Eljött hozzám az Ördög

Jászter Zoltán, h, 07/09/2018 - 00:10

     Négy napig nálam maradt. Hasissal kínált. Azt mondta ettől majd más lesz minden. Különben meg, jókor jött. Ha még pontosabb akarok lenni, a legjobbkor. Már azt hittem, hogy nekem kell őt megkeresnem. Nem lett volna egyszerű feladat, mert tőle tudtam meg, hogy eddig messzire elkerült.

     Legutóbb Jaltában voltunk közel egymáshoz. Akkor egy jóslással foglalkozó asszonyt használt fel arra, hogy szó szerint elűzzön maga mellől.

     - Nem fért bele az időmbe, hogy foglalkozzam veled, - akkor.

     Két nappal később Gurzufon láttalak, nem messze az Ikernek nevezett szikláktól. Az egyik kocsma tengerre kinyúló teraszán a végtelenbe gyönyörködtünk a cimboráimmal. Közben söröztünk. A sziklák hideg felszínét simogattam a tenger hullámaival. Alig koptak valamit azóta, hogy leváltak a partvonalról. Inkább csak eltávolodtak, de nem változtak, főleg lényegükben. Te meg éppen akkor jöttél oda a barátaiddal.

     A pultnál álltatok. Magyarul beszéltetek, hangosan nevetgéltetek, ami bevallom irritált engemet. A társaidnak fordítottad az étlapot, amit a tatár pultos lány, tört orosszal próbált elmagyarázni nektek.

     - Szép élmény volt. Az egyik ételükre emlékszem. Az elődök mintájára, a menyasszonynak, a nászéjszakán valami apró tésztafélét kell készítenie köretnek a bárányhúshoz, egyéb hitvesi kötelezettségei mellett. A hagyomány szerint jó feleség válik belőle, ha reggelig megbirkózik a rendeltetéseivel.

     - A tulaj figyelmét is magatokra vontátok, aki meghívott titeket, hogy telepedjetek le az asztalához. Jómagam, a cimboráimat hátrahagyva hamar odébb álltam.

      - Akárcsak én. Ott hagytam a haverokat és lementem a tenger partra.

    - Elmentél a Medvehegy irányába. Két mérföldre feljebb a parton, aztán stoppal jöttél vissza a városba, még naplemente előtt.

     A napfény ellepte a vidék tengerre néző lankáit. Ortodox templomok aranyszínű kupolái, valamint égbe szökkenő tujafák ágaskodtak a tengerparti városka kerületeiből az ég felé, csodálatos látképpel ajándékozva meg az oda látogatókat. Az enyhén sós, meleg levegő is „élvezte” az égtáj varázslatát. Lengette a halászok kiteregetett hálóit, tépdeste a halász meg a hadihajók flottáinak zászlóit, és a szél jó kedvében magával cipelte, majd a végtelenbe hintette a vidék illatát.

     - Nem szeretem, ha kémkednek utánam!

     - Elhiteted magaddal, hogy láthatatlanul csavaroghatsz? 

    Se szeri se száma nem volt a hosszas sétáknak. A közeli kertekből a fügefák zöld és lila színű terméseinek eszenciája, a dombokon átnyúló, sorokba rendezett különböző zamatos szőlőfajták illataival keveredett a levegőben.    A hegyekre kapaszkodó szőlőskertek, apám imádott, hajolajos, precízen fésült frizurájának barázdáira emlékeztettek. A tájék különleges látvány volt, és fegyelmezett.

    A gyakran nyugtalanul hánykolódó, csillámló tenger, a napfény és a kis és óriás kövek a parton, éjjelenként pedig az eget kóstolgató lángnyelvek a tábortüzekből, amelyek fáradhatatlanul ágaskodtak a magasba, – feledtették a megtervezett nyomort, ami körülvett bennünket. Később az éjszaka folyamán, amikor már a földön kialudtak a mesterséges és a természetes fények, emberi szemeknek láthatatlan dolgok váltak láthatóvá. Földi színekkel leírhatatlan, égi színekben mutatta meg magát a végtelen. Eggyé vált velünk… hm, földiekkel, és mindenestül a mienk volt. Biztonságba burkolták a Földet.

    Azt hiszem, akkor, ott a félszigeten szakadtam el először a diákévek felhőtlen szabadságától, és végre más elfoglaltságaimban is megláttam a lehetőséget, mint a megelégedés forrását.

    Mikor már harmadik napja nem mehettünk be a vízbe, mert egyre-másra gigantikus hullámok csapódtak a sziklákhoz, aggódni kezdtünk a hátra maradt napokért. Ilyen helyen az idő lélekszakadva szedi a lábát a múltba, magával ragadva az útjába kerülő, derűs életet. Egy idős tatár asszony felvilágosított minket: „a tenger addig nem fog megnyugodni, amíg meg nem kapja az áldozatát!”

     Most nem tudom, hogy létezett a legenda vagy sem, amely szerint, ha napokig nem tudtak kikötni a hajók, akár a kereskedő, vagy a halászhajók, mert a tenger a partok közelében, tébolyodott néptömeghez hasonlított, amely vérért kiáltott, akkor a közösségek eldönthették, hogy feláldoznak maguk közül valakit, és az végre megnyugszik majd.            Nem állítom biztosan, hogy másoktól hallottam, vagy olvastam erről, de valahogy beleillik a „legenda” az akkor tapasztaltakba, amikor már sokáig bosszantóan méltatlankodott a tenger.

     Bolondságnak vettem, amit a remegő kezű, öregasszony mondott, selymes és vigasztaló hangjával. Az viszont megviselt, amit arról mesélt, hogy fiatalon száműzték a családjával együtt az otthonukból.  Volt közös szúrós fájdalom, nyilallás a családja és az én felmenőimnek a sorsa között. Ugyanis, milliókat áttelepíteni egyik földrajzi helyről egy másikra néhány hét alatt nem nagy vívmány, csak egy erkölcsileg megbukott emberi csoport, hatalommal való visszaélése és háborús bűntette.

     - Végre hazajöhettem! – Mondta a hajlott korú. - Apám, anyám és a bátyáim nélkül.

     Még javában beszélt az öregasszony, amikor úgy éreztem, hogy rokonokká váltunk. És a rokonoknak tudniuk kell egymásról. Ha tetszik, ha nem, el kell mondaniuk egymásnak, hogy mi okozza a fájdalmukat. Nem azért beszélt, hogy megkönnyebbüljön, nem. Azért mondta el, hogy vigyük tovább a hírét a történetének.

     Három nap után végre megnyugodott a tenger és megszületett egy újabb érzés a világhoz való viszonyomban. Egy közeli villaház eltűnt lakóit kereste a vízi rendészet, még napokon át.

    Nem jó a tenger mellett időzni túl sokáig. Először magához vonz, aztán elringat, később meg azt teszi az emberrel, amihez kedve tartja. 

     - Amikor elhagytad a Medvehegyet és megmártóztál a vízben, fogalmad sem volt arról, hogy milyen veszélybe sodortad magadat. Élvezted a hátúszást meg a nap melegét. A víz felszíne kiszámítható lüktetéssel ringatott. A tiszta égboltot bámultad. Ideális csönd vett körül. Alattad a sötét mélyben izgatott óriáshal zavarta meg a tenger élővilágát, magába szippantva minden útjába kerülő élőlényt.

      - Nocsak, az Ördög aggódni is tud?

     - Igaz, hogy nem először sodortad magadat veszélybe. Barcelonában késő este, valutát akartál váltani. Hogy az milyen ostobaság volt tőled…

     - Te voltál? Igen, te voltál! Egy dél amerikai fiatalt kérdeztem meg, nem tudja e, hol tudnék casht váltani? Mire ő segítőkészséggel elvitt egy utcával odébb, aztán befordultunk egy sötét udvarba. Néhány méterrel arrébb pár férfiprostituált állt. A latin srác felhúzta az inge ujját, és megmutatta a karjára erősített hasis darabkákat.

     - Darabja egy százasba kerül. – mondta izgatottan.

     - A barátnőd felvisított.

     - A fiúk, akik odébb álltak ránk figyeltek. A drog árus ideges lett. Én meg mentegetőzésbe kezdtem, hogy nem hash -t, hanem cash -t szerettem volna beváltani, mert nagyon éhesek vagyunk és csak amerikai dollár van nálunk. Mire ő azt felelte: „az is jó lesz”. Mikor valamennyire kitisztult az agyunk és szétnéztünk, már senki nem volt körülöttünk.

     - Beleéreztél, hogyan végződhetett volna az a történet? De nem hagytam, hogy bántódásotok essen.

     - Amsterdamban is te próbálkoztál! Miért? Miért?  

    Elfoglaltuk a szállodai szobánkat. Majd, ahogyan az lenni szokott, sétálni mentünk, felfedezni a környéket. Én mindig azon aggódok, hogy tudjak szerezni elegendő élelmet, ha esetleg a szálloda éjjeli hűtőszekrényéből kifogyna az ennivaló. így van ez az elegánsabb szállodák esetében is. Mindig legyen a közelben egy éjjel-nappali élelmiszeres bolt. Ez a szokásom múltbéli élményből ered.

      Diákkorunkban, Kijevben történt, hogy többet szerettünk volna enni, mint amit megengedhettünk magunknak.

     - Mert inkább cigarettára költötted el a pénzedet?

  - Mert válság volt. Lenullázták a bankszámlánkat! És az emberek hiába vonultak ki az utcákra  tiltakozni. Több alkalommal is éjbe nyúlóan próbáltuk a színházi előadásokat. Egyik ilyen próba után, erőtlenül, éhesen tértünk haza. Diákok. Fáradtan is szépek, és farkaséhesek. Az élet, Igazságos Tanító! Ha üres a zsebed, akkor a hasad sem telik meg.

     - Hú de bölcs.

     - Azért tovább mondom. Jó? Amikor egyik ilyen késő este hazaértünk, éhesen nyitottunk be a szomszédjainkhoz, akik, ha az utolsó darab kenyerük volt az egyetlen kincsük, azt is megosztották velünk. Jó kis társaság volt. Egy emeleten éltünk arab, mongol, kurd, latin amerikai országok és Afrika fiataljaival.

     Apropó, hogy vannak most? Nem tudsz valamit Edvinről? És Karimról, vagy Batmaról? Te Ördög vagy, biztosan tudsz valamit?

   Aztán Nyugatra utaztunk részképzésre. Több okból is hálásan tekintek vissza azokra az évekre. Először ott értettem meg a nagy különbséget Kelet és Nyugat között. 

   A kép ugyanaz volt, mint Keleten. Csak más alakokkal. Késő esti foglalkozások, éhes fiatalok. Benyitottunk a szomszédokhoz. A válasz az volt, hogy: „az éjjel-nappali boltok nyitva vannak”. Ami Keleten elfogadott volt, azt Nyugaton kedvesen elhárították.

     Te voltál már éhes? Ha egyszer az ember megérzi az éhséget, örökre ott fogja érezni ahol az, valamikor évekkel korábban, mély sebet ejtett benne. Az élelemhez való viszonyunkat, határozottan, és örökre megváltoztatták azok az évek. Na ezért, a legkényelmesebb hoteleknél is szükség van egy B tervre.

      A létfennmaradásért való küzdelemben, amúgy is szükség van tervekre. 

   Eljött hozzám az Ördög. És vezekelt. Gyerekkori játszótársairól beszélt, első csók élményéről. És az utolsó üzletkötéséről. Szentimentálisan viselkedett.

     Most meg mi baja, miért sír?

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap