Elmentem a világba (Regény) V. Fejezet

Matekovics Jáno..., p, 05/26/2017 - 00:22

 

 

 

 

 

 

V. fejezet:  Amikor Ilonka néni átment vasvillával a szomszédba

 

Nagymamával nem lehetett tréfálni. Ennek híre volt a faluban.

 

 Egyszer valaki pofon ütötte. Biciklipumpával verte el a támadót. Védte a családot.
Az 56-os forradalom idején apám Kolozsváron kezdett mozgolódni a többiekkel. Erre nagymama felutazott Kolozsvárra és erőszakkal hazavitte a fiát. Így nem került apám a börtönbe.

 

Hitt abban, hogy a fiából a falu nagy embere lesz. Aztán apámat keletre vetette az élet Nagyon keletre. Oda ment, ahol sok volt a megoldatlan szervezni való.

 

Mindig vártam a június 15-ét. Délelőtt kicsengettek az iskolából, este már a vonaton ültem. Számomra Sepsiszentgyörgy eltűnt, megállt, mint egy lemerevített kép a videofilmen. Megváltás volt a vonaton ülnöm és követnem a napot. Vizes ruháim a nagy hátiszákban. Anyám az utolsó pillanatban mosta ki. Tudtam, hogy holnap már a ház udvarán fognak száradni. A cipőm a pólóm, lyukas. Nem szégyelltem, és azt se hogy lötyög rajtam a nadrág, mert olyan sovány vagyok, hogy átfúj rajtam a szél. Könnyű mindent a jegyrendszerre fogni. Mert akkoriban mindent „adagra” lehetett kapni

 

Álomba ringatott a vonat. Elképzeltem, hogy sík területen fogok ismét járni, ahol nem fogok a csámpás lábammal megbotlani semmiben, kész kánoán. Gyengék voltak a lábaim, folyton felbuktam, elestem. Nem számított, hogy tél van vagy más évszak, térdeim sebesek és horzsolásokkal tele. Ez is hozzám tartozott. Örültem, hogy a saját lábamon el tudok jönni ilyen messze.

 

Reggel ötre értem Aradra. A vagongyár előtt elhaladva befordultam a buszállomásra. Még hatvannégy kilométer. Egy poros buszon, ami délben indult. Testszagban és összenyomva, mint a heringek. De boldogan. Már treníroztam a számat a nyitott hangok képzésére. Mégsem beszélhetek úgy, mint akinek puliszka van a szájában.

 

Körülöttem románul beszéltek, nem értettem. Meg azt sem hogy itt a magyar határ mellett hogyan lehetséges ez. Fel se fogják ezek az emberek, milyen szerencsések, tanulhatnának szépen magyarul a Magyar televízióból.

 

Hogy létezik,hogy nem ismerik a Skála kópé reklámját,meg azt, hogy „Köszönjük Neked, Sárvár, sárvári termál kristály” Elvannak a kondukátorral és bukaresti csürhéjével. És azt hiszik, hogy mindent tudnak a világról. Miért tartott apám mindig keletre? Az információ nyugaton van. Ha Simonyifalvát Magyarországhoz csatolnák, én disszidálok, bizony Isten.

 

Közben bejött a déli busz, felgyurakodtam rá. Imádkoztam, hogy el ne törjön a tíz diannás üveg, amivel majd nagymama a fájós lábát kenegeti majd. Saját keresetemből vettem. Igen, tíz évesen. Kimostam és eladtam az apám üres italos üvegeit….
Végre jó tejfölös levest fogok enni, paprika is lesz benne. Sepsiszentgyörgyön a kolbászba se tesznek paprikát. Nem tudják, mi a jó. Szerencsére, a családunk rendszeresen ellátta aradi paprikával a háromszéki fővárost. Mindenkinek jár az élvezetekből.

 

Hirtelen kiáltozás térített magamhoz. A busz hátuljából kékesszürke sűrű füst gomolygott előre. Mindenki menekült. Én is lekászálódtam a buszról, és gyalog folytattam az utat az országúton. Ilyen a szerencsém. Tavaly defekt volt.
Hirtelen megállt egy Dacia. Ismerős hang szólt ki belőle magyarul „ Hát meggyüttél? Nagymamád már nagyon vár” A szomszédunk volt az Simonyiban. Meg vagyok mentve.

 

Felesleges leírnom, hogy hogy fogadott nagymama. A csomagból sértetlenül előkerültek a diannás üvegek, gyógyszerek , Colebil meg Triferment, nagymama ezeket szedte gyomorpanaszaira. Megvolt a tejfölös paprikás leves is. Utána meg kellett nézni a tyúkokat, felfedezni, hogy az a tavalyi kendermagos pipi sajnos elhullott, de a kilenc tyúk még mindig szépen tojik. Aztán megérkezett tőszomszédunk, Juliska néni, aki finom pereceket hozott.

 

Életemben nem ettem olyan finom süteményeket azóta sem.

 

Aztán előkerült a dugipénz, boltba mentünk és kaptam rendes pólót, meg cipőt.
Nagymamával nem lehetetett tréfálni. Nem nagyon engedett játszani másokkal. Egyszer mégis elengedett, a szomszéd utcába tepertőt enni. Otthon volt a család, és mikor csuktam be a kaput, meghallottam valamit, amit nem kellett volna.

  - Milyen szép ember ez a Jancsi, és milyen szép ember ez a Hajni (mármint a szüleim). Hogy lehet ezeknek olyan szerencsétlen gyermekük?”

Nem szóltam semmit. Csak elmondtam nagymamámnak, akinek a kezében egy vasvilla volt. Azzal ment a szomszéd utcába….

Nem lehetett vele tréfálni.

 

Ha rólam volt szó.

 

(A képen a főszereplő)

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap