Elsüllyedt falvak, megroggyant tanyák

Kühne Katalin, v, 12/17/2017 - 00:03

 

 

 

Kattintgatom a távirányítót, hirtelen egy megdöbbentő látvány tárul elém. Bözödújfalu elsüllyedt világáról, a vízzel feltöltött faluról beszél a narrátor. Csak egy tavat látok, és a vízből kiálló templomtornyot. Iszonyatos! Az emberiség elleni támadások egyike ez, egy őrült elme szüleménye. Nem lehet szavakkal kifejezni, mit élhettek át azok az emberek, akik itt éltek valamikor, és percek alatt kellett összecsomagolniuk életük minden értékét, néhány kilót vihettek csak magukkal, szeretett tárgyaikat, talán egy fényképet, pár ruhát. Minden ott maradt, őseik küzdelmes életének nyomát a víz borította el. A diktátor úgy döntött, elpusztítja ezt a falut, feltölti vízzel. Nézem a filmet és nem tudom, ébren vagyok-e, vagy álmodom. A templomtorony kimagaslik, a több generáció által épített házak, gazdaságok, állataik, földjeik mind oda vesztek. Nem számít az ember! A hatalom mindent bekebelezhet, elpusztít. Több évtizede ennek a borzalomnak, azóta a valamikori lakosok vissza-visszajárnak emlékezni. Ülnek a parton és zokognak. Vannak néhányan, aki ott maradtak, ha házat nem is, de építettek maguknak valami kunyhót, ott vegetálnak. Mondják, hogy ide járnak horgászni egyesek, kempingeznek, jól érzik magukat, mit sem törődnek a múlttal, talán nem is tudják, mi történt itt. Vagy tudják, de ekkora a közönyük? Igaz, a cunami után elindult a katasztrófa-turizmus, vannak emberek (ők nem emberek, még az állatok sem viselkednek így, de a felsőbbrendű faj képviselői élvezik a „látványosságot”), akik azért utaznak messzi vidékekre, hogy megnézzék az erdélyi áradás után maradt nyomorúságot, vagy máshol az áldozatokat nézegetik, ahogyan a romok alól próbálják összeszedni megmaradt holmijukat. Több ezer ember életét tette semmivé egy tollvonással az az őrült, egy egész falut temetett be a víz, házakat, kerteket, állatokat, növényeket pusztított el. A horgászok néhány órát eltöltenek itt, utána mennek haza, otthonukba.

Nemrég láttam egy másik dokumentumfilmet, ahol az elárvult tanyákat mutatták be. Nálunk nem ilyen durva módon, csupán lassanként, módszeresen tették tönkre a földművelők életét. Emberek százezrei élnek szegénységben, mert tönkretették őket, holott valamikor nálunk volt Európa legfejlettebb mezőgazdasága. Az a döntés is fent született, olyanok nyomorították meg mások életét, akik soha nem éheztek, könnyen keresték meg a kenyerüket, meggazdagodtak, mert nem szorgalmas munkával, hanem ügyeskedéssel tettek szert vagyonokra. Ők intézkedtek arról, hogy a falusiak, tanyasiak ne élhessenek meg földjük terményeiből, kénytelenek eladni állataikat, mert nem kell a magyar termék, azt behozhatják külföldről is, igaz, sokkal drágábban. Emberéletek sorsát tették lehetetlenné, akik a tanyán vagy a falvakban termelték meg mindennapi kenyerünket, zöldséget, gyümölcsöt, húst tőlük vehettünk a városi piacokon. Természetes volt ez, hajnalban keltek, egész nap ástak, kapáltak, kaszáltak, arattak, csépeltek. Esténként hullafáradtan beestek az ágyukba, néhány óra pihenés után újra kezdtek mindent. Öreg korukig keményen dolgoztak, kitartottak az ínséges időkben is, amikor aszály volt, vagy egy járvány elpusztította az állatokat. Ma már a többség elhagyta a tanyákat, beköltöztek a városokba, falvakba. Nyomuk sem maradt annak, amit nehéz munkájukkal megtermeltek. Gyommal teli földek, néhány gyümölcsfa árválkodik, a házakon a tető megroggyant, üres falak meredeznek, ablakaikon nem lehet átlátni, mindent ellep a por, a szemét. Elárvult ágyások, metszetlen szőlők és gyümölcsfák, az ajtók nem nyílnak sehová, a földeken nem terem semmi. Az ajtók zárva maradnak már örökre, nem lép be rajtuk senki. Egy kutya kóborol itt, őrzi a házat, de élelem híján csont és bőr, szőre kopott, egerekre, madarakra vadászik, de látszik, nem sokáig bírja már, nem telik bele néhány hét, és csak fehér csontját láthatjuk, amint a homokból fehérlik.

Az egyik tanyán él még egy öregasszony, párját eltemette, hívják a gyermekei, de ő nem hagyja itt a házát, kis kertjét, kecskéjét, csirkéit. Egész élete itt telt el, ő már nem tudna idegenek között élni. A gyerekek úgyis dolgoznak, tanulnak, ő ott is egyedül lenne. Itt vannak az emlékei, itt nőtt fel. Kitart a végsőkig. Azt mondja, nem baj, ha utoléri a halál és csak hónapok múlva téved erre valaki és fedezi fel. Inkább így távozik az élők sorából, mint a városi kórházban, ahol nem ismer senkit, nem kell őt gyógyítgatni, tudja, mit kell tennie, ha megbetegszik, szedegeti a gyógyfüveket, kenegeti elhasznált, öreg testét, de teszi tovább a dolgát, eteti állatait, kapálgatja kis kertjét. Főzi a lekvárt, néha levág egy csirkét, csak az a baj, hogy már nem dicséri senki főztjét, egyedül van, étvágya is csökkent. Néha egész nap eltelik úgy, hogy nem éhes. Egyedül nagyon rossz élni, távol mindenkitől, de ha a munka után az árnyékban lepihen, az emlékei megrohanják. Felvillannak előtte a múlt árnyai, boldog gyermekkora, a munkás évek, a párja és gyermekei, akik már régen elmentek. Ki a temetőbe, ki a városba, messzire. Nézegeti a régi falakat, fényképeket, minden nap virágot tesz a vázába, megterít, pár falatot eszik, majd lefekszik. Másnap újra végzi a megszokott dolgokat. Nem akar mások terhére lenni, még a gyermekeire sem. Nem tágít, szülőföldjéről nem megy el, csak ha viszik majd egyszer. Megszokta a gyötrelmes, nehéz életet, dolgozik akkor is, ha már csak botladozik, ha kétrét görnyedt is dereka, hajnaltól alkonyatig teszi, amit kell. Nem tudja eladni a tanyát, de nem is akarja, még elajándékozni sem lehet, nem kell az már senkinek. Itt megvan mindene, ami egy ilyen öregasszony életéhez feltétlenül szükséges. Zöldség, gyümölcs, gabona, tej, tojás, hús. Ruha sem kell annyi, itt elég a szakadozott, elnyűtt ruhája is, úgysem látja senki. A többi csak cifrálkodás, ugyan ki előtt cifrálkodjon? Ide ritkán téved valaki, a szomszéd tanya is több kilométerre van innen, ott is csak egy öregember él, ő sem mozdul onnan sehová. A postaláda is üres, nincs is, aki írna neki. Gyermekei, unokái is elfelejtkezett róla, élik a saját életüket, ritkán gondolnak a tanyán élő nagymamára. Ha gondolnak is rá, az is csak néhány percig tart. De ezt ő már megszokta. Társa régen elment már. Üldögél a fa alatt, ha már elfáradt. Sírdogál egy kicsit, emlékszik arra az időre, amikor még együtt kapált a papával, volt kinek sütni, főzni, most már csak az állatokkal beszélget. Mindegyiknek nevet adott, szólongatja őket, eteti, simogatja, néha megszidja, ha valamelyik valami kárt tesz a kertben. Ők a társai már. Gyönyörködik a felkelő napban, a fecskék röptében, a rigók füttyében, a csillagos éjszakában. Egyedül van, de nem cserélne senkivel. Ha élete nehéz is volt, ő akart így élni, így fog eltűnni is ebből a világból, ilyen csendesen. Ha majd szíve az utolsókat dobogja, széttekint a tájon, magához öleli a fákat, amelyek holtában is árnyékot, enyhülést adnak.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap