Elterveltség és váratlanság

Jókai Anna, h, 12/11/2017 - 00:06

 

 

 

 

A Veszprémi Tévétalálkozó ürügyén

Ezúttal valóban „kalandoztam”. A veszprémi tévétalálkozó vendégeként az ébredő Balaton-parton, opálos napsütésben – majd hirtelen széltől, esőtől fedél alá menekülve. Kiszámíthatatlan volt az idő, reggeltől délig tíz fokot zuhant a hőmérséklet, déltől kora estig pedig tíz fokot felszökött újra, hogy aztán éjjel megint fagyos levegő szaggassa szét az alvás amúgy is feslő szövetét. A versenyfilmek nagy részét már korábban láttam, most találgattam, vajon melyik és miért lesz a zsűri előtt a legkedvesebb. Éppoly kiszámíthatatlannak látszott a döntés, mint a változó számú közönség tetszése. Végül is a díjak számomra nem okoztak meglepetést – igazában csak Az áruló-t és a János király-t hiányoltam a nyerteslistáról. De hát nem az a célom, hogy kizárólag a győztesekről írjak.

…Mert valójában a kiszámíthatatlanság varázsáról, a rációval át nem fogható dolgok könyörtelenségéről (vagy éppen emberfölötti könyörületéről) szeretnék szólni. Arról, milyen aggályosan, milyen alapos részletességgel tervezzük meg előre sorsunkat, milyen megható buzgalommal rajzoljuk elő későbbi létformáink ugróiskoláját, s milyen tanácstalanul állunk a kényszerű módosulások szabálytalanná ferdült vonalai között. Mintha két mechanizmus működne, egymással párhuzamosan. Az egyik szüntelenül arra ösztökél, mi magunk kormányozzuk a kisebb-nagyobb csónakot a csendesebb-vadabb vizeken – a másik váratlanul megperdíti a személyiséget, odébbtereli, s a biztosnak látszó irányt módosítja. Szervesen összetartozik a kettő: az ésszerű eltervelés az anarchikus burjánzásra hajlamos életet összetartja – a merevséget pedig, az unalommá fakuló merevséget a váratlanság, a „minden másképpen van mégis” fölismerése oldja fel. Úgy hiszem, nem a kiszámíthatóság, hanem a kiszámíthatatlanság döbbenete kényszeríti gondolkodásra az embert, s emeli önmagánál magasabbra, megfejtésre váró törvények közelébe. S ezzel a józan belátástól független elemmel vívja leglátványosabb küzdelmeit a művészet, az irodalom is.

Dürrenmatt János király-a félelmetesen keserű komédia, mulatságos tragédia. Ebben a véres politikai revüben valóban minden kiszámíthatatlan: a pillanatnyi béke éppúgy, mint a folyton föltámadó háborúság; az ellenfelek kölcsönösen gazemberek – védelem ürügyén csupán ütőkártyának használják a gyengébbeket. Háborújuk szenvtelen háború – a város, a meghódításra váró város mindenképpen vesztes: az indok mindig készen áll, bármikor formára igazítható a pusztítás ideológiája. A két koronás gyilkosnak nincs egymásról illúziója: még gyűlöletre se méltatják egymás magánszemélyét, az öldöklést természetesen szervezik, az események logikátlan kényszerének engedve. Richard, a „fattyú”, az elszabadult, gépies irtóhadjáratok világába új érvet hoz fegyverül: mi az ésszerű? – ezt kutatja. Tanácsai logikusak, célratörők és humánusak: már-már győz a káosz felett. János királyt is „megfertőzi” a vágy: eszközből teremtővé válni, közönséges gyilkosból legalább megfontolt reálpolitikussá. De a dürrenmatti világépítkezésben nemcsak hogy csődöt mond a javító ésszerűség, hanem még visszájára is fordul. A sötét erő és szövetségese, a véletlen, az eredményt megcsúfolja. János király még meleg teteme fölött a megszégyenült fattyú füle hallatára dönt az új hatalom, a rendnek álcázott vak könyörtelenség – a percnyi érdek „bolondoktól mentesen” arathat tovább.

Az ész kicsorbul a kiszámíthatatlanságon – s így jár Volpone ravaszsága is. Fehér György új Volponé-t rendezett. Az öreg szélhámos Moscát jól kitanítja, a szolga tanítvány tökélyre fejleszti a leckét; alattomosan készülődik, hogy aztán uránál is lelketlenebbé váljon. Mesteri fordulat: az eddig kedélyes, bohém lelkű fiúnak ismert Mosca végül is ellenszenvesebb, hidegebb gazfickó, mint Volpone. Volpone alakoskodása, pénzéhsége mögött néha még valami emberi vonás is fölsejlik: képmutatásán néha átcsillan egy hajdan volt fiatalember nosztalgiája. Környezeténél eszesebb, ezért meg is veti azt. A komédia szabályosan gördül előre, „szabályos” végkifejletet sugallva. De a „kiszámíthatatlan”, a „csavar” a szokvány fölé emeli a véget. Az eredeti műben is, a szöveg szerint is Mosca győz, látszatra a „nép fiának” a természetes esze, furfangja ül diadalt az elpuhult, kapzsi Volpone fölött. Ebben a Volponé-ban azonban azon kell csodálkoznunk, miképp nem vettük észre eddig ezt a Moscát? Mert itt nem az igazság győz a hamisságon, hanem egy új típusú gátlástalanság, érzéketlenség, kifinomultabb gonoszság söpri el a kiöregedett, módszereiben elavultat… Volpone már-már áldozat. Mosca már-már hóhér.

Giordano Bruno megkísértéseeredménytelen marad. Látszatra – a heroizmus jegyében – előre látható minden. Giordano ellenáll: a test kínzását, a lélek kételyeit is kiállja. Akik érte küzdenek, azok is pusztulását készítik, nyílt rabtartói kevésbé veszélyesek, eszközeik kevésbé bonyolultak. Mi hát a ki nem kalkulálható? Miben rejlik a megdöbbenés izgalma? Az utóéletben. A följegyzett filozófia, a följegyzett életvallomás későbbi érvényesítésében. Giordanót elégetik – a csillag elválik ragyogásától. Szavait valaki – barát-e, ellenség-e, nem tudni pontosan – megőrzi, fölhasználására készül. Teljesítésére? Torzítására?

Az áruló-t – Gorkij szegény, nyomorult árulóját a lélek belső terein fölbukkanó, idejében meg nem fejtett kiszámíthatatlanság löki az emberi létezés peremére. Bűne nem annyira egy bűn jelenléte, sokkal inkább hiány – az erkölcsi mérce hiánya. Karazint szánom. Camus Közöny-ének előfutára. A katarzisképtelenség áldozata.

Az ember nincs benne elindított cselekvései további gyűrűzéseiben – annyiban nincs benne, hogy nem tudja ezt a gyűrűzést végigkövetni. Csak cselekszi, hite szerint a jót – s reméli, hogy a jó jót nemz. A kiszámíthatatlant, a meghökkentőt, a váratlant egyszer s mindenkorra kiirtani: a gyermekek naivitása. De fölkészülni fogadására, a minden pillanatban módosulható külső és belső helyzetre: feladat. A rugalmasság bizonyos esetekben nem képlékenység, hanem harcmodor.

…És valljuk be, azért mi csak-csak nyugalmat áhítunk, csendes, napos nyári nyugalmat. Miért, hogy egy-egy égzengés, hirtelen támadt vihar olykor mégis izgalmasabb?

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap