Én, Arthur Clarke Montgomery

Petrozsényi Nagy Pál, cs, 07/21/2011 - 06:20

 

 

 

 

Egy amatőr tollforgató elmélkedései a fürdőkádban

Igen, fürdőkádban, és igenis elmélkedek, mert nem mindenki áriázik ám a habokban. Van, aki telefonál, szeretkezik (persze ehhez már nagyobbacska kád szükséges), továbbá: felvágja az ereit, zenét hallgat, iszogat. Én pillanatnyilag elmélkedek, amiből akár novella is lehet, ha úgy alakul. Mindenesetre kikészítettem a tollamat, tudniillik engem gyakran éppen ilyenkor szokott megszállni a szentlélek. Alkohol nélkül, mert az én ihletem az andalító meleg, nem tüzes víz fokozza. Ez tapasztalati tény, amit mindjárt be is bizonyítok.

A dolog úgy öt éve, főiskolás koromban kezdődött, amikor sok más társamhoz hasonlóan regisztráltam egy online irodalmi portálon. Akkor ez volt a sikk, igaz inkább csak a bölcsészeknél, ma… Tulajdonképp ma is, ha számításba vesszük, hány irodalmi klub, honlap, portál működik mostanság az interneten. (Ezek után állítsa nekem valaki, hogy mi, magyarok nem vagyunk író-olvasó nemzedék!) A csajok zöme chatelt, az intelligensebbek meg a fiúk verseket, novellákat firkáltak Bíbor Hajnalka, Frászos Frász, Tara King, Piszkos Fred és egyéb lehetetlenebbnél lehetetlenebb álnéven. Én, kedvesem javaslatára, az Arthur Clarke Montgomery nevet választottam.

– De hisz ez nem is magyar név – ellenkeztem bizonytalanul. – Miért jobb ez a Szénási Istvánnál?

– Mert amerikai, márpedig ami amerikai, arra többen odafigyelnek. Talán még a profi szerkesztők is, akik nélkül, biztosítalak, még a nyomtatott lapok közelébe sem kerülnél.

– Nem is akarok. Beérem én az internettel is, cicuskám. Ha jól meggondolom, nem is értem, mit keresek köztetek, hiszen még a gimiben is én voltam a leggyengébb magyarból.

– Látod, ezt becsülöm benned a legjobban: csakúgy buzog benned az önbecsülés és az akarat. De majd én kézbe veszlek, barátom, és olyan P. Howardot, illetőleg Montgomeryt faragok belőled, hogy még tiszteletdíjat is kapsz egy-egy művedért. És ez, ugye, tudod, mit jelent?

– Mit jelent?

– Hát csak azt, hogy ezzel profivá, végre igazi íróvá avatnak.

– És ez tiszteletdíj nélkül nem működik? Bocs, csak úgy kérdeztem.

Hogy miért bízott így bennem, még ma is rejtély számomra, de az biztos, hogy meghatott, és hálából igyekeztem minél jobban kitenni magamért.

– Ez kitűnő, az gyengécske, erre még ráfér egy kis csiszolás. Én itt így írnám – bírált, elemzett óvatosan, nehogy megbántson a véleményével valamiképp. – Szépen fejlődsz, gratulálok! – veregetett vállon egy alkalommal. – Épp itt az ideje, hogy tovább terjeszkedjünk.

– Még tovább?

– Még tovább, bekebelezzük a világhálót. Szép lassan, komótosan, mint a kígyó a zsákmányát. Magyarán: mától kezdve minden héten új portálon regisztrálsz. Így még nagyobb az esélyed, hogy felfigyeljen rád egy-két újság, folyóirat.

– Olyan fontos ez?

– Egyelőre igen. Dicsériádában ugyan a neten sincs hiány, csakhogy mennyi értéke lehet ott egy hozzászólásnak, nézetnek, ahol mindenki mindenkit tömjénez, tudniillik arrafelé többnyire ez a divat. Te dicsérsz engem, én dicsérlek téged, és mindnyájan jól járunk. Nem, Pistikém, ez az út nem járható, ezért csak, és csakis akkor juthatsz előbbre, ha profi, honoráriumot is fizető lapokban debütálsz.

– De…

– Mi az, nem hiszed? Pedig tapasztalatból beszélek, sőt, töredel­mesen bevallom, hogy magam is bezörgettem már hozzájuk.

– Nocsak! Mik derülnek ki rólad, cicuskám. És?

– Beláttatták velem, hogy tehetségtelen vagyok. Erre bedobtam a törülközőt. Te viszont tehetséges vagy, és szívből sajnálom, amiért ilyen… ilyen amatőr portálocskákra pazarolod az idődet.

Szegény Emese! Ő komolyan hitt abban, hogy írót farag belőlem. Erre még jobban rákapcsoltam, aminek meg is lett a foganatja, ugyanis valóban kaptam néhány e-mailt az említett szervektől.

– Na ugye, mit mondtam! – diadalmaskodott a nem túlságosan szép, de annál agilisabb barátnőm. – Pedig fél éve sincs, hogy beindítottuk az akciót.

– Nincs, de hogy milyen sikerrel… Várj csak, kettőt mindjárt fel is olvasok:

Tisztelt Arthur Clarke Montgomery!

Örömmel értesítjük irodalmi-közéleti honlapunk szerkesztőségének nevében, hogy egy közelmúltban végzett tetszési index alapján ön lett az év legolvasottabb szerzője. Gratulálunk, s egyben felhívjuk becses figyelmét év végén megjelenő antológiánkra, melyben önnek azonnal közlési lehetőséget biztosítunk, amint befizet – oldalanként számolva – 3500 forintot.

Szerkesztői üdvözlettel

Kocsonyás Alajos, az Uccu Neki! főszerkesztője

– Isten látja lelkemet, nekem valahogy nem úgy tűnik, mintha tiszteletdíjjal honorálnák a munkámat.

Emese elpirult. Láthatólag zavarban volt, ám hamar feltalálta magát, és fölényesen legyintett.

– Oda se neki! Ez még csak a kezdet, mister Montgomery. Egyébként is ilyenek a pályázati előírások mostanában. Remélem, a másik e-mail…

– Még ennél is felemelőbb. Hallgasd csak!

Tisztelt Szerző!

Feltehetően ön is tisztában van vele, hogy a könyvkiadás területén tapasztalható konkurenciaharc miatt ön, bocsánat a kifejezésért, évről évre nehezebben rúghat labdába. De nem sokkal jobb a helyzet a magánkiadás tekintetében sem, ahol viszont a túlméretezett példányszámok és azok kiadási költségei miatt nem tudnak legtehetségesebb szerzőink sem érvényesülni. Mi egyedülálló lehetőséget kínálunk önnek azzal, hogy digitális technológiánk segítségével már potom 200.000 forintért kiadjuk, mi több, terjesztjük is valamennyi alkotását. A részletekért, kérem, forduljon hozzánk bizalommal, nem feledve immár híressé vált jelszavunkat: szívünket a szerzőkért!

Tisztelettel

Gizgaz Gerzson, a Magyar Délibáb kiadója

– Adj egy pohár akármit, attól jobban tudok koncentrálni! Tény, ami tény, kissé elszámítottuk magunkat – summázta gondolatait hosszú tűnődés után Emese. – De ha most feladjuk, eláshatjuk a csatabárdot.

Pontosabban a te csatabárdod – gyulladt világosság az agyamban, és bevallom akkor, abban a pillanatban erős kísértést éreztem, hogy csapot, internetet otthagyva, a magam elképzelése szerint rendezzem be az életem.

– Csakhogy nem ássuk – kacsintott rám energiát sugárzó tekintettel Emese. – Azért is megmutatjuk a világnak, hogy egy igazi tehetséget nem lehet elásni.

– Ajaj, mindjárt kisüt valamit a cicuska! – Bizonyos eseteket kivéve, és ez az eset sajna épp a mi ügyünk.

– Huszárvágás.

– Tessék?

– Egy huszárvágással még minden csorbát kiköszörülhetünk. Nem kell hozzá más, mint egy… Na, mi kell hozzá?

– Kard?

– Költemény, édesem, regény, novella, bármi, de az aztán olyan legyen, amire a legkiégettlelkűbb szerkesztő is felkapja a kókuszát. Ugye, megírod, ha szépen megkérlek – simult hozzám hízelegve.

– Ilyen mű nincs – ellenkeztem szkeptikusan. – Hacsak nem valamelyik rokon, barát vagy prominens személy kapacitálja. Akkor viszont egy fikarcnyit sem érdekli, remekművel vagy fércművel kopogtatnak az ajtaján.

– Igen, igen, tökéletesen igazad van, mindazonáltal azt hittem… Eh, tárgytalan! Köszönöm a rumot, és bocsáss meg ezért a hülye ötletért.

– Ne haragudj! Én igazán támogatnám a tippedet, de még ha sikerülne is ilyen remekművet alkotnom, felteszem a kérdést: kinek írjak, az angyalát?

– Hát az olvasóknak – ugrott Emese szemöldöke a magasba. – Nekem, a barátaidnak, ismerőseidnek…

– Neked lehet. Azonkívül pont. Engem, kérlek, legfeljebb a szerzőtársaim olvasnak. Azok is csak akkor, ha nem léptem a tyúkszemükre véletlenül. Márpedig egy író azért ír, hogy minél többen olvassák. Hogy ő ezzel saját magát is gyönyörködteti az egy dolog, de emellett, ugye, azért is, hogy másokat gyönyörködtessen, tanítson.

– Jól hangzik. Általában igaz is, de… Visszakérdezhetek? Szerinted egy futballista azért rúgja a bőrt, hogy másokat szórakoztasson, vagy csak úgy, a maga örömére dekázik?

– Azért is, meg ezért is, legfőképp pedig dollárért.

– Ebben is van kevéske igazság – nevette el magát Emese. – Na, szia! Még visszatérünk a témára. Addig is, javaslom, találd ki sürgősen azt az átkozott spanyolviaszt, ha már az isten ilyen tehetséggel áldott meg.

Hallották? Ehhez szóljanak hozzá, hölgyeim és uraim! Pedig mostanáig azt hittem, nincs pesszimistább nép a magyarnál. Erre beugrik Emese, és még azt is eléri, hogy gúzsba kötve táncoljak. Oké, akkor táncoljunk! Regény ugyan nem lesz belőle, de talán egy vers még az én tehetségemből is kifutja – villanyoztak fel rendíthetetlen hitű barátnőm szavai. Törtem is a fejem a következő napok­ban keményen, és rigmust rigmusra halmozva csörtettem a kitűzött cél felé. Hiába: egyetlen remek­művel sem ajándékoztam meg a világot.

– Különös. Ez valami alkotói válság, vagy mi a franc? Adj egy pohár akármit, attól jobban forognak a kerekek. Kösz szép. Te nem iszol? Hátha te is ihletet kapsz a piától. Heuréka! Megtaláltam a meg­oldást! Hogy nem jutott eddig eszembe! – ütött a homlokára vidáman. – Ady, Byron, Schiller, Baudelaire, Poe, Capote…

– Stop! Ne is folytasd, világos. Gondolod, hogy nálam is beválik?

– Próbáld ki! Persze csak módjával. Ne adjak egy ecstasyt? Épp a minap kaptam valakitől pár tablettát.

– Ide vele, eddig még úgysem volt hozzá szerencsém. Vagy mégse? Mégse!– rántottam vissza a kezemet. – Igazán nagyon kedves vagy, de egyelőre megjárja egy üveg vodka is. A tűzzel nem taná­csos ám játszani.

– Tűzzel? De hisz ez csak egy ártalmatlan diszkódrog – pislogott rám értetlenül. – Pá! Most mennem kell! Holnap újra beugrom, hadd lássam, mennyivel erősebb a vodka, mint az ecstasy – libbent ki az ajtón, én a bárszekrényhez, majd nyílegyenest a fürdőkádba egy üveg vodkával a kezemben.

A bundának nincs gallérja, mégis bunda a bunda.
Ihaj, bunda, tyuhaj, bunda, mégis bunda a bunda.
Ihaj, bunda, tyuhaj, bunda, mégis bunda a bunda.

Értik már? Nem értik? Poe, Puskin, valamennyien alkoholfüggő fazonok, akiket az alkohol tett íróvá, költővé. Legalábbis szerintük, beleértve csekélységem, melynek eredményeként derekasan betörülköztem. A bundának nincs gallérja, mégis bunda a bunda – fújtam teli torokból a fürdősóval illatosított meleg vízben.

– Jézus Mária! – nyitotta rám az ajtót édesanyám. – Égszakadás, földindulás, mi ez a danázás? Emese? Már hazament? Az előbb még az ő hangját hallottam. Egyébként jobb is, hogy lelépett. Nem akarok beavatkozni a dolgotokba, de ez a lány nem hozzád való, kisfiam. Olyan rámenős, fölényes. Még el sem vetted, s máris ő viseli a nadrágot.

– Ugyan! Még ha rámenős is időnként, attól még remekül kijövünk egymással. Most pedig, ha megengeded, lejegyeznék valamit, mielőtt kiröppen a fejemből – kaptam elő papírt, ceruzát, és…

És lássanak csudát, hölgyeim és uraim! Amin máskor napokig ko­toltam, most megszületett pár perc alatt. Eszerint valóban tud inspirálni a spiritusz. Először is felturbóz, másodszor olyan mélységek tárulnak fel bennem, melyekről sejtelmem sem volt mindeddig.

Másnap kíváncsian, de józanul olvastam újra az opusom.

Lelkek

 

 

Az én lelkem álmok lelke, csöndes esti áhítat,
alkotó hit és gondolat.
A te lelked szakadék, magába húzó varázsszem,
amibe jobb, ha nem nézek.
Az ő lelke alkohol, genny, vér, pisi és okádék,

amitől én is okádnék.
A mi lelkünk vérző seb, kimondatlan vád, őskeserv,
hamvában holt hit, szeretet.
A ti lelketekben gyásztáncot ropnak az angyalok,
és áll a bál, folyik a bor.

Az őklelkeitől megfagy a madár és a berek.
Gondoljátok meg, emberek!

Lelkek, szellemek, árnyak, kísértetek és démonok
szállnak, köröznek felettünk.
Add nekem a lelked, euród! – búgják. Még egy perc, és

egy angyal sincs már közöttünk.

 

Általában minden versemet megmutattam anyámnak. Kivéve ezt, mi több, Emesének sem sok bizalommal.

– Brr, kísérteties! Szinte rád sem ismerek. Ezt valóban te írtad?

– Nem tetszik? Legyek őszinte? Nekem se. Majd meglátjuk, mit szólnak hozzá a portálon – küldtem el még aznap a versemet húsz amatőr és hat-hat profi portálnak:

Szerzőtársaim – szokás szerint – rögtön agyba-főbe dicsértek. Csupán a nyomtatott sajtó hallgatott. Végül kb. két hétre egyikük a következő válasszal tisztelt meg:

Tisztelt A. C. Montgomery!

Nem tudom, hány éves, hol és mit dolgozik, de adnék egy tanácsot: hagyja békén azokat az árnyakat! Gyártson, mondjuk, autót az uraság, esetleg szöget vagy angyalbögyörőt, amivel jobban megvalósíthatja önmagát. Remélem, nem neheztelt meg ránk emiatt, és továbbra is figyelemmel kísér bennünket. Higgye el, ez sem semmi egy olyan országban, ahol hovatovább egyre többen írnak, mint olvasnak.

Baráti üdvözlettel

Bagós József vezetőszerkesztő

Ironizálni akart, segíteni? Gőzöm sincs, de az biztos, hogy akkor először s egyben utoljára írtam vodkaközi állapotban. Ma anélkül is már csak elvétve. Elsősorban azóta, hogy lediplomázva Emese is, én is külön városba költöztünk. Néha írok neki, erről-arról skypolunk. Kivéve irodalomról.

Milyen pazar ez a meleg víz! Elandalít, megnyugtat. Nemhiába állítják a tudósok, hogy a földi élet az óceánban kezdődött. Én mindenesetre vonzódom a tengerhez, strandokhoz, és nem is nyugszom mindaddig, amíg nem építtetek magamnak egy tipp-topp úszómedencét, ahova majd Béla bácsit is meghívom. Föltéve, hogy addig él-e még. Hogy ki az a Béla bácsi? Egykori magyartanárom, egy télen-nyáron csokornyakkendőt viselő pedagógus, akit már egy szekér éve nem láttam. Egészen tegnapig. Éppen kedvenc kávéját kortyolgatta egy belvárosi kávézó teraszán, amikor rácsodálkoztam az utcáról.

– Bocsánat! Megengedi, hogy leüljek?

– Tessék!

– Nem ismer meg, tanár úr?

Egy darabig kutatóan nézett rám, majd megpaskolta az arcomat.

– Szénási! Maga az? De megemberesedett a fiatalúr.

Kellemesen elbeszélgettünk, s majd leesett az álla, amikor megtudta, hogy Montgomery néven írogatok.

– Maga, éppen maga? – csóválgatta fejét hitetlenkedve. – Hiszen maga sohasem rajongott az irodalomért. Aztán miről írdogál? Várjon csak! Most jut eszembe, hogy olvastam is egy-két szösszenetét: Kótyomfitty!, Lelkek…

– A Lelkeket is?

– Hogyne. Valamelyik amatőr portálon, ha jól emlékszem. Érdekes vers, csak túlontúl pesszimista. Mint a többi tollforgató alkotása, ami annál furcsább számomra, minél fiatalabb őkelme.

– Ez van, tanár úr, ilyen az életünk, és egy író, ugyebár, mindig arról ír, amit tapasztal – vontam vállat egykedvűen.

– Persze. De miért csak a könnyeket és a rosszat domborítja ki, amikor annyi minden más is van a világon: öröm, remény, lelkesedés, barátság. Röviden: ha Lucifer mellett végre meglátná az Urat és Embert is. Valami sehogy sem stimmel itt, Szénási, mert ha már a fiatalok is így viszonyulnak az élethez, mit szóljunk mi, öregek? És ez még csak az érem egyik oldala. De hagyjuk, valószínűleg halálra untatom.

– Tévedni tetszik: egyáltalán nem untat. Inkább úgy érzem, újmegvilágításban látom magunkat. Az érem másik oldala?

– Formai kérdések, hiszen tudja: a tartalom és a forma összhangja… De melyik alkotót érdekli ez már, melyiket? A költő versel, miközben fogalma sincs arról mi a cezúra, makáma vagy asszonánc. Tisztelet a kivételnek. Ha netalán figyelmeztetem, még meg is sértődik. Mit ért maga ehhez, nagypapa! Lehet, hogy régen illett tudni, de ez itt a 21. század, ahol csak egy szabály van: az, hogy nincs szabály – nevetett egyszer a szemembe egy nagyreményű ifjú. Novellisták. Tényleg nem untatom?

– Miután magam is körmölök, a legnagyobb érdeklődéssel hallgatom. Bár a gimiben is jobban odafigyeltem volna ezekre! Volt ugyan egy barátnőm, akitől megtanultam egyet-mást, de hol az ő tudása az önéhez képest, tanár úr.

– Örülök, hogy legalább önt érdekli. Szóval kispróza: x3.

– Ez mit jelent?

– Ismeretlen a köbön, amiről csak egyet tudunk biztosan: honnan indult el hajdanán. De hogy hova tart, egyáltalán miként határozzuk meg a modern karcolat, novella, elbeszélés, kisregény fogalmát…

– Miként határozzuk meg?

– Hát éppen ez az, amit nem tudunk. A régit ismerjük, az új most gömbölyödik, alakul, de hogy rossz vagy jó irányba? Jobb, ha meg sem kérdezi.

– És? Már ne is haragudjon – vetettem közbe bosszúsan –, de ettől még írhatok nívósabb dolgokat is időnként.

– Már úgy érti, minden műfaji ismeret és írástechnika hiányában?

– Ja. Pontosan így értem. Miért fontos tudni nekem, hogy elbeszélést írok vagy novellát? Ezt bízzuk talán a kritikusokra. A kritikus értékel, a történész bemutat, korszakol, az író pedig ír. Mit vár ennél többet ön egy írótól? – vitatkoztam az öreggel.

– Amatőrtől vagy profitól?

– Nem mindegy?

– Távolról sem. Az amatőrökben sokkal több az érzelem, mint a profikban, és többnyire van mondanivalójuk. Néha banális, szinte semmitmondó, de valamilyen irányba mindig visznek bennünket.

– Most meglepett, tanár úr. Ilyen szimpatikusak önnek az amatőrök?

– Ez tény, nem szimpátia kérdése, és elég sok irodalmi lapot olvasok ahhoz, hogy megállapítsam, hol a helyük az irodalomban. Ami viszont hiba, mert ők sem hibátlanok ám, az a helytelenül értelmezett utánzás.

– Tisztelet a kivételnek, mert én, higgye el, senkit sem utánozok.

– Ők sem – legalábbis tudatosan–, mégis minden írásukban ott lapul egy József Attila, Rejtő Jenő, Nagy László.

– Mindjárt gondoltam. Hiába, egy amatőr mégiscsak amatőr.

– Ne, ne, ne! Az utánzás nem negatívum. Végül is kik legyenek a modellek, ha nem a legjobbak?

– Akkor viszont mi a probléma?

– Nézzünk néhány példát, és rögtön megérti. Petőfi Sándor: A helység kalapácsa. Olvasta?

– Természetesen.

– Mit parodizál ebben a nagy költő?

– Az antik eposzok stílusát.

– Csillagos ötös. Úgy látom, ezúttal készült magyarból. Ismer még ehhez hasonló műalkotást?

– Hogyne! Miguel de Cervantes: Don Quijote. Így írtok ti Karinthy Frigyestől.

– Gratulálok! Lemaradás behozva. Színészek.

– Hofi Géza, Gálvölgyi János, Bach Szilvia.

– Bizony. Aztán van-e valamilyen hiányérzete teljesítményeikkel kapcsolatban?

– Semmi. Tetszenek.

– Amiből az a tanulság, hogy az utánzás is művészet, ha megfelelő színvonalon, bizonyos többlettel alkalmazzuk. Nem szolgaian, még kevésbé foghíjasan, ahogy önök teszik ott a portálon.

– Fura ember ön, tanár úr. Az egyik kezével simogat, a másikkal meg folyton csipked valakit.

– Mert ez is benne van a pakliban, kedves barátom. De ha önt ez zsenírozza, amit abszolút megértek, hiszen ön is közéjük tartozik… Hú, elnézést, ezt nem kellett volna mondanom!

– De csak mondja, tanár úr. Legalább ön őszinte, ellentétben azokkal, akik hétről hétre kommentálják a műveim – lombozódtam le fokozatosan.

Valahogy mindig sejtettem, hogy nem mind arany, ami fénylik, magyarán: távolról sem vagyok az a tehetség, akinek Emese hitt valamikor.

– Tehát utánozunk. Rendben van! Kettőnk közül ön itt a szakember. Na és kiket, tanár úr: a klasszikusokat vagy moderneket?

– Elsősorban klasszikusokat, ha, mint említettem, nem is mindig tudatosan, ráadásul olyan sok hibával, hogy csak úgy kapkodom a fejemet, amikor magukat olvasom.

– Én meg ismét megkérdem: mit vár ön egy amatőrtől?

– Fogódzón meg, Szénási! Kb. ugyanazt, mint egy profitól, mert attól, hogy valaki amatőr, írhat úgy, mint egy hivatásos. Vagy nem írhat?

– Folytassa! Kíváncsi vagyok, hova akar kilyukadni.

– Ha viszont írhat, az elvárásaink is hasonlók, amihez azonban némi irodalomelméleti tájékozottság is szükséges, így biztosan nem fordulna elő, hogy költőink ne tudnák, mi a cezúra, makáma, asszonánc stb. Maga tudja?

– Szégyellem, de nem tudom.

– Ugyanígy megvannak a szabályai egy novellának is például. Erre mit tapasztalok? Az egyik író úgy belefullad a bevezetésbe, hogy mire észbe kap, már be is fejezte a novellát. Másoknál a konfliktus, csattanó hiányzik, vagy a sztori megalapozatlan, egyszóval az egész mű kidolgozatlan, vázlatos, röviden szkeccs, és ezzel mindent megmondtam. Tagadhatatlan, hogy helyenként tetszetős, érzelemben gazdag részeket is találunk, melyek aztán le is veszik lábáról a szerkesztőt, olvasót egyaránt. Másképp fogalmazva ettől az egy fától nem veszik észre az erdőt is. Holott ha meglátnák, egyből minden a maga helyére billenne. Nos, ezek mind-mind megtanulható szabályok, melyekre egy őstehetség vagy rutinos író ugyan magától is rátalál, de a többségnek bizony studíroznia kellene. Maga studírozza?

Megsemmisülten meredtem az öregre. Ekkor, ebben a pillanatban döbbentem rá, milyen hályogkovács módjára ültem neki alkotni. Az egészben pedig az a legszomorúbb, hogy minderre senki sem hívta még fel a figyelmem. Igaz, a legtöbb portálon létezik egy kommentféle rovat is, de ebbe csak egészen elvétve írnak effélét: nagyon tetszett a karcod, de mit akartál vele mondani?, vagy: nekem speciel nem tetszett a haikud, bár elismerem, hogy nyelvileg remek alkotás. Minimum ennyit. Ehelyett ilyen bejegyzésekre bukkanok: el vagyok ájulva a tehetségedtől; hálás vagyok a sorsnak, hogy téged olvashattalak; fantasztikus vagy, üdvözöllek a zsenik közt! Az ilyen és ehhez hasonló mondatok persze annál inkább jólesnek, ha tekintetbe vesszük, hogy a menő szépirodalmi folyóiratok még csak válaszra sem méltatnak. Ha viszont mégis, biztos lehetsz abban, hogy két-három, légbőlkapott szentenciával hosszú időkre elveszik a kedvedet.

– Nagyjából – pirultam el a ragyogó napfényben. – Na, és hova tart az igazi, az irodalomtörténészek és -kritikusok által jegyzett irodalom? Ott is így utánoznak a kollegák?

– Szerintem nem. Legtöbbjük eredeti, a hagyományoknak fügétmutató alkotó, akit kizárólag saját lelkivilága foglalkoztatja. Cselekmény semmi, egyetlen érdekes mozzanat, csúcspont, mondanivaló sem színesíti a palettát. Náluk tér, idő, műfaj minden összefolyik, és lazán kapcsolódó asszociációk halmazában összpontosul, úgyhogy ember legyen a talpán az az olvasó, aki el tudná mesélni, mi a francról olvasott.

Ebben mindketten egyetértettünk. Azért nem álltam meg, hogy azt is megkérdezzem, miért ment magyartanárnak, ha ilyen rossz véleménye van a mai írókról, költőkről.

– Hohó, ez már egy másik történet! – hunyorított hamiskásan. – Majd ha legközelebb találkozunk, ezt is elmagyarázom, és elemezhetjük a regényeket is, ha érdekli.

Drága jó tanár úr. Milyen objektíven és sok kritikusnál világosabban tapint a lényegre. Kár, hogy nem hamarabb találkoztunk, amikor még komolyabban érdekelt az ilyesmi. Jelen pillanatban ugyanis inkább Mária vonzáskörében, mint a portálok környékén repdesek. Mária? Ja, andere Städ­chen, andere Mädchen: más város, másleány. Nem olyan intelligens, mint Emese, ezzel szemben sokkal csinosabb, kevésbé rámenős és hallatlanul érzékeny. Ami közös bennük, az a költészet iránti vonzalom. Igaz, még csak a szárnyát próbálgatja, és elég sután mozog az irodalomban.

De sebaj! Majd én, Arthur ClarkeMontgomery segítek neki, és költőt, igazi profit faragok belőle.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap