„Ellenükre élek,-” (Kortársunk, Radnóti Miklós) 1/4

Tusnády László, cs, 05/03/2018 - 00:05
  1. Karácsony a hangár-földön

 

         Radnóti Miklós. Egy név egy fogalom. Halálba taszított fiatalember. Világméretű tiltakozás. Örökre szívbe hasító jajszó és adventi csöndharmatozás. A remény nagy mementója ő, mert ez a ma olyannyira sorvadó, veszendő létsugár őbenne még akkor is ragyogott, amikor emberi számítás szerint annak alig-alig volt esélye.

         Remélt és dolgozott. Verset írt. Ehhez a tiszta és szent tevékenységhez két eltérő elv, szemlélet kötődik. Van, aki szerint műalkotást létrehozni csak ihletett állapotban lehet, ám Rodin szerint az igazi művész mindig dolgozik. Radnóti igazi művész volt.

         A sors különös ajándékának tekintem azt, hogy 1968 júniusában Simon István találkozott a zalaszentgróti tanítványaimmal – olasztagozatosaimmal, és egyedüli élményben lehetett részük, mert költőnk taorminai emlékeiről beszélt, és főképpen arról, hogy Európa költői és írói előtt Salvatore Quasimodo mennyire vallomásosan és csodálattal beszélt a mi Radnóti Miklósunkról.

Szigetsorsunk hozza magával azt, hogy a tanítványaimra mindig nagyon jó hatással van az, ha irodalmunk külföldi jelenlétéről hallanak. Ezért hat pezsdítően, ha teljes új és nem mondvacsinált hír bukkan elő, például az, hogy Özdemir Sarica, Mahir Ünlü és Ömer Özcan „Török nyelv és irodalom” című, gimnazisták számára írt könyvének első kötetében csak tizenkét külföldi szerző szerepel, és az egyikük Kosztolányi Dezső. Így követtem figyelemmel azt is, hogy Radnóti Miklós hogyan van jelen a világirodalomban. Nagyon tanulságos ezen a téren Elsa Morante „Az atombomba ellen vagy mellett” című írása. Maga a tanulmány jövőre lesz ötvenéves, de időszerűségét a napi politikai események igazolják, hiszen atom kis- és nagytigrisek keresik a „békebontókat”, létünk „fő veszélyeztetőit”, ahelyett, hogy végre belenéznének a tükörbe.

Elsa Morante tiszteli a tudományt, bizonyos fejlődés végeredményét látja benne. Mindezt nem vitathatjuk. A rádióaktivitás felfedezéséért hárman kaptak Nobel-díjat 1906-ban. Száz évvel később kellő izgalommal vártam, hogy az atomhatalmak vezetői gondolnak-e majd erre az eseményre, de elfeledkeztek róla. Mire voltam kíváncsi? Egyszerűen arra, hogy valamelyik főfelelősnek eszébe jut-e Pierre Curie beszéde. Ott tartunk, hogy ez már az agytekervények labirintusaiban sem villan fel. Pedig ez napi feladat lehetne, mert jaj az emberiségnek, ha Pierre Curie reménye szertefoszlik. Ő ugyanis kifejtette, hogy a rádióaktivitás bűnös kezekben iszonyú, pusztító erővé válhat, de a maga részéről hisz a politikusok józanságában…

Nyiszli Miklós „Orvos voltam Auschwitzban” című könyvéből kicseng az aggodalom hangja: ha nem győz az emberi értelem, ha a béke erői nem állítják meg a halál gépezetét, akkor a modern fegyverek lehetővé teszik, hogy városok, sőt, országok pillanatok alatt újabb haláltáborokká váljanak. Tehát minden atomhatalom „szavatolja” azt, hogy alkalom adtán Hitlernél szörnyűbb hóhér indítsa el a rombolás démonait. Ez tény. Ezen nincs mit szépíteni. Hihetünk bizonyos országok jó szándékában, de ezzel a naiv bizakodással a veszélyt egy jottányival sem csökkentjük.

Ennek a veszélynek a nagyságát az a tény még borzalmasabbá teszi, amelyet Fábry Zoltán állapított meg: „A második világháború végén nem a fasizmus, hanem az antifasizmus bukott el.”

Mindezek a megállapítások eleve izgalmassá teszik Elsa Morante tanulmányának a címét, hiszen a „mellett vagy ellen” az emberiség létének, jövőjének meghatározó kérdése. Bőséges és gazdag irodalom mutatja meg ennek az iszonyatnak az igazi arcát, csak épp az illetékeseknek nincs lelkiismeret-furdalásuk…Elég Dürrenmatt „A fizikusok” című drámájára, Marie Luise Kaschnitz „Hirosima” című versére gondolni, vagy a hasonló című film rettenetét felidézni, hogy felsóhajtsunk még karácsony éjszakáján is:

 Hajnal-erezet

barna lapokon.

A félelem elénk kígyózik.

Egy kiáltásban hömpölyögnek a tejutak.

A tűzcsóvák bolygónkat harapnák.

Kezek, kezek, kezek

merednek, jeleznek, intenek;

csecsemőt tartanak,

virágot tartanak,

életet tartanak.

Zümmögő hangárokban szunnyad a halál.

Hivatalos dolgot végez:

létezik.

Mennyeink vakolatára

reményt függesztünk.

Behunyjuk szemünket:

karavánok jönnek.

Ködbe fúlt kupolák

szigetként emelkednek

a múltból

A szívünkben harmatozik a karácsony

már kétezer éve

megszülettél te, gyermek,

érjen végre hozzánk

békéd, kegyelmed!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap