„Ellenükre élek,-” (Kortársunk, Radnóti Miklós) 2/4

Tusnády László, p, 11/10/2017 - 00:07
  1. Az igazi művészet a rombolás ellentéte

 

Látszólag hosszú kitérő után jutok vissza Elsa Morante írásához. A fentiekre elsősorban azért volt szükség, hogy napnál világosabban láthassuk, hogy faji, vallási hovatartozás firtatása nélkül elég „csak” embernek lenni, és korunk fenyegetettségével szembe kell néznünk, mert a halál erőivel szemben fel kell lépnie egy nagyobb erőnek: ez az élet megmaradásának a törvénye. Hogyan jutunk el ide? Nagyon sokféleképpen lehet ezt a kérdést megközelíteni. Válasz és remény sokféle lehet, de ha Fábry Zoltán megállapítására gondolunk, akkor csak egy reményünk lehet: ez pedig a magasabb minőség. Ha lesz jövő, az nem a fegyverek kultusza, az erkölcs felszámolása, a szeretet agóniája, hanem ennek a mai pokoljárásnak épp az ellentéte.

Elsa Morante ezt a magasabb minőséget Radnóti Miklósban találta meg. Nem biztos, hogy tudott Nyiszli Miklósról, gondolataik mégis találkoznak: a fasizmus világáról neki is az atombomba jut az eszébe. Ez valójában természetes, hiszen a párhuzamot, a fenyegetettség érzete szüli. Az olasz írónő hangsúlyozza, hogy nem prédikációt akar írni az atombomba ellen, hanem korunk súlyos kérdéseivel szembenézve, mérlegeli a művészet feladatát, és bizonyítja, hogy a „művészet a rombolás ellentéte”. Az általános fejtegetések során ragadja ki Radnóti Miklós példáját az egész világirodalomból. Radnóti sorsa a fő bizonyíték arra, hogy nincs olyan gyilkos, pusztító erő, amely az igazi művész lelkiismeretét bemocskolhatná.

Az atombomba megléte természetes; mint Elsa Morante írja: „A mi bombánk a virága, vagyis természetes kifejezése korunk társadalmának, mint ahogy Platón dialógusai ugyanazok a görög város számára, a Colosseum a császárkori Rómának; Raffaello Madonnái az olasz humanizmusnak, a gondolák a velencei nemességnek, a tarantella bizonyos déli lakosságnak, és a pusztítás csatatere azoknak a bürokratikus kispolgároknak a kultúrája, akiket már megmételyezett az atom-öngyilkosság dühe.”

Szomorúan jegyzi meg az írónő, hogy a jelenkori emberiség érzi a rombolás titkos csábítását. „Felötlik az emberben, hogy ennek a csábításnak az első hajtása végzetesen az emberi faj születésekor fakadt, vele fejlődött, és ezért, ami ma történik, nem is volna más, mint a fejlődés szükségszerű válsága.”

Majd megállapítja, hogy ismeretes az életösztönnek (Erosznak) és a halálösztönnek (Thánatosznak) a jelenléte az emberi lélekben. A művészet feladata mégsem a rombolás szolgálata, hanem „a művészet a rombolás ellentéte. És miért? Egyszerűen azért, mert a művészet igazi értelme, önigazolása egyedüli megjelenésének és továbbélésének a motívuma, vagy ha jobban tetszik, a funkciója éppen az, hogy megakadályozza az emberi lelkiismeret elpusztulását,…”

Az emberi lelkiismeret csorbítatlanságát, épségét hangsúlyozza Radnótival kapcsolatban. Egy szép hasonlattal határozza meg a modern művész feladatát: „Nem több mint öt vagy hat évvel ezelőtt a regényről egy tanulmányt írtam, s ebben többek között, más szavakkal, körülbelül ugyanazt mondtam, mint amit most. S az alkalomnak megfelelően a regényíró-költő tevékenységét annak a nagyszerű főhősnek a tettéhez hasonlítottam, aki a mítoszban szembeszáll az éjszakai sárkánnyal, hogy megszabadítsa a megrémült várost. Ha kevésbé vagyok is derűlátó, mint akkor, újra ugyanezt az elképzelést javaslom.”

Ilyen igazi költőnek látja Radnóti Miklóst, és most következik aránylag hosszú, róla szóló rész, ezt teljes egészében lefordítom. Mindez tanulságos lesz még akkor is, ha ma már Radnóti halálának a körülményeit pontosabban tudjuk, de ne felejtsük el, hogy költőnk olaszországi felfedezésének az első pillanatait idézem fel. Azt az időt, amikor a hermetizmus képviselői jócskán megcsömörlöttek a kinti világ zűrzavarától, és valamilyen belső szigetre, békés, esetleg boldog tájra igyekeztek, ahol legfeljebb a tenger végtelen, de megnyugtató morajlása lehetett jelen, illetve, jó volt, ha csak az kísérte a lélek rejtett történéseit, és éppen Radnóti sorsa döbbentette rá őket arra, hogy lehet másféle vizsgálódás is, másféle művészi tükörtartás - iszonyatos korunk elé. A látás, az átélés elevensége teszi oly széppé Elsa Morente sorait és nem az adatok szigorú pontossága, és a különben száraz és könyörtelen tények fölött felszivárványló végtelen szeretet:

„Abban az időben, amikor Európában megnyíltak a koncentrációs táborok, élt Magyarországon egy vidám és bájos arcú, fiatal zsidó költő; tetszett a lányoknak, Radnóti Miklósnak hívták. Noha nem ismerem a magyar nyelvet, s a verseiről szükségszerűen csak megközelítő és hiányos elképzelésem lehetnek, úgy vélem, elmondhatom, hogy a természet és a hivatás szerint egészen biztosan költő volt. Nyilvánvalóan az elsők között volt, akiket elhurcoltak, és rövid életének hátralevő részét koncentrációs táborokban töltötte. Míg egy nap a tábor egyik őre meg nem ölte egy tarkólövéssel, miután megásatta vele a sírgödröt. Az utolsó versét éppen ott írta, annak a gödörnek a közelében, ahol megtalálták testi maradványait, és néhány piszkos lapon meglelték a táborban írt verseit. Az ő léte ezen verseknek a korszakában a kísérteties borzalomra korlátozódott: a lágerre; és a témája most már valóban ez az egyetlen volt: a láger. Az egyik versben elmondja: ’Zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Láger őrei. Úgy írom itt a homályban a verset…’

Az utolsóban (amelyben már a közeli kivégzés részleteit írhatja le, elmondhatjuk, a társai révén már saját halálán volt jelen) ezt mondja:’Halált virágzik most a türelem’. És így maradt meg csodálatosan az a bizonyíték, hogy bár bent volt a rombolás „tökéletes” gépezetében, amely fizikailag megsemmisítette, az ő igazi lelkiismerete csorbítatlan maradt.

1944-ben halt meg. De én csak nemrég tudtam meg, hogy létezett, és ez a felfedezés, hogy ez az ifjú létezett a földön, a számomra örömteljes hír volt. Ennek a meggyilkolt ifjúnak a különös története hallatlan szégyen a lágerek és az atombombák szervezte bürokráciára. Nem a gyilkosság miatt szégyen, az a módszerében van, hanem a valóság utólagos tanúbizonysága miatt, amely a módszer ellen szól, és ez örvendetes a hírben.

Logikusan, az aki a városba érkezett, hogy megölje a sárkányt, vagyis (mai kifejezéssel élve) az író, aki úgy mozog a rendszerben, mint javíthatatlan ellenfél, tudja, hogy a válság végső idején bizonytalan napok várják; és hogy sorsa nem könnyű és nem édes. A tény az, hogy az irrealitásnak szervezett rendszerben az író jelenléte (vagyis a valóságé) mindig szégyen, akkor is, ha eltűrik a társadalmi fegyverszünet időszakában. Eltűrik, sőt udvarolnak neki, és körülhízelgik. De az udvarlás és hízelgés mélyén düh mindig marad, s ennek gyökerei egy bosszúálló bűntudatból és öntudatlan irigységből sarjadnak. Valóban (és itt őrzi meg az ember a reményt) a valóság és nem az irrealitás marad minden ember számára a természetes paradicsom, legalább addig, míg teste látható szerkezetében nem változik át, és nem válik mutánssá, mint ahogy az atom zsargonja mondja.”

Elsa Morante a tanulmány elején kifejti, kik részegülnek meg korunkban az atom-öngyilkosságtól. Ezen tébolyultak irracionális rendszerében vajon milyen helyet kap a művészet? Radnóti példája is mutatja, hogy az igazi költő, művész elviselhetetlen az irracionális rendszerben. De ők, a háborúnak, a környezetpusztításnak, a halálnak a megszállottai vajon mit várnak az íróktól? Erről ír a következőkben Elsa Morante: „A rombolás rendszerének logikusan megvannak a funkcionáriusai, titkárai, ingyenélői, talpnyalói. És mindezek a saját (rosszul értelmezett) érdekükben, vagy mert (mondjuk úgy) jóhiszeműségükben becsapták őket, a saját hibájukból következően igyekezni fognak, hogy különböző eszközökkel gyengítsék meg az író ellenállását. Például, meg fogják kísérelni, hogy megrontsák, hogy a rendszerbe olvasszák a romlottság, a botrányos népszerűség, a közönséges sikerek által, előléptetve „filmcsillaggá”, „play boy”-já. Vagy ellenkezőleg, azon fognak fáradozni, hogy úgy tessék neki a rendszertől való elkülönülése, mint árulás, mint bűn vagy erkölcstelenség.”

Az igazi művész azonban ellenáll, mert az életet, a jövőt szolgálja: munkájában a teremtés műve folytatódik.

József Attila „Thomas Mann üdvözlése” című versében a fasizmust a rákos daganathoz hasonlítja. Fábry Zoltán és sok millió sorstársa rá a tanú, hogy ez az iszonyú kór túl virulens, a II. világháború után az atombomba, az „interkontinentális” hadseregek a „metasztázist” – az áttételt eredményezték. Ezzel él együtt az emberiség, és ha ezt a kínok útját akarnánk végigjárni, akkor óhatatlanul és hűtlenül elhagynánk Radnótit. Pedig minden nemzetirtás, nyelvfelszámolás, életellenes törvények ellenére hozzá kell visszatérnünk, mert szükségünk van rá.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap