Élő emlékezet (Oral histories): Schimmer József: A Géza (1956)

Szerkesztő B, sze, 10/25/2017 - 00:07

 

 

 

 

 

 

Minden bizonnyal sokan őriznek szívükben és emlékezetükben megrendítő, felejthetetlen élményeket 1956-tal kapcsolatban. Az akkori – immár 50 évvel ezelőtt lezajlott – események sorsfordító szerepet töltöttek be az én életemben is, ugyanakkor élesen bevésődtek emlékezetembe. Különösen érvényes ez néhány rendkívüli egyéniséggel történt találkozásra, az ő sorsuknak alakulására. A hosszú évtizedek távlatából is elevenen, mély érzéseket kiváltó erővel jelenik meg lelki szemeim előtt Péch Géza alakja, lenyűgöző egyénisége. Számomra – s úgy gondolom sokan mások számára is – ő testesíti meg az önfeláldozó magyar hazafi, s egyben a nyitott szívvel Isten-kereső keresztény ember típusát. Szilárd meggyőződésem, hogy önzetlen áldozatvállalása és fiatal életének feláldozása nem volt hiábavaló sem az önmaga végső, lelki beteljesülése és békességének megtalálása, sem pedig magyar hazájának és népének további sorsa alakulása szempontjából.
Gézával első alkalommal az 1956. november 4-e utáni vérzivataros napokban találkoztam a Péterffy Sándor utcai kórházban. Mentősofőri feladatot vállalva hordta be a kórházba a sebesülteket. Fáradhatatlanul és önmagát nem kímélve, sokszor golyózáporon keresztül hordta a harcok során sebesült honfitársait. Rögtönözve felszerelt vöröskeresztes zászlós autóján jó néhány golyó-lyuggatta helyet lehetett megszámolni. Egyik alkalommal őt is találat érte. Egyik karját érte a szovjet tankból leadott sorozat. Fél kézzel kormányozva a kocsit még behozta a súlyos sebesültet a kórházba. Az egyik bejáratnál, a kapualjban magam is tanúja voltam a jelenetnek: Géza kiszólt az ott várakozó betegszállítóknak: „vegyétek ki a sebesültet!” Ő maga azonban nem mozdult. Majd arra kérte őket, hogy őt is vegyék ki az autóból. A betegszállítók azt hitték, viccel velük. Aztán hamarosan észrevették, hogy egyik karja furcsán lóg, s Géza arca – nyilván a vérveszteség miatt – szokatlanul sápadt. Őt is felvitték a műtőbe, ahol sérült felsőkarját bekötözték, gipszbe rakták, s befektették az egyik kórterembe. De betegágyában sem maradt tétlen. Telefont kért, s onnan is segítette, illetve irányította – tapasztalata és helyismerete szerint – többi önkéntes mentős kollégáját.
A Péterffy Sándor utcai kórházban szolgálatot teljesítő önkéntes mentőszolgálat hőseinek – köztük Gézának – érdemeit márványtáblán örökítették meg a kórház előcsarnokában, amelyet 1990 után megemlékező ünnepség keretében helyeztek ott el.
Gézával igaz baráti kapcsolat alakult ki. Altruista, önzetlen magatartása mély benyomást tett rám. Néha – a folyosón találkozva – odaszólt hozzám: imádkozz értem, megyek a tűzbe. Hogyha súlyos sebesültet hozott, azonnal tájékoztatott. Tudatában volt, hogy a testi segítségnyújtás mellett, milyen fontos szerepe van a lelki megerősítésnek. Ily módon közös ember- és lélekmentő tevékenységünk mély barátságnak vetette meg alapját.
Legközelebbi találkozásom Gézával ugyancsak rendkívüli körülmények között történt. 1957 nyarán – több hónapos Fő utcai „üdülés” után kerültem a Markó utcai börtönbe. Bevezettek az egyik cellába (egy négyszemélyes cellában 18-an voltunk!). Rögtön körülvettek az ott lévők: honnan hoztak, miért hoztak… Elkezdtem mondani nekik a magam történetét. Egyikük közbeszólt: te, Géza, nem ez a kispap, akiről meséltél? Szétnyílik a körülvevő embergyűrű. Mosolygós arc jelenik meg, nagy bajusszal. A Géza. A Gondviselés (a „nagy Véletlen”) ismét összehozott bennünket. Másfél vagy két hónapig voltunk együtt. Volt alkalmam még mélyebben megismerni és becsülni Géza önzetlen, altruista lelkületét. Szociális érzékenysége, beleérző képessége messze átlagon felüli volt. Kissé talán szófukar, csendes volt. A társaságot mégis úgy tudta szervezni és tartani benne a lelket, hogy hellyel-közzel – bármilyen furcsán hangzik is – szinte jól éreztük magunkat. Géza mindenki gondjával, problémájával törődött, a magáét szinte teljesen elfelejtve. Pedig az ellene felhozott, „feltupírozott” vádak a várható legsúlyosabb ítélet árnyékát vetették rá. Egy-két jellemző eset a sok közül:
Egyik cellatársunkat a teljes lelki összeomlás fenyegette. Fiatal, 35 év körüli férfi, az egyik fővárosi nagyüzem munkástanácsának volt elnöke. Hogyha köpönyeget fordít és a rendszer szolgálatába áll, akár magas pozícióba is kerülhetett volna. Ő azonban erre nem volt hajlandó. A legsúlyosabb vádak terhe sem csüggesztette. Lelkileg nyugodt, kiegyensúlyozott volt. Addig, amíg az egyik beszélőn valamelyik családtagtól meg nem tudta, hogy felesége hűtlen lett hozzá az ő bebörtönzése után. Ennek hatására teljesen összeomlott, már attól tartottunk, hogy az öngyilkosság gondolatával foglalkozik. Nos, Géza bámulatos beleérző képességgel, mesterien szervezte meg, hogyan foglalkozzunk társunkkal, hogy letargiájából kivezessük. Szólt nekem is: Jóska, légy szíves foglalkozz vele… s megadta a szerinte aktuális és hatásos szempontokat is. Egyik társunk vidám alaptermészetéről volt ismert, ő volt általában a fő „Mókamester”. Neki is megadta Géza az instrukciókat, miként foglalkozzék elkeseredett sorstársunkkal. Másokat is hasonlóképpen „szervezett” be Géza a nemes cél érdekében. Ügyesebben, szakszerűbben aligha tudta volna más ezt megszervezni rajta kívül. Természetesen ő maga is többször elbeszélgetett társunkkal – minden erőltetettség nélkül. Az eredmény mindannyiunkat meglepett: néhány nap múlva letargikus társunk visszanyerte lelki egyensúlyát, túl tudta tenni magát az elszenvedett megalázó sérelmen, s olyan lett, mint azelőtt volt.
Egy másik ugyancsak talán hihetetlennek látszó eset:
Első alkalommal tettek be közénk köztörvényes letartóztatottat. Nyurga fiatalember volt, 22-23 éves. Ittasan erőszakoskodott nőkkel éspedig a késő esti órákban, amikor még kijárási tilalom volt. Sógora pufajkás tiszt volt, s az ő pisztolyát kölcsönvéve próbált eredményesebb lenni… Mivel statárium volt, a készültség azonnal bevitte a Fő utcára. Onnan a sógora kihozta, s áttették a „rendes” bíróságra. Így került át a Markóba.
Persze őt is kikérdeztük szokás szerint, hogy s miként került be. Õ is megtudta ennek kapcsán, hogy itt mindenki politikai. Becsmérlõ kifejezésekkel illetett bennünket, ami közül az enyhébb így hangzott: akkor ti mindnyájan piszkos ellenforradalmárok vagytok. „S te mit mûveltél, azt miként lehetne minõsíteni?” – kérdeztük. „Az csupán egy törvénynek a megsértése, de ti az egész szocialista rendszer ellen támadtatok” – válaszolta.
Körülbelül két hét múlva került el tőlünk ez a fiatalember. Szemlélete azonban ezen idő alatt gyökeresen megváltozott. Géza átnevelő hatása itt is eredményesnek bizonyult. Ő maga is többször, csendesen, higgadtan elbeszélgetett vele, másokat is megfelelő módon aktivizált az átnevelés érdekében.
Nos, a fiatalember búcsúzáskor köny­nyes szemmel borult mindenki nyakába, s úgy kért bocsánatot tőlünk.
Géza egyéb vonatkozásban is szenzációs módon meg tudta szervezni a társaságot. S hogyha ez úgy történik, hogy általa az ember fölül tud emelkedni, s meg tud feledkezni fájdalmas jelen nyomorúságáról, akkor ez jóval több, mint emberi segítségnyújtás. Géza ösztönzésére időnként szabályos kultúrműsorokat rendeztünk, vasárnaponként pedig istentiszteletet tartottunk. Ez utóbbit persze ökumenikus szellemben, hiszen társaink között voltak más felekezetekhez tartozók is.
Ugyancsak ő indítványozta, hogy esténként lefekvéskor – mikor a szalmazsákokat szétteregettük – mondjunk közös imádságot, külön magyar hazánkért és családjainkért is. Ezzel a javaslattal is mindenki egyetértett. Hozzá kell tegyem, ebben nem én, a fiatal pap voltam a kezdeményező. Mikor ebben én bizonytalan és bátortalan voltam, a Géza biztatott: „Jóska ezt meg lehet csinálni, s mindannyiunknak csak javát szolgálja.”
Az idő, a távlat sok mindent megszépít, szokták mondani. „Csak a szépre emlékezem” – mondja egyik dalunk. Gézával kapcsolatban nem kell válogatnom a szép és nem szép emlékek között. Minden emlékem azt tanúsítja, hogy átlagon felüli humánus, önzetlen, másokra figyelő, másokért cselekedni, áldozatot hozni tudó egyéniség volt. Míg az emberek nagy része önközpontú, mindenben a saját maga előnyét, hasznát keresi, ő ennek ellenkezője volt. Ez engem lenyűgözött, s számomra egyszer s mindenkorra felejthetetlen maradt. Aki hónapokon keresztül volt már bezárva különböző természetű emberekkel, az tudja: a négy fal között az ember igazi, belső természete, lelkének legmélyebb hajlamai és vonásai óhatatlanul felszínre kerülnek – mondhatjuk, szinte a bőrünkön viseljük már belső mivoltunk jegyeit. Részemről ilyen körülmények között győződtem meg Géza barátom nemeslelkűségéről, emberi nagyságáról.
Az elnyomó politikai rendszer és kiszolgálói szegénységi bizonyítványát, s elvakult, nemzetellenes és antihumánus felfogását mutatja, hogy a nemzet legértékesebb, legtehetségesebb fiait igyekezett megsemmisíteni. Ellenzéki, hazafias magatartásukat ellenségesnek, „néphatalom-ellenesnek” tüntették fel, személyüket, tetteiket bemocskolva, tényeket meghamisítva, elferdítve erkölcsileg is diszkreditálni akarták őket. A történelem azonban előbb vagy utóbb ítél, az igazság kiderül, s az igazi hősök már e földi térfélen is elnyerik az őket megillető megbecsülést és elismerést.

 

 

Forrás: Polísz, 2006. 99. szám

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap