Elmondhatja: szegény, mint a

Kő-Szabó Imre, sze, 05/24/2017 - 00:11

          Az embert azért különleges fából faragták Érzelmei és reagálásai is különbözőek. Már abban is különböznek, ki szegény, ki gazdag, vagy éppen tehetősebb, Az észjárásuk is ebben a kerékvágásbab - ketyeg! Ady írta: „Az én apám bús, szegény ember.”József Attila szerint: „Aki szegény, az a legszegényebb / fázósságát átadja a télnek.”De ha már egy kicsit jobban megy a sora , akkor azt hallja: - Úgy mégy el a szegény ember mellett, hogy észre sem veszed! Kosztolányi Dezső úgy fogalmazott: - „Meg se látod a szegény embert… nagyon el vagy merülve.” Két szegény ember találkozik. – Hogy vagy? – kérdi lehangoltan. A válasz: - Éppen csak, hogy megvagyok! De aztán a sok keserűség után, kicsit kajánul megjegyzi: - Szegények vagyunk, de jól élünk!           A szegénységről József Attila írta a legjobb összegzést: - „Ha az Isten íródeák volna / S éjjel-nappal mozogna a tolla / Úgy se győzné, ő se, följegyezni, / Mennyit kell a szegénynek szenvedi.”

**

         Z. Károlynak, aki nemrég töltötte negyvenedik életévét szélesebb fogalma sincs a jobb életről. Ő itt született az alföld közepén, ebben a faluban, ahol egy templom van, egy kocsma, amely a „nevezetességek” közé tartozik. Az iskolát nem említi, mert oda nem nagyon szeretett járni, meg miről is lenne híres. Összesen tíz utca van, olyan sakktábla szerűen, keresztben – hosszában A  házak nem emeletesek, téglából is csak pár van. Vert falu, vályog itt a többi. Tizennyolc éves volt, amikor elvette Bözsikét, a Tóthék ötödik lányát. Az asszony az óta szült négy gyereket, úgy sorakoznak, mint az orgona sípjai. Egy darabig volt is munkája, egy sertés telepen keverte a moslékot és lapátolta a trágyát, de ennek is vége lett. Most munkanélküli, a munkára kilátás sincs.  Még „szerencse”, hogy apja halála után ők kapták meg ezt a szoba, konyhás kis házat, amelyben most élnek. Jövedelem kevés, a segély, a családi pótlék sem sok. Az asszony keservesen  beosztja a pénzt, de vannak üres napok, csak ténfereg, vagy a házban nézi a tévét, vagy ha süt, a nap az udvaron üldögélnek. A házhoz tartozik. egy nagyobb kertrész is. Z. Károly már többször elhatározta, felássa, beveti, mondjuk krumplival. Azzal is jóllakhat az ember, ha üres a gyomra. Ez sajnos az elhatározás szintjén mindig megrekedt. Már ábrándozni sem tud, csak az jut az eszébe, amit annyiszor hallott: - „a szegény embernek semmi sem sikerül, a szegény embert az ág is húzza!” Aztán sóhajt egyet és belenyugszik sorsába.

**

         Késő ősz volt, az erdő fáinak levelei színüket vörösre váltották. T. Ferenc, aki egy autójavítóban dolgozott, szeretett kirándulni. Családjával ezen a hétvégén a Börzsönybe autózott. Nem a kijárt turista utat választotta, hanem az erdő elhagyatottabb, vadregényes részére kalauzolta családját. Már egy órája barangoltak, amikor fejszecsapásokra lettek figyelmesek. Közelebb mentek és látják, hogy három férfi vágja a karvastagságú, majd hajdan ebből felnövő, erdő fáit. Nem szakszerűen, hanem olyan találomra, nagy hevességgel, hogy minél többet tudjanak összeszedni. T. Ferenc hangjában szigorral, megkérdezte – Mit csinálnak itt? – Mi köze hozzá! – volt a válasz. A három férfi közül az egyik megszeppent és sírásra hajló hangon T. Ferenc felé fordult: - Tudja, gyűjtjük télire. Mi szegények vagyunk, és még most nem látja senki. Kell a tüzelő télire. T. Ferenc családjával csak állt, nem tudta mitévő legyen. Elizabeth Wein fogalmazta meg a helyzetet elég pontosan – „Hihetetlen mire képes az ember, ha tudja, hogy muszáj!”      

**

         „Hazánkban 2013-ban 1,4 millió ember élt a szegénységi küszöb alatt, vagyis a KSH adatai szerint a teljes népesség 14,6 százaléka tartozott a relatív jövedelmű szegények közé. Ez az arány a megelőző évhez képest 0,3 százalék csoporttal romlott. 2009-ben még csak 12,3 százalékon állt. A relatív szegénységi küszöb aktuális összege háztartás típusonként eltérő. Tavaly az egyszemélyes háztartásokra vonatkozóan például évi 813 ezer forintot, egy két gyerekes család esetében pedig 1 millió 707 ezer forintot tett ki. (részlet: Zsubori Ervin: - „Infógrafika” című írásából)

**

         Ebben a harmincezer lakosú városban a segélyezettek száma eléggé magas. Az önkormányzatoknak sokszor „fáj a feje”, mert törnie kell, hogyan és miből fizesse ki ezt a pénzt a rászorulóknak. Régen, úgy húsz évvel ezelőtt volt itt izzókat gyártó cég, meg egy másikban trafókat gyártottak televíziókhoz. Szövöde is volt, de ezt a gyárat egy olasz, úgymond szőröstül, bőröstül – gépekkel, üzemcsarnokokkal – együtt megvette, hogy ne rontsa az ő üzlet körét. Aztán az lett a vége, hogy nincs, vagy csak nagyon kevés a munkalehetőség. Dolgozni nem tudnak, így aztán segélyekért folyamodnak. Parázs viták sora zajlik az önkormányzatnál, ki jogos a segélyre, ki nem. A hangnem is magas, az utóbbi időben már biztonsági őröket is foglalkoztattak, hogy rend legyen.. Akinek aztán megítélik a segélyt, a kifizetési napon a posta oldalsó kapujában várják a postást és mindjárt ott a kijáratnál felveszik a segélyt. Erre azt is lehet mondani, hogy a postásnak biztonsági okokból jó is ez, mert nem kell tömött pénzeszsákkal kerekeznie a forgalmas utcákon.

         Az orvosi rendelőben sokan várakoznak, vannak vagy húszan. Lassan megy a rendelés, az orvos türelmes, meghallgat mindenkit. Kint a váróban beszélgetnek.

- Jó lenne, ha a doktor úr úgy írná fel az orvosságot, hogy keveset kelljen fizetni, mert pénz az nincs! – mondja egy középkorú fekete nő. Mellette két kisgyerek simul anyjához.

- Dolgozni kellene! – mondja egy férfi.

- Hol? Megmondaná, - kérdi a nő emeltebb hangon. – Hat osztályt végeztem, otthon van még két gyerek, hová menjek?

- Az ember nem dolgozik? – kérdik.

- Az egy léhűtő, nem csinál az semmit. – magyarázza a nő.

- Csak gyereket! – jegyzi meg valaki, úgy félhangosan.

- Persze azt tud, de dolgozni nem akar. A múltkor is hívták a kertészetbe kapálni, inkább a kocsmában kötött ki.

- Akkor miből élnek? Miből vesz kenyeret a gyerekeknek?  -kérdi egy idősebb nyugdíjas nő. – Én egész életemben dolgoztam. Van nyugdíjam, nem nagy, de megélek belőle, nehezen! – tette még hozzá.

- Nekem aztán biztosan nem lesz! – szögezte le a fekete nő.          - Mi lesz öregkorában, ha most sem tud megélni? – tették fel a kérdést, jogosan.

- Mi lenne, majd az állam bácsi eltart minket, hiszen ez a dolga- tárta szét a karját a fekete nő.

**

         Jókai Mór írta: - „Szegény lányért nem igen törik ki sarkából az ajtót a kérők.” Ezt hallva Cs. Csabának egy fiatalkori emlék jutott az eszébe. – Már elmúltam húsz éves, amikor leszereltem a katonaságtól. Apám egy kis faluban élt, oda költözött, így jó magam is ide cipeltem haza a katonaládát. – Pihenjél fiam! – mondta az öreg. – Majd valami munka után nézünk! Én pedig pihentem, esténként elmentem a moziba, mert akkor ez volt a szórakozás. Ott sok fiatal volt, szép lányok. Ők érdekeltek engem a legjobban, hiszen így húszegynehány évesen mi a fene érdekelné az embert legjobban? Nézelődtem, szemezgettem, hátha akad egy nekem való lány. Ahogy teltek a napok úgy számot vetettem a látottakról. Egy fekete hajú lány tetszett a legjobban. Szép fehér kerek arca volt, olyan közepes termettel áldotta meg a teremtő. Melles volt, mert mindig ők voltak a kedvenceim. Aztán a sors úgy hozta, hogy ugyanabba a sorba szólt a jegye, mint az enyém. Addig mesterkedtem, mígnem mellé ültem. A film után megkérdeztem: - Haza kísérhetlek? Mert ugye akkor még ez volt a módi. Ő igennel válaszolt. Szívdobogva lépegettem mellette. Végre a házhoz értünk. Rövid értelmetlen beszélgetés után megfogtam a karját, magamhoz húztam. Azt a bizonyos csókot akartam, de mintha villám ütött volna belém. Megéreztem ezen a lányon a szegénység szagát, a konyhai krumplileves gőzölgő forró levegőjét, amely ott ült a hajában és arcomba csapódott.

**

         Ebben a családban, korban eléggé szétszórtan heten éltek – egy kivételével – K. Falu szélső soron lévő házában. Az apa – T. Tibor – ha lenne munkája még öt évet kellene dolgoznia és nyugdíjas lehetne. Erre sajnos nincs remény, a város messze van, itt a faluban nincs munka. Esetleg alkalmi munkát szerezhet, egy napszám, kertásás, kapálás, fűnyírás, ősszel fahasogatás. Ezzel a jövedelemmel aztán nem lehet messzire menni, a nyugdíjintézet pedig ebből nem számít nyugdíjalapot. Az asszony elvan, főz, ha van miből, a két nagyobbik lány, akik még otthon vannak, segítenek a hátkörüli munkában. A két kisebb fiú gyerek még az iskola padjait koptatja, de ez a koptatás nem nagyon látszik a számukra kijelölt padokon. A legnagyobb fiút, a Pistit, aki már szakított az itteni élettel, csodálja, irigyli, mer többre vitte. Az mindig feltűnt, még gyerekkorában, hogy érdeklődő magatartást tanusított. Az iskolával sem volt gond. Nyolcadikos volt, amikor egy építkezésen, kíváncsiságból lábatlankodott, tett egy-két megjegyzést. Erre felfigyelt az ott dolgozó ácsmester. Megkérte: - Gyedre fel ide a tetőre! Pisti felmászott. – Nem szédülsz? .- kérdezte a mester. – Nem! – volt a válasz. Aztán a mester: - Akinek így vág az esze, ráadásul nem is szédül, abból jó ács lesz! Aztán teltek a hónapok, évek és Pistiből ács lett. Megnősült, elvette az ács lányát és mint a mesében – mert ilyen is van -  éltek boldogan.

**

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap