Első parancsolat

Kalász István, p, 06/01/2018 - 00:03

 

Útlevél, elektromos fogkefe, térkép, pénz, ruha, minden szükséges ott volt az ágyon, rendezetten, indulhatott akár. Aztán leült és sírt.
Elindult (54 éves nő, két gyerek anyja) foglalkozása főkönyvelő, igen, szerdán koradélután indult el. Miután kedden délben elütötte a négy éves unokáját egy motorkerékpár. Két fiatal sietett sehová a pesti belvárosban, súlyos, japán gépeken zúgtak, hörögtek előre a sűrű forgalomban, aztán meglódultak, a fiú megcsúszott az úttesten, a lány belerohant, felbukott, a motorkerékpár repült át a kereszteződésben, pörgött, csúszott a betonon, és eltalálta a zebránál várakozó unokáját. Mártát. Aki az anyja mellett állt. Ő akkor délelőtt az irodában ült, jelentést írt, és megérezte, hogy valami más lett. Valami összeszorította a gyomrát, nem tudott tovább írni, csak ült, nézett ki az ablakon, várta, hogy elmúljon a görcs, majd félórával később szólt a telefon, a fia zokogott egyre.
Másnap reggel a konyhában kente a mézes kenyeret, vele szemben férje ült sápadtan, öregen, fegyelmezetten, ahogyan szokott ilyenkor, ha baj van, ő sem sírt, évek óta nem volt könnye, igen ültek az asztalnál ketten, ahogyan mindig ültek, és ő hirtelen azt mondta, most el kell utaznom, ugye megérted? És a férje biccentett. Hová, kérdezte halkan, és ő azt mondta, valahová, csak innen el. Aztán kimondta, és maga is meglepődött, hát Istenhez. A férje pedig biccentett, és ezért bölcs megértésért hirtelen megint szerette abban a pillanatban.

De hol lakik Isten?
Jeruzsálemben? Rómában? Az Alpokban? Egy csendes réten? Az Alpokban? Talán. Ő csak egyet tudott, Isten nem Budapesten volt, nem ott lakott, így jegyet vett az interneten, a vonat este indult, mert úgy érezte, Istenhez lassan kell mennie. Esett, amikor a vonat Velencébe ért. Állt az ablaknál, nézte a Santa Lucia pályaudvart, az embereket, egy öreg nénit az unokájával a peronon, és úgy döntött, nem megy tovább, kiszáll, itt tölti az éjszakát. Végül talált olcsó szállodát, Hotel Marte, meghalt unokáját Mártának hívták, és ott ült a második emeleti ketrecszobában, az ablak egy másik ablakra nézett, igen, ült keskeny ágyon a hűtőszekrénnyel szemben, és arra gondolt, hogyan gyászoljon és közeledjen Istenhez? Persze templomban kell keresnie, az Isten háza, tehát elővette az útikönyvet, és nézni kezdte, hol van a legközelebbi templom? De a térkép nem jelölte a templomokat. Aztán aludt egy órát, majd felébredt, és rájött, az ággyal szemben, az asztalka fölött Madonna kép van. És egy másik az ablak mellett lógott. És egy harmadik Madonna a fürdőszobában, a tükör mellett függött. A fürdőszobai képet Raffaello festette, azt ismerte, a másik kettőt nem. Tehát Rómába kell mennem, gondolta keserűen, nem itt kellett volna kiszállnom, és úgy érezte, a jel megnyugtatja.

Aztán elment sétálni. Október volt, az ég szürkén lebegett a házak fölött, esett, szemerkélt, a Canale Grande kihalt volt, csak egyetlen kopott vaporetto kotyogott a tenger felé. Üresen. Később elállt az eső, majd kezdődött minden előröl az alkonyatban, megint csepegni, majd esni kezdett, de őt nem érdekelte, csak ment ázottan a vízparton, a félhomályban. Arra gondolt, évek óta nem sétált így, aztán eszébe jutott, hogy fiatal lányként beszélt Istenhez, de akkor nem kapott választ. Vagy talán nem kérdezett hittel? Alázattal? Erre gondolt a hűvös alkonyatban. Magányos turistaként az olasz városban. Aztán visszament a szállodába, ruhástól lefeküdt az ágyra. Üres mélységes álomba zuhant.

Másnap reggel fogmosás közben nézte a Raffaello képet, és hirtelen rájött, Jézus arca olyan, mint a meghalt unokájáé. A kis Mártának volt ilyen gondterhelt az arca. Este. És reggel is, ha felébredt. Arra gondolt, felhívja a fiát, hogy nézze meg ő is a képet, tévedett-e? Jézus olyan, mint Márta, de aztán nem telefonált, a fia nem értené, gondolta, tulajdonképpen senki sem értené, ahogyan azt sem értik, hogy elutazott, eljött Olaszországba, nem maradt velük, nem ült a szobában, nem sírt velük. Ő, aki soha nem járt templomba, most elindult Istenhez.

Mit is kérdezett akkor Istentől? Hogy lesz-e gyereke? Nem, azt érezte, hogy lesz. És azt is érezte, fia születik, majd lánya. És így lett. Szült gyereket. Mit kérdezett Istentől, nem tudta, és most életében először szégyellte, hogy nem jutott eszébe.
A vonat késő délután indult Rómába, az út közel négy órán át tartott, a dohánybűzös fülkében olasz család vette körül, apa, anya és három gyerek egyre beszéltek, nevettek, üvöltöttek egymással valamiről. Ő ült az ablaknál, néha kimosolygott rájuk. Érezte, igazi család veszi körbe, kövér apa újsággal, az anya a sodukuval, a kövér gyerekek fülhallgatóval, igen, kerek elégedettség omlott rá súlyosan a robogó vonatban, csak ült a boldogságuk, elégedettségül terhével, mert eszébe jutott, hogy Márta soha nem ül már ilyen vonaton, nem hallgat zenét, nem utazik el Rómába fiatal lányként, nem vesz magának csokit a peronon; Márta meghalt. És az ő fia egész életében erre fog gondolni, bármit lát, hall, eszébe jut a gyereke, a lánya emléke irányítja egész jövendő életét.

És akkor jött az ötlet. Ő lesz Márta, tizennyolc éves múlt, érettségizett, Pesten van barátja, de a fiút unja, pedig kedves, igen, most Márta teszi meg az utat, mert csak teljes fiatalodással lehet másolni, és nem emlékezni, ő hát Márta. Az apja adott pénzt, és most egyedül utazik Rómába, kíváncsian, izgatottan. Ő Márta.

Rómában napsütés és szél, lárma fogadta, emberek kiabáltak, zöld, fehér buszok álltak a pályaudvar előtt, taxik dudáltak, robogók száguldoztak, Metróval ment tovább, ment a Vatikán felé. Látni akarta a képet, látni akarta, milyen szeretettel ölelte az anya a fiát. De aztán, ahogyan ült bőröndjével a zsúfolt metróvagonban, rájött, Mártát nem érdekelné a kép, Márta most kávét inna, napszemüveget tenne fel, elmenne egy designos butikba, venne magának cipőt, pulóvert. Mártát nem érdekelné a művészet, sem a Madonna, sem a kisded, Mártát a római világ érdekelné. A sarki újságos, a koldus, az ég, Márta a szerelmespárokat figyelné, Márta a kávézókat akarná látni, igen, így kiszállt az egyik metrómegállóban, felment a lépcsőn, ki a szabadba, a kék ég alá, ki az utcára, az életbe, a zajba, a füstös forgalomba, és megint jelet kapott. Szemben, a platánok mögött szálloda volt, ő bement, kivett egy szobát. Aztán ott ült a drága szobában, kapcsolgatta az olvasólámpát, és nem tudta, hogyan tovább.

Mert egy pillanatra megint nem Márta volt, hanem az ötvennégy éves nő Budapestről három gyerekkel, a halott unokával, férjjel, irodával, egy nő, aki elszökött hazulról, és aki nem érzett semmit. Így ült ott csendben. Tűnődve az ágy szélén. Várva, maga sem tudta mire. És akkor megint rátört a szomorúság hulláma. Felállt, lement az utcára. Ment előre, ringatta csípőjét, és úgy nézett, mint egy tizennyolc éves lány, minden előtte volt, Róma összes ajtaja, kávézója, zsalugáteres ablaka, Róma szíve megnyílt előtte, úgy ment, mint akinek a méhében még nem fogant gyermek, és most csak arra vár, csak azért van itt, hogy jöjjön szembe egy férfi, egy okos, büszke férfi, aki este elviszi táncolni. Majd a nyakába csókol. Ment, ment, nézett büszkén és szabadon a férfiak szemébe, és a férfiak megtorpantak, visszanéztek, mosolyogtak, az autókból kiabáltak, dudáltak, Márta úszott a végtelen fasorban. Később beült egy kávézóba. Körülötte pincérek, olaszok, öreg angolok, svéd házaspárok, németek, közel volt a Piazza di Spagna, a világ összes nemzete itt ült, kávézott, pihent, beszélt, nevetett, ahol Márta is ült, mosolygott. Egy német férfi áthajolt hozzá, mondott valamit, ő mutatta, nem érti, a férfi mosolygott, magyarázott tovább, majd egy prospektust mutatott színes képekkel. Ő csak rázta a fejét bizalmatlanul, mogorván, már megint elhagyott Márta, már megint Én és öreg vagyok, gondolta, majd odahajolt és megértette, a német férfi egy festményt akart mutatni. A képen nő volt, és ő megértette azt is, a német arra gondolt, az a nő a képen hasonlít rá. És valóban, volt hasonlóság. A férfi felállt, mosolygott, indult, ő vissza akarta adni a prospektust, de a férfi intett, tartsa meg, és elment. Ő maradt a zajban a cappucinóval, az arcképével, és valóban: a képről mintha fiatalabb arca nézett vissza rá. Miközben imádkozott. Tereza, Avilai Szent Teréza volt a képen, a prospektus mutatta, van egy templom, nem is olyan messze onnan, ott áll Teréza szobra. Az a szobor Teréza látomását mutatta, az angyal szúrja át Teréza szívét, hogy a fájdalom közelebb vigye őt Istenhez, és Teréza boldogan fogadta fájdalmat. Fizetett, ment. Ő Márta, kíváncsian, izgatottan.

Megérkezett a templomhoz, a szobor az angyallal ott ragyogott a magasban, az angyalnak nyíl volt a kezében, és ő ekkor szúrást érzett a mellében, megszédült, leült az egyik padra, és sírt, sírt, sírt. Az emberek pedig leültek hozzá, vigasztalták olaszul, németül, franciául, lengyelül, ezer nyelven szóltak hozzá, és tették mellé a fehér zsebkendőt.

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap