Én és az AT-501-es kaszni (Önéletrajzi történet a Spanyolnátha főszerkesztői kérésére, Vas Tibinek)

Turcsány Péter, sze, 06/15/2011 - 06:01

 

 

 

 

Nosztalgia-mentes szándékkal szólva is: az utolsó romantikus nemzedék tagjai vagyunk. Ontikus mutáció átélői, amiből Magyarországon gyermekkorunkban még szinte semmi nem látszódott. [Ami azóta lett: média vezérelt világ, kommunikációs robbanás. Számítástechnikai világkép „hálójában" vergődünk, szenvedve és haszonélvezőn.]
Mai világhelyzetünk kibontakozásának nyomait csak utólag véljük felfedezni: szüleink Szabad Európa-függő esti rádiózásaiban, és főként abban a változásban, amit az AT-501-es tévé-készülék betoppanása jelentett családunk és más családok életébe.
Egymásra tekintő beszélgetések, vacsorák és estébe nyúló hancúrozások helyett képcsövek előtti lárva tekintetek estézése az akkor még fekete-fehér képernyők előtt. Szüleink világháború előtti és alatti moziőrülete folytatásának, kiteljesedésének tűnt a Henry Boggard, az Adry Hebbörn és Csortos-nosztalgia után hazánkba érkező Cartuche, Angyal, Robin Hood, Tell Vilmos sorozatok mellett a végre magyar Tenkes kapitánya.
Lárva-tekintetek elíziumi fáradsága. Feledni a 2. világháború, a nyugati és orosz hadifogság, az 56 utáni börtönök, a kényszer téeszesítés és a nagy elhallgatások és lehallgatások kemény majd langyosnak látszó diktatúráit: a rostáltan elénk hozott világhírek bámulatában ejtőzött az akkor „vidám barakknak" nevezett Magyarország.
Egy lázadásomra érdemes visszaemlékeznem. Tanulsága lelkembe vágott, jövőmig hasított: egy alkalommal megszakadt a házibuli lődörgős társalgása, mindenki a tévéhez telepedett, jött a Hofi. Kis idő múlva üléshelyzetet változtattam. A tévénézők pozíciójából felálltam és törökülésben a kis tévéállvány mellé telepedtem. Ember-néző lettem. Megdöbbentőnek éreztem gombnyomásra kacarászó barátaim arcát. Mélaság-vigyor-bambaság-vigyor-szünet-vigyor-szünet-vigyor. Mosolyogni kezdtem, szelíd arccal.
A tévédróton rángatott röhejek sokkal nevetségesebbek (utóbb tekintve: elszomorítóbbak) voltak az elhangzott összekacsintásoknál, „sutka"-offenzívánál. Ez a kórus-mimika — már akkor is sejthetően — tragikusabb volt a görög drámák kardalainál, kórus-kíséreténél. Egy tévé-irányította társadalom puszta statisztériájává züllesztette a nézőt. Ebből a csapdából társadalmunk — nemcsak a magyar, de a világ társadalom sem — máig nem szabadult. Legföljebb: jobban beleragadt és világhálójába belebonyolódott.
A közismert 20. századi diktátorok alatt a nép egyszerre lépett és tapsolt. Akkor, a hatvanas évek közepétől elkezdett: egyszerre röhögni. Az új eljárás áldozatai egyszerre kaptak röhögő görcsöt. Melyik is a szomorúbb? Melyik a mélyebben szántóbb? A pszichét jobban befolyásolóbb, az áldozatot jobban magához kötözőbb? Jobban lekötőbb?
Mint valami örök pókháló(-fény) szövi körül az embert egyrészt a hír-háló, másrészt a röhögések kommersz hajszája. S az ember méhecskeként, szúnyogként, darázsként vergődik az emészthetetlen Média-özönben, aztán fölemésztődik minden önállósága, szuverenitása, személyessége... Évezredfordulónk előre s hátra: a média-ragály áldozatait szedi.
Büszkeséggel tölt el, amikor tizenhárom-tizennégy éves korom körül, egy csöndes kéréssel véget vetettem az AT-501-es Doboz önkényuralmának. Bevitettem a képládát a nappaliból szüleim hálószobájába. Attól kezdve ritkán láttam tévét. Talán csak a melburne-i olimpiára emlékszem, az ausztrál futó, Frézer elegáns 1500-as futására.
Akkoriban már önállóan rendezkedtem be folyosónkra nyíló kisszobánkban. Írógépemmel éltem. Sokat írtam, sokat olvastam, sportoltam is, udvarolni is elkezdtem. Író lettem: „költő", ahogy anyukám íratta rá később egy születésnapomra elkészíttetett névjegykártyámra.
A történet persze folytatható — végtelenítve (tévé-sorozatra adaptálva akár).
     
 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap