánlata a megújulóban lévő státusz-pozíciókra. Helyezkedési kérdéssé degradálódnak a lélek legbensőbb kívánalmai is.

A valóság az, hogy képtelenek vagyunk megvédeni, őrizni, átmenteni és képviselni a nemzethez tartozás erkölcsi követelményeit ugyanúgy, mint elemi igazságait, határainkon túl éppúgy, mint innen. Éhínség, beolvasztás, önmegtagadás, a változtatást sürgetők cserbenhagyása egyfelől és konzum-kultúra, felmérhetetlen bizalomszakadék, előretörő devianciahullám, az anyagi érdekeltségbe történő lezüllesztés másfelől. Csatavesztés háborúkban is, békeidőkben is. A XX. századi magyarság képe ez, életstratégiák nélkül.

 

Nem volna teljes a kép, ha nem szólnánk szellemi-lelki értékeink elherdálásáról, elvtelen szét-, ide- és oda-parcellázgatásáról, a humán nevelés elszegényedéséről majd kiszorulásáról, tágabb hatókörre számító szellemi mozgalmaink megismertetésének teljes mellőzéséről – a nemzeti tájékozódás és eszmélés erőforrásairól és azoknak tékozlásáról.

A század jelentős művészeti alkotóitól e helyütt eltekintve, tudósok és gondolkodók kísérelik meg újra és újra egyetemes helyzetében tekinteni nemzeti jellegünket, nem hanyagolva el – Széchenyi tanítása szerint – Keletről hozott szellemi-lelki gyökereinket sem; mások pedig egy új és demokratikus magyarságkép magalkotásán fáradoznak, reálisan szemlélve történeti elmaradottságainkat és szociális egyenlőtlenségeinket. Kulturális egyoldalúságunk csak Nyugat-nemzedékekben, Újhold kontra Szárnyas csikó majd Tűztánc nemzedékben, Hetekben, Kilencekben, kurucban vagy labancban, népiben vagy urbánusban, posztmodernben vagy barbárban véli osztályozni és periodizálni törekvéseinket, miközben szinte figyelemre sem méltatja a nagyobb összefüggésekben egybetartozó szellemi feltámadás jegyeit!

Fülep Lajos, Szabó Dezső, Karácsony Sándor, a népi társadalom lelki viszonyait kutató Lükő Gábor, a mitológiákat kép- és életszerűséggel elemző Baktay Ervin, Kerényi Károly, Várkonyi Nándor, Róheim Géza, a költő és esszéíró Gulyás Pál, a népmesehagyományunkat rendszerező Berze Nagy János, aszellemi honvédelmet majd az emigrációjában is tovább szervező Szabó Zoltán, a társadalom- és történelemtudományunkat megújító Hajnal István, Szabó István, a Magyary Zoltán-kör és Bibó István, a magyar művészettörténeti múlt szerelmeseként sokáig mellőzött Zolnay László, az évszázados templomainkat szóra bíró Marosi Ernő, a ma még csak elvétve nyilvánosságot kapó Pap Gábor művészettörténész, a világ legkiválóbb építészei között is végre elismerést nyert Makovecz Imre, az egységesen humánus elvek szerint tervező miskolci Tympanon-közösség, a sajnos nagyon keveset publikáló kortárstörténészünk Szabó Miklós, a nemzeti-kisközösségi dzsessz világviszonylatban már jelentős úttörője Szabados György, a fotóművésznek és művészeti írónak egyként kiváló Móser Zoltán, a rajz- és animációs filmrendező Reisenbüchler Sándor és Jankovics Marcell, az időközben egyre több generációnak mesterévé vált Hamvas Béla –univerzálisan magyar és magyarként univerzális szellemet hoztak és hoznak sajnálatosan kihűlt, ideológiájában sokáig jéggé fagyott, helyenként publicizmusba töredező gondolkodói kultúránkba.

A lelki, erkölcsi és szellemi magyarság újrarendezését, pedagógiánkban és szellemi életünkben való nélkülözhetetlen újraalapozását látom szükségesnek, ehhez pedig a következők kellenek:

– az egzisztenciális és egyéni önbizalom;

– a személyiségfejlődést biztosító-serkentő családi légkör;

– az önérzetükben meg nem sértett kortárs csoportok és érdekeltségi rétegek szabad egyesülési, megnyilvánulási és politika-alakító formái;

– a nemzeti múlt és jövő erkölcsünket rendező ismerete és stratégiája;

– az eddigieket egyetemes hitelvekkel rendező vallásosság;

– a bioszférával és a kozmosszal való egészséges egységünk újrakiküzdése, materiális-környezeti távlatban éppúgy, mint mitológiai-képzelőerőbeli megalapozottságban.

Mindezeket nem általánosságban tudni, hanem közvetlenül megélni, átélni, tevőleges részként és otthonosan – ez volna egy reformjövőnek a nemzeti létformánkhoz illő változata.

Mint látjuk: a nemzet, a vallás, a mítosz centrálisan helyezkedik el személyes és egyetemes szükségleteink, igényeink körkörös rendjében. Jelentőségük felbecsülhetetlen: a személyes szférák gyakori és tragikus sérelmei itt nyerhetnek elégtételt, és kizárólag innen meríthet az egyén tartást és erőt az egyetemesebb kapcsolat-viszonyok kialakításához! Kis- és nagyközösségi távlatainkat, a termeléshez és az évkör nagy ünnepeihez való pozitív viszonyunkat is – csak nemzeti és hittel teli formákban tudjuk rendezni.

Mintha fej, eszme, gondolat nélkül növekedne fel a hazafiság ma már sokat emlegetett ideológiája! Századunk jelentős magyar gondolkodói ma is csak a tömegkommunikáció és a pedagógia perifériáján éltetik Golf-áramlatként a nehézkesen tájékozódó generációk értelmét és szívét. Oktatásunk bénító egyoldalúsága, az esszéirodalom mellőzése, a magyarságunkat Szisziphoszként és Anteuszként faggató-megtartó irodalom taníthatna meg igazán nemzetünk elhelyezésére a világban. A közeljövő szellemi újraalapozásához, a pedagógiailag is nélkülözhetetlen fundamentum kialakításához kívántam mestereket ajánlani. Nem a Nagy Mellőzöttek és Nagy Magányosok életműve szorul rehabilitálásra, hanem szellemi jelenlétük megsokszorozására, álmaik továbbálmodására, megkezdett munkáik továbbkutatására, céljaik továbbépítésére van szükségünk, nekünk – utódoknak és kortársaknak.

Igenis vannak és lesznek a magyar kultúrának életmentő, következetes és példaadó személyiségei a gondolat tiszta megnyilvánulásaiban, a nemzethez tartozás filozófiai és tudományos színterein is. Mértékadó személyiségek munkássága védelmezhet az immár igencsak kiterjedtszellemi környezetszennyeződés ellen is. A szellemi gyarmatosítás egyik legfőbb formája az idegen kultúrák túlbecsülése és honi kultúránk lebecsülése – azok mellőzése, akik magyarságunk mibenlétét nem kopírozott és nem átvett módszerekkel, hanem mégis európai világossággal és színvonalon kutatták és kutatják.

Politikai-gazdasági megújulás – még ma is, közeledvén az ezredfordulóhoz – elképzelhetetlen sajátlagos és nemzeti, lelket-szívet dobogtató kulturális fordulat nélkül. Előrejutni: hátratekintés; jövőt értelmezni: újra beszélni a hagyomány nyelvét, megérteni a múltat; sérelmeket orvosolni: visszatérni az anyakultúra önálló, szabad és bátor igazságaihoz. Nem az európai és fogyasztó-polgári életminőséghez viszonyított lemaradástól, hanem a magunkhoz való hűtlenség öngyilkos jelenségeitől kell féltenünk jövőnket. Korábban a német szellemiség szekunder vonulatainak lehengerlő, befurakodó és kiszorító vonásai, majd a szovjet-sztálinista demagógia nemzetietlen és személyiségirtó ideológiája veszélyeztették a sajátlagos, magunkat őrző-építő gondolkodásmódunkat. Ezek gyarmatosító, irányító és befolyásoló szerepe a mai napig ön- és életveszélyes hatást gyakorolnak közéletünkben, kultúránkban, oktatásunkban, szellemi életünkben – máig is mimikri-állapotban tartva nemzeti öneszmélésünk életteljes formáit, lehetőségeit.

Védekeznünk kell közírói állapotaink elsilányulása, elaprózódása ellen is. A közírói műveken ma még igen könnyű felfedeznünk – pars pro toto –, hogy az emberi természet mely részeitőlszármaztak: az akarnokságtól, a szándékoltságtól, a lépcsőkön való térdkoptatásoktól, a seggeléstől, a karosszéktől vagy a tülekedő könyéktől... és sajnos csak a legritkább esetben a bajvívó kéztől, a hétpróbát kiálló szellemtől, a féltő szívtől. A harsány, hangoskodó, immár panamázó és helyezkedő kor- és nemzedéktársak helyett a múltból és jelenből is inkább azokra kell figyelnünk, akik olykor egyedül is tudnak dolgozni oly dolgokon – már-már anéma zarándoklat határán –, amelyekhez nemzedékek önzetlen összefogása, sőt egy nemzet közös szándéka és akarata is kevés volna.

 

(1987 december 21-31. – Válasz évkönyv I-II., Püski Kiadó, 1988 ) 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap