Emlékirat

Jókai Anna, k, 11/14/2017 - 00:06

 

 

 

 

„Négy dolgot nem szeretek – írta Margó a naplójába –, a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mert ilyenkor új cipőt kell vásárolni. Különben minden stimmel.”

A lakásban három tükör van: egy ovális, egy fekvő téglalap és egy négyzet alakú. Épp hogy az arca belefér.

– Hogy ebből problémát csinálsz, nem mutat emelkedett gondolkodásra – mondta valamelyik tanárnő, még a szakközépben. – Sőt, primitív, hogy így fejezzem ki magam.

– Az élet sokrétű – mondta a főnöke, amikor kérte, cseréljék ki fedettre az íróasztalát –, nem igazodhat a női hiúsághoz, Margó drága.

– Örüljön, hogy van – mondta a cipőtisztító bácsi a láb nélküli bőrbugyogóban –, és ne kísértse az Istent.

Margó mégis ezt írta a naplójába:

„Nem tehetek róla, ez a bizonyos engem kedvezőtlenül befolyásol. Ha őszinte akarok lenni, már kicsi koromtól fogva. Eleinte azt hittem, elmúlik. Egy lánynak nyolcadikban sömöre volt a szája körül, lila kenőccsel kenték, aztán elmúlt, és férjhez ment. Persze, nem foglalkozom szüntelenül ezzel a dologgal. Hogy leírom, az csak azért van, mert esetleg kiadják. A naplókat ki szokták adni. Legalábbis a tüdőbetegekét. Ez még mindig jobb, mint a tüdőbetegség. Bár azt gyógyítják. Bár azt sem mindig. Például egy kolléganőm barátnője belehalt. Ráadásul a járásom is erősebb, gyakran kell váltanom a cipőt. Aránylag a szandált szeretem. A papucsot. Pánt nélkül. Ma moziban voltam, páholy első szék, sírtam, Ivanov jött haza a háborúból, mankóval, a feleségével direkt gorombáskodott, de az asszony rájött, lélektanilag, és belekarolt. Az arcom viszont szép. Vagyis, mint a többi, olyan. És igaz, hogy amikor az embernek itt a kultúra, nem szabad teljesen harmadrendű dologgal foglalkoznia…”

Amíg kicsi volt, ezeket a hurkákat csókolgatták. Úgy nevezték: piskóta, kalács.

– Juhuhuj… – sikkantotta a keresztmamája. – Ez a kis kövér láb… hogy egyem meg!

Eleinte fáslizta. Akkor meg térdnél buggyant ki, s visszaborult, mint a kalaposgomba, a fásli fölött.

– Teljes normális láb – mondták az ortopédián –, legfeljebb a szépségversenyre nem nevez be.

A hús közvetlenül a bokacsontnál kezdődik, harmincötös, formás lábfeje van. Abból indul a combvastagságú, göcsörtös hústömeg, sehol sem szélesedve, sehol sem keskenyedve.

„Ha belépek valahova – írta Margó –, két eset van: vagy azonnal odanéznek, vagy egyáltalán nem néznek oda, kínosan meghúzzák a vonalat a derekamnál. A derekam egyébként hatvan centi, manökenméret. Négymillió-nyolcszáz a piros vérsejtjeim száma. Náthás is csak háromszor voltam. A foghúzást sem ismerem, a fogaim épek. Azt mondják, majd a szülés, az szörnyen fájdalmas. Elképzelem. Szörnyen fájdalmas, az okos nő elkerüli. Bár egyébként szülhetnék, nem örökölhető. A lányom még táncosnő is lehet, az orvos szerint. Emelték a fizetésemet nyolcvanöt forinttal, befizettem az irodalmi Nagylexikonra. Helyes az az elgondolás, hogy az ember ne önmagát helyezze középpontba. A külsődleges értékek mulandóak. Viszont a külsődleges hibák nem mulandóak, ez zavar. Amellett a logikai rendszert zavarja. Mert van ilyen: logikai rendszer. Egy roppant intelligens fiú dolgozik a vállalatnál, vállalati jogász, szeret beszélgetni velem. Nyilván nem vagyok olyan felszínes, értelmi képességem az átlagot meghaladja. Elhatároztam, hogy olaszul is megtanulok, a németet – még az iskolából – bírom alapfokon. Belső gócot kell kialakítanom, ami fölvértez. Mindjárt más, ha valakivel lehet erről beszélni. A vállalati jogász. Evezős. Kajak-kenu. Most lemegyek a sarki maszekhoz, isteni tojáshabos krémest süt, enni nem szégyen; órákon át elfőzögetek; ezek az egyszerű ténykedések töltik el a szívet igazi örömmel.”

– Sem leplezni, sem fitogtatni nem kell – mondta a vállalati jogász. – Megvan annak a maga módja, ahogyan ezt az ember elegánsan viseli. A szerencsétlenség méltóságot ad. S ez fölemelő.

A vállalati jogász jól ismerte a törvényeket. A paragrafusokat nyílt és közvetlen modorban idézte.

Margó furcsállotta a kifejezést: szerencsétlenség.

– Gondoljon arra – mondta a jogász –, hogy ettől maga még lehet vonzó és kívánatos. A gátlásai a pszichikumában gyökereznek.

– Hiszen tudom én – mondta Margó. – Ha egyszer majd valaki istenigazában fölkavar… – Pillanatnyilag előnyösen helyezkedett, kiemelték mellvonalát a kézzel horgolt csipkekarikák.

– Van, aki éppen erre bukik – mondta a jogász, s mintha nem aludt volna az éjjel, szemhéját tapogatta. – A torzulás kelti föl tudatalattijában az ingereket.

 „Micsoda piszok fráter – írta este Margó a naplóba –, azt meri állítani, hogy engem csak beteges érzésű férfi képes szeretni… Nem dörgölőztem hozzá, ezért. Ezekhez dörgölőzni kell, lihegni, és akkor nagy kegyesen… köszönöm. Tőlem nem fogja megkapni, az önérzet az első a világon, s az egész úgyis csak addig számít, amíg az ember meg nem öregszik, utána teljesen mindegy, öregkorára mindenki levegő, ezt a negyven-ötven évet kell átvészelni, értelmes dolgokkal, s nekem van ilyen, az olvasás, kézimunka, színház, a Galéria… ide mindig el lehet menni, csak hétfőn nem, hétfő szünnap, ilyenkor foglalkozom a látottakkal, értékelem… S egyáltalán nem szorulok vigasztalásra. Tények mutatják, hogy ma már nem ez a lényeg. Amikor már az Ember rátette lábát a holdra. Csak nagyon-nagyon alacsonyrendű egyén tud ilyenkor ezen a peches ostobaságon keseregni. Gondoljunk bele: a hold! Ez a távoli, titokzatos égitest. Éjszakákon át bámulom, különösen, amikor a felét levágják a felhők, olyan, mintha kiharaptak volna az arcából. A világon semmi sem tökéletes, így tervezték, rózsát a tövissel, viszont az Ember mégiscsak hatalmas, amint említettem, rátette lábát a holdra.”

Kapkodott már, a betűk összeszaladtak. Nyári este volt. Becsukta a naplót, a nyomda rá is nyomtatta arany betűkkel: NAPLÓ. Ragadt ez az arany, tele lett finom aranyporral a tenyere.

Lekattintotta a sellőtestű kerámialámpát, az ablakot kitárta. A hold már a háztetők fölött állt, szokatlanul tiszta és erős fényben, mintha odáig értek volna a vasárnapi kivilágítás díszsugarai.

Margó letette a subapárnát a subaszőnyegre, pánt nélküli papucsát messze hajította, s lépegetni kezdett a süppedős felszínen.

Szokott így játszani.

Egészen más dolgok döntenek – gondolta –, a holdnak például mindegy.

Homályos gyanúja támadt, hogy a hold meg ő, az kettő. S a láb a hold finom porában is láb marad.

„Az írás arra való – folytatta gyorsan a naplót –, hogy legyőzze a kicsinyhitűséget. Mert például, ha választhatnék, mondjuk, csoda folytán: legyen semmis az egész űrhódítás és holdizé, és akkor az én lábam normális lesz, vagy legalábbis szimplán ronda… én nyilvánvalóan azt felelném…”

A tolla megugrott, a betűk, mintha pumpálnák őket, növekedtek.

„…hogy dögöljön meg az űrpilóta, robbanjon fel a hold a csillagokkal, élni akarok, ahogy a többi, én, én, én, ÉN IS…”

Görcsöt kapott a keze, mozgatta az ujjait.

A kezem szép – gondolta –, kimondottan szép kéz. Domború körömmel.

Gyorsan zárójelbe tette az utolsó bekezdést. Majd egyszer kitépi, átmásolja az oldalt, megzavarná ez a néhány sor az összképet, az olvasót megtéveszti.

„Én nyilvánvalóan azt felelném – folytatta szabályos zsinórbetűkkel –, hogy az emberiség fejlődése, a jövő háttérbe szorítja az egyes ember apró problémáit…”

A kollégák is hibásak. Csak a végletet ismerik. Iszonyú vagy semmiség.

A kajak-kenus vállalati jogtanácsost bevitték a központba, közben megnősült, mindenki mondja, kurvát vett el, a nő tíz évvel öregebb, hogy cigány, az is lehet.

„Anyuska, mielőtt meghalt – írta Margó a naplóba –, azt a tanácsot adta, ne higgyek a férfiaknak. Lépre csalnak a mézes beszéddel. Ígérnek fűt-fát. Azt hiszem, anyuska tévedett. A férfiak nem ilyenek. Hogy ajánlkozzanak, azt csak az egészen alja lányok csinálják. És előfordulhat, hogy még akkor is hiába. A férfiakat elsősorban a sport érdekli. A sakk is sport. Csak az a sok variáció. A partner mindig kombinál, ezt-azt kitalál, egyetlen játszma sem biztonságos, pedig előre kéne látni, szeretném előre látni, meddig tarthat ez így. Huszonnégy éves vagyok, manapság nem kor, és nem is szabad minden jöttmentnek odadobni…”

Elégedetlen volt a fordulattal. Homlokát ráncolta, helyesbített.

„Világosan kifejezve, attól félek, hogy aki éppen szerelmes lesz belém, azt én éppen nem fogom viszontszeretni… Különben elsején visznek Koncz kartárshoz, titkárnőnek, úgy sejtem, mert szerinte a legpontosabb vagyok az osztályon, nem centizem a szabad időmet, és ez ritka. Koncz kartársnál be van a szék vonva pikkelyes bőrrel, és spirálnaptárat kapok. Ezzel a perspektívával valóban lényegtelenek bizonyos dolgok. Jól írtam szeptember 23-án: csak nagyon-nagyon alacsonyrendű egyének ítélnek meg mindent a béka feneke alól. Ha valami csoda folytán megkérdeznék, mit akarok inkább, titkárnő lenni Koncz kartársnál, vagy sikkesen viselni a körömcipőt, nyilvánvalóan azt felelném, biztos tudásom birtokában, hogy (őrülten el vagyok keseredve) természetesen az előbbit… Sürgős beszerzések: egy darab Merkant tollkészlet. Ábécés névmutató. Olasz nyelvlecke, második rész. Értelmező szótár, bővített kiadás.”

Koncz kartárs két hét múlva döntött. Benedeknét vette magához, Benedekné szikár, kor nélküli nő, színjátszó samzsán köpenyben. Koncz nem magyarázkodott. De szerette döntéseit megindokolni.

– A titkárnő olvadjon egybe környezetével – mondta –, a feltűnés irritálja az ügyfeleket. Mindenféle feltűnés. Kizökkennek szándékaikból, céltudatosságuk szétszalad. S éppen az én előszobámban!

Koncz kartárs a vállalati üzletkötő-felelős. S esztétikát tanul az egyetemen.

 „Arról nem beszélve – írta Margó –, hogy roppant fárasztó lett volna egész nap tárgyalni a sok idegennel, mosolyogni, ugrabugrálni, komoly nőnek nem is való. A karrierizmus egyébként éppolyan ártalmas, mint a többi külsődleges tényező. Szerencse, hogy nem volt módom belemerülni. Nagyon csúnya, amikor valaki egy íróasztalért töri magát, kispolgároknak való. Ma kaptam a névnapomra a kollektívától lengyel vodkát, szárnyas ló van a tetején, nem biztos, hogy ló, de a szárny biztos, istenem, istenem, miért nem adtál szárnyat… Ha a kellemes alt hangomat fejleszteném, csinálhatnék egy-két műsort a rádióban, Petőfit kifejezően szavalom. A moderneknél néha nem tudom, így vagy úgy, illetve tétovázom, a kollektíva azt mondja, igyam meg a vodkát, az ő egészségükre…”

Prüszkölt, amíg itta. Kiskorában egyszer köhögött, akkor diktáltak belé hasonló kanalas orvosságot. De a hatása jó volt: szivárványszélű, lebegő pontok a levegőben.

Úgy kell ezt is inni: egy korty víz, egy korty vodka, egy korty víz, egy korty vodka.

Estig az üveg kiürült.

„Valami egészen nahát… – írta este a naplójába –, aki nem próbálta, nem hiszi el. Csúnyuska betűk. Betűlik. Betűcskék. Asszociatív képrendszer. Sztriptíztáncosnő vagyok. Itt a fényképem. Illetve ott, a kirakatban… Előre meg hátra lököm a hasamat, irtó jó… Ki akar fogyni ez a nyavalyás toll…”

„Rosszul vagyok – folytatta másnap reggel. – Ez a förmedvény, feljebb, érvénytelen. Mindenkinek akad gyönge perce. Ezt nem lehet felróni. Éjjel hánytam. Később megindult velem az ágy, valóságosan, de nem fölfelé, nem; pokolian forgott, mint a keverődob, azt hittem, meghalok, de tényleg! Az arcom falfehér, a kezem most is remeg, látszik a betűkön. Különben teljesen mindegy, milyenek a betűk, ez az írás a legnagyobb marhaság, Hülyőke emlékiratai a szocializmus építésének korából, a szemétre való nyavalygás, az elhanyagolható selejtszázalék. Undorodom attól, hogy folytatnom kell. Az automatizálás miért nem terjed ki erre is? Ha meg lehetne nyomni a gombot, amire az volna írva kék zománcbetűkkel: HALÁL, most megnyomnám. De hát ez sem olyan egyszerű. Bonyolult műveletekkel jár. Sorba állni nyolc patikában. Keresni egy nagy bögrét. Szoktatni a gyomrot, hogy ki ne hányjam. Ezek a tevékenységek az életre emlékeztetnének. Az életre, amelyből senki sincs kirekesztve. Ezt a naplót össze fogom tépni. De ahova én elmegyek, nincsen ottan több kikelet… Milyen sok az ilyen nóta! Remélem, mások is vannak így, rajtam kívül… Helyesbítés: Remélem, másnak nem jut ilyen sors osztályrészül!…”

Néhányszor berúgott még, de nem tudta a szervezete megszokni. Túlságosan rövid ideig tartott a lebegés, rövid volt az az idő, amíg eggyé válhatott a holddal és a bérelszámolóból holmi fiatalemberekkel. Utána mindig hányt, mindig összetörte a keverődob, s a visszatérés órái egyre keseredtek.

A naplóját félmondatokkal tarkította:

„gyermekes fecsegés…”

„Le vagyok talpig szarva…”

„…kelt mint fent. Dettó.”

„Ötezer forintot nyertem a kötvénnyel. Anyuska rám hagyta a garzont. Tiptop bútorok. Költsem magamra?”

Amerikában tökéletes műlábakat gyártanak. De azt is le kell este csatolni. Mennyit nevetnének ezen az irkafirkán száz év múlva! Amikor olyan nagy bajok vannak, mint az atom. Hogy valaki egykor ilyesmiért sírta tele a papirost… Amikor itt a küszöbön az atomveszély. A tömeges pusztulás réme. Sőt, gyökerestül kipusztulhat az emberiség. Teljesen mindegy az atomnak, akár a milói Vénusz, nem válogat. Ez az egyetlen, ami vigasztal.

Figyelmetlenül fogalmazok. Azt akartam írni: „ez az egyetlen, ami még a saját ügyemnél is jobban elkeserít”.

Hivatali munkáját pontosan végezte. Senki sem sejtette, hogy csak nyolctól ötig mosolyog. A közös gondokban derekasan részt vett. Hozzászólt a gyermeknevelés problémáihoz. Haj- és kézápolási tanácsokat adott.

Már-már ott tartott, mégis elkezdi a sorban állást a gyógyszertárak előtt, amikor a sors a mártír asszonyt a csoporthoz helyezte.

A mártír asszony negyvenkét éves volt, négy gyermek anyja, özvegy, dupla fonott kontyot viselt, babahajtűkkel tűzte a fejbőréhez, hogy félre ne csússzon az ingatag glória. Tekintélye – a tényeken kívül – azzal erősödött, hogy nem panaszkodott, vidám, nyájas nyíltsággal hordozta körül tekintetét a szobában, s úgy tett, mintha birtokában volna az egyetemes elixír minden sebre.

Bent maradtak túlórázni egy különösen hideg téli napon, a mártír asszonynak kellett a pénz, ünnep előtt.

– Hogy bírod mindezt? – kérdezte Margó, mert kíváncsi volt a receptre.

A mártír asszony szerénykedve tűzködte a babahajtűt a fején.

– Észre sem veszem – mondta, s meggyőzőn aprókat bólogatott hozzá –, észre sem veszem, igazán.

– Négy gyerekkel özvegyen. Nem tudok ennél nehezebbet – mondta Margó makacsul.

Az özvegy sóhajtott, fürgén írta a számokat egymás alá.

Később fölvette a kabátját, álláig emelte a síkos szőrmegallért.

– Támogatnak, tisztelnek. Az özvegység ideális állapot – mondta Margónak. – Előtte kétszer elváltam. Gyermektelenül, aztán három gyerekkel. A negyedik ettől lett, aki meghalt. Borzasztó alak volt, az isten nyugossza. Elváltnak lenni! Az a nehéz.

– Nekem még halottam sincs – Margó irigyen áthajolt az asztalon. – És nem is lesz, soha.

A mártír asszony megsajnálta, kitárta bölcsessége tárházát. Nagyon szépet tanácsolt, rezgő nyomatékkal a szavak alatt. Amikor elváltak, megcsókolta Margó arcát kétfelől.

Margó új lapot nyitott a naplóban.

„Gyönyörű gondolat. Lám, a költők tudták: él valahol valaki, aki ugyanolyan szerencsétlen, mint én. Akitől a véletlen bizonyos dolgot ugyanúgy megtagadott. És vár. S ha két ilyen ember találkozik, örök szövetséget köt. A közös fájdalom összeforrasztja szívűket. Gyönyörű gondolat. Aki maga is átélte, csak az érthet meg engem igazán… Talán már közeledik.”

Két hónap múlva ezt írta, csupa nyomtatott nagybetűvel, élénk, enciánkék tintával: „ITT VAN. KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM.” S utánajegyezte: „Ezután nem lesz időm többé írni.”

Vaskos pontot tett a mondat végére. A naplót nejlonzsákba csavarta, s elsüllyesztette a vécé víztartályának dobozába.

A fiú arcán a bordó folt bal fülétől a jobb szeméig húzódott, egy kissé kiemelkedett a síkból, ezáltal azt az illúziót keltette, hogy késsel levakarható. Formáját illetően az Ibér-félszigetre hasonlított. A fiú különben száznyolcvan centire nőtt, s mellén a folt párja csak akkor látszott, ha ingét levetette.

A fedett uszodában ismerkedtek meg, nyakig a meleg vízben. A fiú hálás volt és zavart, amikor az ápolt arcú fiatal nő anyáskodva megszólította. Bár – amíg a vízből ki nem léptek – azt hitte, pénzre megy a dolog. Mondta is Margónak, ilyesmire nem áldoz. Aztán megkönnyebbült, felhúzta magas nyakú pulóverét, és jobb oldalára vonta Margót, az illemszabályok értelmében. Ekkor már némi fölényt is érzett.

Tetszett neki a lakás, a sok puha szőnyeg, Margó megígérte, hogy a hosszú nadrágot – úgyis divat – állandóan viseli majd.

A fiú technikusként dolgozott a játékgyárban. Szerette a játékokat. Volt egy újítása – hazánkban először –, a könnyező baba. Ha a gerincén megnyomják, szabályos könnyeket hullat.

Így aztán nem küszködtek anyagi gondokkal. Az özvegyet hívták esküvői tanúnak, meg egy idénymunkást a játékgyár fröccsöntő üzeméből.

A sellőtestű kerámialámpát letakarták egy csíkos selyemsállal, s egymásé lettek a sejtelmes félhomályban. Talán túl gyorsan.

– Meglátod – mondta az özvegy –, ha két ilyen ember az energiát összesíti, mire képes! Az élet mindig kárpótol. Amit az egyik oldalon elvesz, azt a másikon kitoldja…

– Milyen szerencse – mondta Margó a fiúnak –, hogy éppen aznap támadt kedvem úszni… egyébként nem szoktam odajárni.

– Én sem – suttogta a fiú. – Hát nem csodálatos? Mi ez, ha nem véletlen csoda.

– Aki azon keresztülment, mint mi, csak az tudhatja… – mondta Margó szenvedélyesen, és csókolgatta a fiú jobb fülét.

– Miért? – kérdezte a fiú idegesen. – Min mentél te keresztül?

Margó nem felelt. Várta, hogy a másik meséljen. Elképzelte, ahogy lassan kitárja a lelkét, és ő megvigasztalja.

De ez szótlan fiú volt, elkedvetlenedett, ha faggatták. Az ágyban érezte jól magát, a félhomályban is csukott szemmel.

Amellett a lépegető holdautón törte a fejét. Margó kivitte a széket a vécébe, rátette a szemétládát a tetejére, s egy üres vasárnap délelőtt kipiszkálta a naplót a tartályból. Semmi baja nem esett, csak a széle gyűrődött meg, s a fedele lett a nedvességtől domború.

„Az egyéni boldogság nem felejtetheti el az emberrel a kifejezés vágyát – írta, ismét egy lapot kihagyva –, helytelen, ha a boldogságomat nem osztom meg a világgal. Önzésre mutat, és úgy látszik, mintha csak nyavalygásból írtam volna azelőtt… Mi ketten csodálatosan megértjük egymást, két sokat próbált egyén, teljesen összeolvadunk egy közös akaratban, hiába beszélnek, hogy jobb lett volna várni, szegénykém, túl feltűnő az arca, de ilyesmin fennakadni, milyen csúnya, s mennyire arra utal, hogy alacsony szintű az emberek gondolkodása. Sürgős beszerzések: tévépizsama. Neki osztrák nejlonzakó, katonagallérral. Harmadikán mindketten belépünk a dolgozók kölcsönös segítő takarékegyletébe.

Ui.: Ezek az emlékiratok egykor tanulságul szolgálhatnak, hogyan lehet a nehézségeket leküzdeni. Borzasztó például Kína. Meg itt-ott azok a fegyveres összecsapások. Mégiscsak más, ilyen keretek közt. Szerintem a gyerekek a bőrbajt sem öröklik.”

– Hogy ízlik a túrós derelye? – kérdezte a fiút. A fiú nem válaszolt, a holdautó rugóját piszkálgatta, a villát bal kézzel emelte a szájához.

– Kifáradtál, ugye? – kérdezte Margó megértően. – Látod, ami másnak játék, az neked munka.

A fiú ránézett.

Ha nem ismerném – gondolta Margó –, még azt hihetném, gúny van a szemében.

– Nehéz testi munka – mondta a fiú –, ami másnak játék. És verejtékes fantázia.

„Olyan intelligens – írta Margó –, néha alig tudom követni. Nála valóban pótolta a természet, amit egyrészt elvett. Tavasszal halványul a folt, a napfény jót tesz neki, bár azt mondják, fordítva, télen kevésbé feltűnő. Nekem teljesen mindegy, hamarosan úgy megszokom, hogy észre sem veszem, csak ne dudorodna ki legalább. Mert én, ugye, nadrágot húzok, és kész. Persze, a nadrágot sem lehet folyton viselni. Pláne, ha a meleg beköszönt.”

Egyszer-kétszer szoknyára cserélte, nehogy azt higgyék, annyira fontos.

– Hadd nyomogassam meg – mondta a fiú egy szombat délután. Sétálni indultak, de egy kalauznő kinevette őket a saroknál. Úgy tettek, mintha süketek is volnának, de azért nem mentek tovább. Hazamentek, s odaültek egymás mellé a heverő szélére. – Hadd nyomogassam meg – mondta a fiú.

Margó tiltakozott. De a fiú eléje térdelt, s mintha kelt tésztába nyomná a mazsolát, bele-belemélyesztette ujjait a göcsörtös húsba. Egészen közel hajolt, úgy nézte.

– Fantasztikus – mondta különös, mély hangon –, ez egyre fantasztikusabb.

– Most én – mondta Margó rekedten –, az arcodat. Csak a felületét.

Ott kezdte a simítást, ahol még rendes. Borzongva érezte, hol a határ. A körme egy kicsit megkaparta a folt szélét. Mint a bélyeget a borítékon.

A fiú a kezére ütött.

– Te szadista – mondta –, ezért megverném a tulajdon anyámat.

– Feltételes reflex – Margó eldugta a lábát a subatakaró alá. – Hiszen hallottál róla, a te intelligenciáddal…

A fiú felvette az új osztrák nejlonkabátot a katonagallérral, elment.

„Az okozott lelki sérülések bonyolultan jelentkeznek – írta Margó –, a szakkönyvek tanúsága szerint. Türelmesnek kell lennem. Ha már úgy döntöttem, hogy az életemet összekötöm. Még ő van megsértve. Kisebbrendűségi komplexum. Pedig nincs oka rá. Hiszen szeretem. És ha szeretünk valakit, még az is kedves előttünk, ami egyébként visszataszító. Legyünk igazságosak: én sem vagyok tökéletes. Bár a láb mégsem olyan lényeges, mint az arc. Nyilván ő is tudja.”

Aztán éltek tovább, veszekedés nem volt, a kis holdautó már akadály nélkül bukdácsolt a subaszőnyegen.

– Nahát, ezek ketten – hallotta a szakszervezeti bizottság ajtajában Margó, úgy augusztus tájt, amikor reklamálni szeretett volna a mátraszentimrei beutaló ügyében. – Két ilyen figura! Sajnálom őket, sajnálom… Képzeld el az ágyban. A fiú talán zacskót húz a fejére.

– De mit csinál Margó? Csak arra vagyok kíváncsi. Mit csinál közben az oszlopaival?

A beutalót lemondták. A Sziget is van olyan szép, különösen ősszel. És a napokat Pesten is el lehet tartalmasan tölteni. Nem ám eszpresszó meg hajóbár.

„Ezt kéne még megoldani – írta Margó a naplójába –, hogy amikor sétálunk, ne bámulják folyton az arcát. Ha már nekem nem adatott olyan partner, ami minden más értéktelen fruskának. Ráadásul olyan morcos. Pedig annyit, de annyit vigasztalom. Hát nem Adonisz. De láthatja, mennyire felülemelkedem. Hiszen én sem vagyok tökéletes.”

– Nem kell az arcodat elfordítani – mondta a fiúnak gyöngéden, a letakart lámpa fényében –, tudod, hogy szeretlek. Nem undorít.

A fiú lehengeredett mellőle. Tetőtől talpig felöltözött, az ajtóból még visszaszólt:

– Sajnálom. Kimerült az akkumulátorom. Már nem tudok más nőt elképzelni a helyedbe.

Margó egyedül maradt. Pongyolát húzott, az asztalhoz szaladt, kinyitotta a naplót, de nem írt bele, csak ráhajtotta a fejét, aztán a tiszta lapon keletkezett zsírfoltot tintával bekeretezte.

A fiú csak reggel jött haza. Kezet csókolt szelíden, tehetetlenül.

– Te sírtál – mondta az özvegy Margónak –, ne is tagadd. Összekoccantatok valami szamárságon. Nem szabad elfelejtened, mi a ti szövetségtek alapja. Az forrasztja egybe a szíveteket.

– Miért tetszik sírni? – kérdezte az ügyfél, déli egy órakor. – Csak nincs valami baj?

– Fáj – válaszolta Margó, s a fejére mutatott. – Egész nap görcsöl.

– Tessék borogatni. Borecettel – mondta az ügyfél, és Margó lábára nézett. – Attól két hét alatt lelohad.

Az özvegy intett, diszkréten.

Az ügyfél megértette, szörnyen röstelkedett.

– Milyen hülye vagyok, milyen hülye – hadarta –, de tessék elhinni, semmi különbség. Mindenkinek van valami. Akinek nem kifelé, annak befelé.

Idősebb, őszes ügyfél volt, sildes sapkával, csekken fizette a hátralékot.

– Az úr úgy érti – magyarázta az özvegy fölényesen –, hogy mindenki cipeli a maga keresztjét. Még ha titkolja is.

Margó leitatta a szemét.

– Ketten mégiscsak könnyebb vinni – mondta. – Ketten könnyebb, mint egyedül.

Az őszes fél sóhajtott. Látszott rajta, hogy nem hiszi. Ellenőrizte a csekken a dátumot.

– Csókolom a kezüket – mondta –, és minden jót.

Margó hosszan ült a napló előtt. Meg akarta fogalmazni, szabatosan.

„Az igények – írta – nem a lehetőségekből születnek.”

Megörült ennek a mondatnak. Véletlenül folyt ki a tollából, maga sem tudta, hogyan. Igen, így kéne. Ezen a szinten.

„Az ember olyan tudós – írta –, aki saját magával kísérletezik. De képtelen az eredményt szakszerűen felírni.”

Büszkén aláhúzta.

A fiú hazajött, fényes aktfotóval, kiszögezte a falra.

– Talán ez segít – mondta jó szándékkal.

„Ó, te nyomorult csúfság – ez állt a következő oldalon –, még te válogatsz, te ábrándozol? Hát nem elég, hogy itt vagyok magamnak, téged is szemléljelek, naponta, a te idegen csúfságodat? S még hálára kötelezve? Pofáztok, hogy a nagy egész? Milliomodnyi törtrész semmit sem határoz? De hiszen mindenkinek megvan, ez az őszes megmondta, mindenki hurcolja, mindenik rab, hogyan haladhat akkor az egész szabadon előre? Ha egyszer ez a helyzet. Amit én szavakkal ki sem tudok fejezni. Pedig én igyekeztem. Metró. Gázvezeték. Műanyagok. Tudomány. Diadal. A világűr.

De én erre fütyülök. Nekem csak a gyűlölet maradt és az irigység. Ezt így vegyétek, akik majd olvassátok, ez az igazság. És a stílus már nem érdekel.”

Így kéne lezárni, ólompecséttel, beletenni abba a tudja isten miféle ládába, hogy az utókor felbontsa.

De hát semmit sem lehet igazán befejezni. Mindig, minden göngyölíthető tovább.

„Ha viszont azért kellő távolságból tekintjük, kétségtelenül el kell ismerni, az egyént kikapcsolva, hogy objektíve VÉGE.” 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap