Előleg nélkül

Kő-Szabó Imre, v, 12/10/2017 - 00:04

    Sörös Marinak is megvolt a maga keresztje, mint úgy általában mindenkinek. Ezt az elképzelést, láthatatlan tárgyat, úgy látszik mindenkinek, kiosztották, csak abban volt talán eltérő, kinek kisebb, könnyebb, kinek nagyobb és nehezebb jutott, de cipelni, vinni azt okvetlen kellett, ez alól nem volt és ma sincs kivétel. Szegény Sörös Mari is e láthatatlan kereszt alatt görnyedezett, de fáradtságát, időnkénti keserűségét nem lehetett látni, mert mindig óvatosan vigyázott, hogy ebből senki, ne lásson semmit.

    Alacsony, de formás alakja mindig feltűnt, vagy reggel, napközben, este, pedig rendszeresen. Erre az időre már teljesítette itt a kiskocsmában vállalt takarítási munkáit, meg is kapta érte söreit, mert az legtöbbször sokszorozódott. Így ragadt rá a sörös jelzős előnév. Mások is fizettek neki, besegítettek, hozzájárultak fogyasztásához.

    Menekült otthonról, mert rokkant, nehezen járó férje, ha hazament, zsarnokoskodott felette. Ő akart a kapitány lenni, Mari ezt nem tudta elviselni, inkább jelképesen, amikor rendbe tette a hajót, kis csónakjába szállt és elevezett a kiskocsmába, az ő kis szigetére. A kapitányt, pedig otthon hagyta, hogy parancsolgasson önmagának.

    A Vidibe dolgozott, sajnos a nyugdíja nem volt valami számottevő összeg, még a harminc ezret sem érte el. Dühöngött is miatta, sokszor. Egyik ilyen, környezetét eligazító, a nyugdíját és az ő szolgálati idejét összehasonlító kiskocsmai „parlamenti” felszólalása után, egy teljesen ismeretlen férfi, aki ott állt a pultnál, megkérdezte:

    - Nem kért emelést?

    Mari értetlenül nézett erre az iskolázott kinézetű, nyakkendős úriemberre. Nem is tudta elképzelni, hogyan került ide, erre a helyre, de bosszúsan visszakérdezett:

    - Mit képzel maga, csak úgy emelik, szóra, fityre?

    Az iskolázott, nyakkendős úriember, óvatosabb volt, nem szólt, csendben megvárta a két oldal, gyenge érvekkel fűszerezett vitáját, majd szóba elegyedett Marival. Ismertette a lehetőségeket, melyet ő a jogból ismer és meg kellene próbálkozni az emelés kérésével, mert ilyen alacsony nyugdíj, tényleg semmire sem elegendő, még az éhhalálhoz is csak borravaló.

    Megittak közösen két-két üvegsört, aztán abba maradtak, holnap találkoznak, Mari elhoz minden eddigi papírt, melyet élete utolsó fizető intézményétől kapott és majd meglátják, mire mehetnek, ketten. Az iskolázott, nyakkendős úriember elbúcsúzott, sörös Mari, pedig arra gondolt, ilyen forma és kinézetű fickók, dörzsölt modorukkal, szokták a magafajta, hiszékeny embert bepalizni.

    Volt gondja elég. Már, csak azaz egy is sok, melyet a sors kiosztott neki. Itt van a bátyja, a Karcsi. Ez aztán egy remek pofa. Mari nem tudta megmagyarázni, hogy lehet egy testvér ilyen, mint ez a Karcsi. Ez az ember, ez egy állat. A szüleik vagy tizenöt éve meghaltak. Söréden vannak eltemetve. Ők ketten megörököltek ott egy családi házat, melyben ma is Karcsi lakik a családjával. Ő már vagy negyven éve elkerült onnan, számára ez a ház csak a szülőotthona és mai körülmények között, az öröksége. Ez természetesen közös a Karcsival, úgy is lehetne mondani, fele az övé. Az öreg Feri bácsival beszélgettek erről többször, mert arról a környékről származott az öreg is. Mari mindig mondta: - Legalább kifizetne, megváltaná az ő részét. Aztán azt tesz a Karcsi, amit akar! Persze erről Karcsi nemcsak hallani, de még tárgyalni sem akart. Párszor elment, meglátogatni, nem azért, hogy az örökségről beszéljenek, csak egyszerűen lássa őket, még a konyhába is alig akarta beengedni. A felesége kínálta meg egy kávéval, miközben Karcsi azt kérdezte: - Mikor megy a buszod visszafelé? Mert nekünk el kell mennünk!

    Mari akkor megfogadta, többé nem megy feléjük sem. Ennek már vagy tíz éve van, de az örökség felosztásában, egy helyben topognak.

    Az iskolázott, nyakkendős úriember tartotta szavát. Mari azért óvatos volt, mert az jutott az eszébe, ez biztosan csak egy véletlen kivétel. Átadta az összegyűjtött papírokat, a nyakkendős egyik asztalnál átlapozta, néha kérdezett. Ezek a kérdések rá, az életvitelére, a férjére vonatkoztak, meg úgy általában beszélgettek. Közben jegyzetelt és a végén, amikor sörös Marit, mint a nőt faggatta, megdicsérte, milyen nőies és ebben a korban, milyen jól tartja magát. Még az is érdekelte, van-e valakije, vagy csak úgy van parlagon? Marit egy kicsit felvillanyozta ez az érdeklődés, hiszen nem sokszor volt mostanában ilyenben része. Arca kipirult és úgy érezte, a szerencse kergette útjába ezt az iskolázott, nyakkendős úriembert. Abban állapodtak meg, hogy ír majd egy kérvényt, melyet fel kell adni az intézetnek.

    Nem is késlekedett, még két nap sem telt el, máris ott volt a beadvány. Terjedelme egy jó oldalnyi, szépen géppel megírva. Mari mikor elolvasta, majdnem elájult. Volt abban a szövegben minden, szinte káprázott tőle a szeme. Másnap ajánlott küldeményként feladta a postán. Aztán teltek a napok, sorban, egymás után.

    Ez az iskolázott, nyakkendős úriember szerette Marit faggatni, korábbi életéről, gyerekkoráról. Ő, pedig mesélt, arról a korról, amikor megismerkedett a férjével és elkerült Sőrédről. Hamar terhes maradt, két gyereket szült, egy fiút és egy leányt. Ők már felnőttek, gyerekeik is vannak, már többszörös nagymama. A nyakkendős azt firtatta, miért nem lett több gyerek. – Védekeztem! – mondta Mari és elmesélte, hogy az óvszer használatát a gyárban mutatták meg neki. – Eleinte szégyelltem kérni a gyógyszertárban, mert akkoriban csak ott lehetett kapni. Kifigyeltük a férjemmel, hogy ki van szolgálatban. Ha férfi volt, akkor ő ment be, ha nő, akkor én. Egyszer egy ismerős nő volt a gyógyszerész, tehát én következtem. Bementem, kértem egy csomag óvszert, de a rövid és egy kissé haragos válasz az volt: - Nincs! Gondoltam, ha már itt vagyok, veszek a mosogatáshoz egy pár gumikesztyűt. A patikus mérgesen azt mondta: - Az sincs, majd megfogod a kezeddel!

    Az ajánlott levélre, elég rövid időn belül egy üres formanyomtatvány érkezett. A kacifántos kérdésekre az iskolázott, nyakkendős úriember könnyedén megválaszolt. Annyit mondott sörös Marinak: - A magas és igazságos hivatal kezébe tettük le, lapra leírt tiszta lelkünket! Várunk!

    Marika elmesélte az iskolázott, nyakkendős úriembernek a történet eddig ismert részleteit. – Karcsi, a testvérem, egy kiállhatatlan féreg. Amikor kitett, én megfogadtam, hogy többé nem megyek, írtam neki egy levelet. Előtte azonban érdeklődtem, hogy abban a faluban, mennyit érhet egy ilyen ház. Másfél milliót mondtak, gyorsan számoltam, akkor kapok bő hétszázezret. Ez nekem közel kétévi teljes nyugdíjam. Azt hittem elájulok. Meg is írtam Karcsinak, fizesse ki. Tudtam azt is, hogy nem lenne ez nagy gond számára, mert vállalkozó. Két autóval fuvaroztat, tehát van pénze. A csibész, még válaszra sem méltatott. Itt a kiskocsmában ajánlotta valaki, adjam bíróságra. De annyi pénzem sem volt, hogy elindítsam az eljárást. Még szerencse, hogy ha itt vagyok, fülelek én többfelé is. Mondták, kérjek költségmentességet az eljárásra, a bíró megadta. A tárgyalások azonban elhúzódtak vagy három évig, amikor ítélet született. Karcsinak ki kell fizetni a pénzt, hatszázezer forintot.

    Marika eltervezte, hogy mire költi a pénzt. Vesz egy nagy, színes televíziót. Ugyan keveset van otthon, de legalább az ember nézze, ha már többségében otthon van, korlátozott mozgása miatt, kényszerpihenőn. Igaz, évente egyszer-kétszer el szokott menni a testvéréhez. Ilyenkor három, vagy négy hétig is távol van. Sörös Mari életében ezek a hetek az élmény dús időszakok. Nem fogja vissza, nem ellenőrzi a kapitány, tehát a hajóra való visszatérés is szabad. Nincs korlátja a sörnek, a gátlások is elmúlnak, és mindig előjön a még érett asszony vágya, hogy ő nő is. Sokféle mente-monda kering a kiskocsmában ezekről az időkről. Egyszer két férfit vitt haza, de már rendesen fel voltak tankolva. Mari levetkőzött, ott állt meztelenül, bevetésre elszántan, a két férfi, lógó zászlóval várakozott a szobában. Nem tudtak tenni semmit, de másnap a legnagyobb orgiákról meséltek, bő fantáziájuknak megfelelően. Marit ezek a történetek kevésbé izgatták, legyintett rájuk, inkább megivott egy újabb sört és tovább lépett.

    Az örökségből a gyerekeknek, unokáknak is szeretett volna juttatni, de hol van az még? A bírósági határozat jogerőre emelkedett, de Karcsi nem fizetett. Valaki javasolta, hogy kérjen végrehajtást. Na, de itt is beütött a krakk, mert pont abban az időszakban történt mindez, amikor a bírósági végrehajtókat átszervezték, ezek is vállalkozók lettek. Sörös Mari heteken keresztül talpalt, mire talált egy végrehajtót, aki elvállalta az ügyét. Ennek is az volt a feltétele, hogy költségként, fizessen be előre tízezer forintot, de honnan? Mindig falakba ütközött.

    Egyik reggel boldog mosollyal állított be a kocsmába, még ő kért egy kis pálinkát és egy sört magának, előre kifizette: - Ez jár nekem! – mondta. – Mi történt Marika? – kérdezték többen is. – Csak nem az örökség? – Nem! Abban nem lehet bízni! A nyugdíjam, azt emelték! Átadott egy levelet Péternek, a csaposnak, aki átfutotta az írást és felkiáltva annyit mondott: - Emelték, havi kétezer négyszázzal!

    Ennek a győzelemnek mindenki maradéktalanul örült. Sörös Marit most az gyötörte, hogyan hálálja meg közreműködését az iskolázott, nyakkendős úriembernek. Hiszen neki köszönheti ezt a pénzt, az ő ötlete volt, ő fogalmazott, ő tudta azokat a csalafintaságokat, mellyel egyszer-egyszer, be kellett etetni a magas hivatalt. Törte a fejét, de egyetlen használható gondolata sem támadt. Már arra gondolt, hogy legjobb lesz megkérdezni, magát az iskolázott, nyakkendős úriembert, hiszen neki van ötlete, azt már bebizonyította, majd ő megmondja. Napokon, sőt heteken keresztül várt, de az iskolázott, nyakkendős úriember nem jött, köddé vált. Marika siránkozott, szerette volna háláját kifejezni. Már úgy volt vele, kérhet bármit, ő szívesen teljesítené. Övé volt lélekben, testben, de ez is csak vágy maradt számára, mint sok minden, többek között az örökség is.

    Ebben ugyan beállt egy kis változás, összekaparta azt a tízezer forintot, melyet a végrehajtó kért. Befizette, a végrehajtó kitűzte a napot. Már csak ebben bízott. Napokon keresztül nem lehetett vele beszélni, izgult, titkon várta a sikert. Elviekben be is következett. Széles mosollyal újságolta a kiskocsmában, hogy a végrehajtó most megcsípte a Karcsit. Most már nem menekülhet. A neki járó összeg fejébe lefoglalta azt a két teherautót, amellyel fuvarozik, azokat el fogják árverezni, és akkor meglesz a pénz.

    Közben a végrehajtónak is szaporodtak a teendői, hiszen nem csak Karcsi, de sok más Karcsi sem akart fizetni, mindenki valamiféle csodára várt. Pedig járt a végrehajtó nyakára, nem hagyta magát. Mondta is: - Addig üsd a vasat (vagy Karcsit), míg meleg! A kocsmában ezt a mondást le is fordították: - Olcsóbban megúsztad volna, ha közülünk felfogadsz két-három embert. Majd mi kivertük volna Karcsiból az örökségedet!

    Annyit elért a végrehajtónál, hogy kitűzte az árverés időpontját, melyre még egy jó bő hónapot kellett várni. A végrehajtó jól érzékelte Marika és Karcsi közötti viszony súlyosságát, kérte, maradjon itthon nyugodtan, majd másnap keresse meg. Ez aztán egy gyötrelmes időszak volt. Nehéz volt várni, kábította magát azzal a lehetőséggel, melyet a pénz jelent majd, de a kábításból a sört sem felejtette ki. Ilyen rózsaszínű, napfogyatkozásban élt, mint a többiek, ebben a környezetben.

    Amikor a végrehajtót megkereste a kért időpontban és meglátta az arcát, tudta, baj van. Nem is beszélt mellé, nem volt érdeke. Ilyet még ő sem élt meg. – Képzelje, egy teljesen üres házat találtam ott. A Karcsi testvére elköltözött. Úgy ahogy volt, szőröstül, bőröstül!

    Marika úgy érezte, itt a vég. Minden keresztbe állt, semmi nem volt egyenes. A végrehajtó megígérte, hogy a lakónyilvántartáson keresztül, megkísérli új címét megkeresni, aztán majd meglátjuk, mit tehetünk. Kézzel fogható eredményre, néhány hét után jutott a végrehajtó. Ő maga is csodálkozott, ezen a megoldáson, az derült ki, hogy a  Karcsi megmagyarázhatatlan okok miatt elköltözött Tolna megyébe és most zombai lakos lett. A házat is ott hagyta sörös Marikának, üresen.

    Ez egy sakk-matt játék, mert most hiába üres a ház, Marika kereshetne vevőt rá, de az eladásról szóló szerződést annak a pimasz Karcsinak is alá kellene írnia. Tehát az örökséghez jutás nehezebbik részét, így kényelmesen, rafinált módon, átpasszolta.

    - Erre nincs törvény? – kérdezte a kiskocsmában a többieket.

    - Nincs Marika! – volt a válasz. – Látod, mégis jobb lett volna, ha minket bízol meg. Még előleget sem kellett volna fizetned.

    Marika ettől kezdve szorgalmasan böngészte a lakáshirdetéseket, de olyan vevőt nem talált, aki egy ilyen házra vágyott volna. Eszébe jutott az iskolázott kinézetű, nyakkendős úriember, ő biztosan mondana, valamilyen rendes megoldást. De úgy látszik számára, már csak a remény maradt.

*

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap