Enni, inni, aludni

Petrozsényi Nagy Pál, cs, 07/10/2014 - 00:12

1

Egy zimankós téli éjjelen halkan zörgettek a Jakab-ház utcára nyíló ablakán. A családfő nem ébredt fel, mire kissé erélyesebben kocogtatták meg az üveget.

– Emil, hallod? – riadt fel álmából Emil felesége.

– Hhhm! – horkant fel a testes, pufók arcú művezető. – Mit mondtál?

– Mintha kocogtak volna az ablakon!

– Mi? Éjfélkor? – fülelt kifelé. – Senki. Bizonyára álmodtál, mert én semmit sem hallok, pin­tyőkém.

Újabb kopogás.

– Hű, a zsaruk! Most mi legyen?

– Hogyhogy mi legyen? – rezzent össze Jakab Emilné. – Elkövettél valamit?

– Isten őrizz, de számít az? Ha egyszer ezek kiszállnak valahol, a következő gulyáslevest már biztosan odabent fogom szürcsölni.

– Jézus, Mária, Szent József, ne fesd a falra az ördögöt! – vetett keresztet a nem kevésbé du­ci asszonyság. – Inkább nézd meg gyorsan, ki zörget!

A férfi odakolbászolt az ablakhoz, felhúzta a redőnyt, és kilesett a hóviharos utcára.

– Ki az? – suttogta az asszony.

– Jenci, az unokatesóm – nyugtatta meg Emil a feleségét, és sietett ajtót nyitni a váratlan ven­dégnek.

Jakab Emilné rosszallóan húzta össze szemöldökét. Ennek is jókor jutott eszébe meglátogat­ni bennünket. De hogyhogy nem szólt erről egy kukkot sem, végül is az ilyesmit illik letelefonálni vagy levelezni előbb, ugyebár.

– Kézcsókom, Amálka! – lépett a szobába egy vékony, 40 év körüli férfi. – Elnézést az éjjeli zavarásért, de késtek a vonatok. Persze nem csoda, ilyen viharban már az is szerencse, hogy nem akadtunk el valahol félúton. A gyerek? Jól van? És ti? Hogy szalad az idő! Azt hiszem, van vagy öt éve, hogy nem jártam ebben a városban. Kicsit megteltél. Vagy tévedek?

– Sajnos nem. Pedig koplalok ám kutyául, pontosabban koplalunk – biccentett Amálka a fér­je felé kacsintva. – Igaz, pintyőkém?

– Igaz. Te… éhes vagy? Hozok valami ennivalót.

– Hagyd! Köszi szépen, de nem vagyok éhes. Legfeljebb kimerült – rogyott egy fotelbe Jakab Jenci bágyadtan.

A művezető kíváncsian sandított a meggyötört arcú emberre. Vajon mi történhetett vele, mi­óta nem látta? Merthogy történt, már messziről lekiabál az arcáról.

– Akkor megvetem az ágyat a gyereknél – sirült az asszony a másik szobába.

– Szóval – gyújtott cigarettára a művezető –, mi a gáz, pintyőkém?

– Honnan tudod, hogy gáz van? Mondtam én neked effélét?

– Ismerlek, Jenci, ismerlek, nem kell ezt nekem mondani.

– Pedig tényleg nincs, csak a szokásos, ám abból egy vagonnal.

– Aha, a szokásos. És mi lenne az a szokásos per pillanat, hogy még csak meg sem üzented, mikor érkezel?

– Igazán tudni szeretnéd?

– Nem szeretném, akarom, ugyanis valami azt súgja, most kivételesen nagyobb szarban vagy, mint bármikor. Tehát? Mibe keveredtél ezúttal?

– Gratulálok a szemedhez, de hidd el, néha az a legjobb, ha nem tudunk semmiről.

– Lehet, de akkor hogy segítsek rajtad, jóember?

– Sehogy, illetve kérd meg a pintyőkéd meg a gyereket, hogy maradjon ez a látogatásom ti­tokban.

– Mert? Valamivel csak meg kell magyaráznom, miért kell egy egyszerű rokonlátogatást tit­kolni.

– Ez is igaz – gondolkozott el az őszülő, magas homlokú férfiú. – Pszt, hallgass csak! – rezzent össze ijedten. – Nem hallottál valami zajt, ugatást, ilyesmit?

– Nem.

– Megvetettem az ágyat, Jencikém – jelent meg Amálka az ajtóban.

Lefeküdtek. Reggel elsőnek Emil indult a csavargyárba melózni. Amálka meg a szakképzőbe, ahol titkárnőként ügyködött. Előtte azonban még el kellett vinnie Petit az oviba.

– Hahó, itt vagyok! – toppant haza négy óra felé a gyerekekkel. – Petike, köszönj szépen a bácsinak!

– Szia!

– Szia, kis legény, de megnőttél mióta utoljára találkoztunk – vette ölébe Jenci a kisfiút.

– Emlékszel rá? – kérdezte Málika. – Ő a te…

Ne, ne, ne! – integetett a férfi hevesen.

– Mindegy, nem fontos. Most menj szépen a szobádba játszani!

– Bocsáss meg, amiért letagadom magamat, de nem szeretném Peti orrára kötni, ki vagyok.

– Hajaj, itt valami bűzlik, szerkesztő úr. Aztán miért, ha nem titok?

– Sajnos az. Nézd, nincs szándékomban hazudni, elvégre atyafiak lennénk, vagy mi a szösz, de vannak esetek, amikor mégsem mondhatunk igazat. Apropó, ezzel kapcsolatban megkérhet­lek, hogy senkinek se említsétek, ki kopogtatott be ma éjjel hozzátok?

– Rendben van. Nem említjük. Remélem, kisebb a baj, mint gondolom.

– Emil?

– Gmkázik. Ő csak úgy hat-hét óra körül szokott hazaérkezni.

– Hosszú műszak! Hogy bírja?

– Nehezen. Nem is igen pártolom, de hát szerinte csakis így juthatunk manapság egyről a kettőre. Szó, ami szó, meg is van mindenünk: telefon, tévé, frizsider… Még Trabantunk is lesz nemsokára. Csak, hát igen, nehogy a végén még az egészségével fizessen ezért a jólétért.

– Ez nektek jólét: telefon, tévé, frizsider?

Jakab Emilné vállat vont.

– Magyarországon igen, és ha tekintetbe veszem, Bulgáriában vagy Romániában hogy élnek, még büszkék is lehetünk „a legvidámabb barakkunkra”.

– És a szabadság, egyenlőség, igazság? Az nem számít, mert hiszen nem csak kenyérrel él az ember, Málikám – gyúltak ki a férfi arcán az izgalom rózsái. – Tudod ki mondta?

– Nem.

– Jézus. Ennek ellenére, úgy látszik, mi ennyivel is beérjük. Maximum azért könyöklünk, hogy fehér legyen, ne barna, és adjanak hozzá GMK-t, telefont, tévét és frizsit is. Jól tudta ezt Néró, Kádár meg a többiek: Panem et cirsenses, kenyeret és cirkuszi játékokat – fakadt ki keserűen.

– Néró és Kádár? Elég fura párhuzam. Még jó, hogy Kádár elvtárs nem hallja – sápadozott Emil felesége. – Azt hiszem, kezdem sejteni, miért lesel mindig kifelé.

– Ééén? Ugyan, már miért lesnék kifelé! Hacsak nem azt nézem, mikor áll el ez az átkozott hóvihar.

– No persze. Ebédeltél?

– Még nem.

– Akkor gyerünk a konyhába! Miután egyikünk sem eszik idehaza, meleg étellel nem szolgálhatok, de ha van türelmed megvárni, még összerittyenthetek egy ebédet.

– Köszi szépen, megfelel nekem a hideg is – ült Jenci az asztalhoz, evett pár falatot, majd visszabattyogott a nappaliba, ott elővett egy újságot, és öt perc múlva már hortyogott.

– Jó napot adjon isten, vagyis már jó estét! – érkezett haza nem sokkal ezután a gazda is. – Amália hol van? Nincs itthon?

– Odaát főzi a holnapi ebédet.

– Megyek beszólok hozzá meg a gyerekhez. És te? Mit csináltál egész nap? – kérdezte Jencitől, amikor visszajött.

– Semmi különöset. Olvasgattam, néztem a tévét, miközben azon tűnődtem, meddig tart még ez a komédia.

– Micsoda komédia?

– Hát a Kádáré, plusz a mienk, tudniillik mindünknek megvan ám a maga szerepe. Bizony, komédiázik itt mindenki. Komédiázik, és tapsol, merthogy egyszerre vagyunk nézők és színészek.

– Igen, igen: színház az egész világ, ahogy már Shakespeare is megmondta. Más? Még min­dig a Népszabadságnál dolgozol?

– Már nem. Hál’ istennek, kirúgtak.

– Szép, vagyis… Most mik a legközelebbi terveid?

– Egyelőre meghúzom magam nálatok pár napig, a többit kérdezd meg a jóistentől. Talán az lenne a legcélravezetőbb megoldás, ha előbb ezt a Csermaneket[1] fütyülnék le a színpadról.

– Miféle Csermaneket? Ja, értem már!

– Elismerem, hogy klassz színész, de csak színész, semmi más. Az is tény, hogy remekül megtanult gúzsba kötve táncolni. Csupán az a kérdés, hogy értünk vagy saját magáért illegeti úgy magát. Tekintettel arra, hogyan intézte el Nagy Imrét meg a többi 56-os „ellenforradalmárt”, továbbá milyen zseniálisan sikerült csődközelbe vinnie az államot, én inkább a második változatra szavaznék. Hű! – ugrott fel az exújságíró hirtelen. – Megfeledkeztem a poloskákról! Emilkém! Nincsenek itt véletlenül poloskák? – sétáltatta végig tekintetét a falakon.

– Ne viccelj! Nálam? Hiszen én a légynek sem ártok, biztosítalak. Málika dettó, még csak nem is politizálunk. Mi, kérlek, reggel felkelünk, és estig melózunk. Néha elmegyünk egy mo­ziba, gyereket nevelünk stb. Nincs nekünk sem időnk, sem tehetségünk politizálni, kis apám.

Én elhiszem. Elég jól ismerlek ahhoz, hogy ne kételkedjek a szavadban, de vajon Ő is elhiszi? Mellesleg nincs igazad. Pontosan azért jutottunk idáig, mert ilyen passzívan viszonyulunk a mindenkori hatalomhoz.

– Ezt inkább vágd azoknak a fejéhez, akikre tartozik. A mi feladatunk az, hogy termeljünk, másoké a politika, szervezés, ki mihez ért, nemdebár. A pacsirta énekeljen, a kutya ugasson, a suszter pedig szerintem maradjon csak a kaptafánál.

– Reménytelen eset vagy – legyintett az újságíró csalódottan. – Ezek után azon sem csodál­koznék, ha szerinted túl feketére festem az ördögöt, és idővel még a pillanatnyilag földbe tiport mezőgazdaság is talpra áll.

– Miért, olyan lehetetlen? Én azt olvastam az újságban, hogy elkezdtünk közeledni a Nyu­gathoz. Példa rá az IMF és a Világbank, akik egész tekintélyes összeggel siettek Magyarország segítségére.

– Micsoda szolgálatkészség! Más szóval, nem elég, hogy semmink sincs, még el is adósítjuk az országot. Tudod, milyen következményei lesznek ennek, suszterkém?

– Hogyne. Új, a mostaninál modernebb gépekkel látjuk el a földeket, gyárakat, ezzel nyilván azonnal meggyorsul a termelés, intézményesítjük a GMK-t, a háztáji gazdálkodást, tökéle­tesítjük a szövetkezeti rendszert, bővül az infrastruktúra. Legalábbis így olvastam.

– Nahát, Emilke, ahhoz képest, hogy nem politizálsz, elég rendesen fújod az elvtársak lec­kéjét.

– Te nem hiszel ebben?

– Lehet, hogy ezzel a pénzzel megnyerünk egy csatát, viszont elveszítjük a háborút, melynek folyamán már nemcsak a ruszkik, hanem a Nyugat is a mi vérünket fogja szívni, te tyúkeszű. Bocsánat, most megsértettelek.

– Nem sértettél meg, annál is inkább, mert én is csak azt mondom, amiről ti, újságírók szoktatok firkálni.

– Vagyis te sem hiszel ebben a maszlagban.

– Nekem…izé… nekem nincs véleményem. Elolvasom a cikkeket, és ennyi. Nem foglalkozom tovább a dologgal.

– Jellemző. Akkor bizonyára az sem fordult meg soha a fejedben, hogy lehetne a kölcsönnél is hatékonyabb megoldás.

– Nem. Lehetne?

Az újságíró jelentőségteljesen hallgatott.

– Még egy 56? – pattant fel a székről a művezető.

– Például. Látom, még nem gyepesedett be az agyad teljesen. Én személy szerint azonban a kollektív akció helyett az egyéni leszámolást részesíteném előnybe. Egy népfelkelés mindig sok áldozattal jár, melynek során bizony ártatlanok is meghalnak. Lásd az 1848-as és 1956-os forradalmat! Szerencsére ez is kiküszöbölhető. Nem kell hozzá más, mint egy jól irány­zott csapás a hal fejére, ugyanis fejétől bűzlik a hal, nem igaz?

– Konkrétan?

– Likvidálni kell az öreget – halkította le a hangját a publicista.

Jakab Emil szíve erősebben kezdett dobogni. Bolond ez a Jenci, vagy tényleg belekeveredett valamibe? Ebben az esetben máris kiteszi a szűrét innen, mert ha a rendőrség kiszimatolja, hol bujkál, unokatestvérével együtt vágják sittre, az hétszentség. Az ám, csakhogy ez a bolond véletlenül épp a rokona, azonkívül hova mehetne ilyen ítéletidőben? – nézett ki tanácstalanul az ablakon.

– Hallottad? Figyelsz te rám egyáltalán?

– Hogyne. Likvidálni kell az öreget.

– Megjegyzés? Javaslat?

– Nehéz. Miután tudom, hogy ami befészkelte magát az agyadba, azt onnan már az isten se tudja kiverni, tehát pont, ejtsük a témát, mert úgyis csak a süketek párbeszéde lenne belőle. Hogy pontosan mit akarsz elkövetni – ha ugyan már el nem követted –, nem tudom. De amit gyanítok, már az is elég ahhoz, hogy megkérjelek…

Itt egy pillanatra megállt, nagyot nyelt, aztán fülig vörösödve folytatta:

– Hagyd el sürgősen a házunkat.

A férfi szeme megrebbent.

– Tisztában vagyok vele, hogy isten egyszer még megver ezért a mondatért, de mit csináljak, nekem… nekem családom van.

Csend. Csak a szél fütyölt továbbra is odakünn.

– Esküszöm, egész más lenne az ábra, ha egyedül élnék. Csakhogy nem élek, így aztán gon­dolnom kell Petire és a feleségemre is, mert mi lenne belőlük nélkülem. Van hova menned?

– Nincs.

A kövér ember elbizonytalanodott.

– Barátok? Rokon, hiszen van neked egy nagybátyád, nagynénéd meg két másik tesód is.

– Akik szintén nem élnek egyedül.

– Igaz, erre nem gondoltam. Szegény Jenci, kellett neked politizálni! Most mit csináljak veled, mit csináljak? – vakarta meg a füle tövét.

– Semmit. Itt marad nálunk, és kész – hangzott fel a konyhaajtóban. – Legalábbis egyelőre.

– De pintyőkém!

– Semmi pintyőkém! Tudod, hány fok van kint, a fenébe? Mínusz 17. Ilyenkor még a kutyát is beengedik a szobába. Remélem, számodra ez a szegény ember sem alábbvaló egy kutyánál.

– Ez… ez erős volt – hebegett a művezető. – Sajnos a körülmények… Attól tartok, hogy nem látod át a helyzetet. Igaz, nem is tudsz annyit, hogy átláthasd, de azért gondolkozz, milyen kö­vetkezményekkel járna, ha a rendőrség bűnpártolással vádolna.

– Lárifári, szerintem várjunk néhány napot, amíg melegebb lesz, vagy kiókumlálunk valamit. Van egy ismerősöm a tanácsnál.

– Ajjaj, még csak az hiányzik, hogy egyenest az oroszlán torkába dugjuk a fejünket – kereste tekintetével a vendégét. – Hát ez meg hova tűnt? – nyitott be sorba minden helyiségbe. – Te Málika, ez a tesó odébbállt!

Három nappal később újabb dörömbölésre ébredtek.

– Jenci! – szaladt az ablakhoz újfent a családfő.

– Rendőrség! – dörrent rá kívülről valaki. – Nyissa már ki a kaput, szarjankó!

– Igenis.

Ekkor három bőrkabátos alak csörtetett a szobába.

– Miért nem szereltet egy csengőt az ajtóra? – dörmögött a zömökebb. – Hol van?

– Micsoda?

– Na ne komédiázzon itt nekünk, mert megjárja.

– Én… én nem komédiázom, csak szeretném tudni, kit, mit keresnek, és… izé… van egyáltalán házkutatási parancsuk.

– Megvan! – rikkantott az alacsonyabb nyomozó, és kihúzott egy fehér zacskót a fiókból.

– Bilincseljék meg!

– De elvtársak! Milyen alapon, és mi az az izé a kezükben?

– Kokain – vigyorgott a bőrkabátos. – Ezennel letartóztatjuk tiltott kábítószer-fogyasztás és -csempészés vádjával.

2

 Még aznap éjjel beszállították az őrsre, ahol vizsgálati fogságra ítélték, állományba vették, és azon melegében ki is hallgatták.

– Neve? – kérdezte egy farkasfogú, apró szemű alak; mellette vastag nyakú, kancsal őr meg egy fiatal, rózsás képű jegyzőkönyvíró üldögélt.

– Jakab Emil.

– Hány éves?

– Negyven, kérem tisztelettel.

– Lakhelye?

– Csillag utca 4.

– Munkahelye?

– Csavar- és kötőelemgyár. Megkérdezhetem, miért tartóztattak le valójában, mert ez a vád a kokainnal tiszta képtelenség? Én, kérem, soha életemben nem foglalkoztam effélével, és fo­galmam sincs, hogy kerülhetett a házamba – tiltakozott a jámbor csavargyári dolgozó. – Hacsak oda nem csempészte valaki.

– Aha, aha! – nézett össze a vallatótiszt enyhén bandzsító társával. – Na, és maga szerint ki tette?

– Azt… azt nem tudom – harapott Emil az ajkába.

Ha jól meggondolja, az sincs éppen kizárva, hogy maga Jenci felejtette nála a kokaint, a többi mese, ügyes trükk, amivel csak a figyelmét akarta elterelni a lényegről.

– Nem látogatta meg mostanában valamelyik barátja, rokona, például Jakab Jenő újságíró?

Most légy okos, Domokos! Ha nemet mond, elveszett, ezzel szemben megmenti a rokonát. Ha igent, lőttek az unokatestvérének, vagy… ki tudja, hiszen azóta hetedhét országon túllehet.

– Ami azt illeti… Igen, valamelyik nap tényleg meglátogatott bennünket. De erről a kokainról sejtelmem sem volt, esküszöm.

– Köszönöm – villant a kihallgatótiszt szeme a vastag nyakúra. – Egyelőre ennyi. Holnap folytatjuk.

– Hogyhogy? Nem engednek haza, hiszen épp az imént jelentettem ki, hogy semmi közöm az egészhez.

– Bandzsi.

A vastag nyakú Emilhez battyogott.

– Kuss! – kiáltott rá hirtelen, és úgy gyomorszájon vágta, hogy Emilnek a lélegzete is elakadt. – Első szabály: csak akkor beszéljen, ha kérdezik.

Gyorsan állományba vették, majd elhelyezték egy hat személyes zárkába. Rabtársai vidáman fogadták.

– Végre egy új pofa! Isten hozott, 115-ös!

A művezető csüggedten nézett körül a zárkában, melyben nem volt más hat vaságynál, egy WC-fülkénél és TV-készüléknél. Az ajtón koszos nyomtatvány fehérlett.

 

Zárkarend

 

Ébresztő

05.15

Zárkarend kialakítása

05.15 – 05.20

Reggeli

05.20 – 05.40

Nyitás, létszámellenőrzés

05.40 – 05.45

Munkahelyre vonulás

05.45 – 0.50

Munkaidő

05.50 – 13.50

Munkahelyről bevonulás

13.50 – 14.10

Zárkarend kialakítása

14.10 – 14.20

Ebéd

14.20 – 14.50

Körletrend, zárkarend kialakítása

14.50 – 15.10

Fürdés

15.10 – 15.50

Szabadkörlet, szabadfoglalkozás

15.50 – 17.00

Vacsora

17.00 – 17.20

Körletrend, zárkarend kialakítása

17.20 – 17.45

Létszámellenőrzés

17.45 – 18.00

Szabadkörlet, szabadfoglalkozás

18.00 – 20.00

Zárás, létszámellenőrzés

20.00 – 21.00

Takaródóra felkészülés

21.00 – 21.15

Takaródó

21.15

 

– Elég feszes, mi? Egyébként Nátán vagyok, Kohn Nátán – mutatkozott be az alacsony ter­metű, pajeszos elítélt.

– Jakab Emil.

– Mivel vádolnak?

– Kokaincsempészéssel. Téged?

– Hát én, komám, mi tagadás, elsikkasztottam néhány forintot.

– Honnan?

– A Nemzeti Bankból, ahol mindaddig dolgoztam, amíg meg nem szállt a szentlélek.

– És megkopasztottál néhány elvtársat – mosolyodott el a művezető bágyadtan.

– Úgy van! Inkább ők egyenek fehér kenyér helyett feketét, minthogy a gyerekeim haljanak  éhen egy szép napon.

– Na ne! Azért, remélem, itt még nem tartunk. Végül is hány gyereked van, Kohn Nátán?

– Hét.

– Szűzanyám, te aztán nem fecsérelted semmiségekre az idődet.

– Szaporodjatok és sokasodjatok, mondá az úr, és én mint hithű izraelita követtem a parancsát – vont vállat a kis ember.

– Hogy tetszik a szanatóriumunk? – csatlakozott hozzájuk egy nőies mozgású cellatárs.

– Vigyázz vele, homokos – súgta oda az exbanktisztviselő Emilnek.

– Megjárja – bólintott a művezető. – Ahhoz képest, amit a kóterekről pletyóznak, egész tűr­hető. A házirend ugyan feszes, de ha a smasszerek és műhelymesterek rendesek, ki lehet bírni itt is valameddig.

A kihallgatásról hallgatott. Ezt a jelenetet még nem volt ideje eddig feldolgozni magában.

– Jaj, de cuki vagy! – csípte meg az arcát a homokos. – De még mennyire, hogy ki lehet. Főleg ilyen cellatárssal, mint te, drága…

– Emil. Drága nélkül – tolta el a kezét a férfi sokatmondó pillantással.

– Befejeztétek már a pofázást? – dörgött rájuk a tévé előtt üldögélő izompacsirta. – Hé, te hájbáj, idetolnád a seggedet!

– Menj oda! – figyelmeztette halkan Kohn Nátán. – Ki ne kezdj vele! Veszélyes bunyós. Mindenki fél tőle.

– Szia! – kacsázott eléje a kövér ember. – Szeretnél velem beszélni?

– Nem szeretnék, akarok. Szeretni legfeljebb te szeretheted ezt a kanibabát – mutatott a bu­nyós a homokosra.

– Értem. Hát akkor most beszéltél. További kellemes tévénézést, barátom.

– Barátod a f…m, és ki mondta, hogy elmehetsz? Hogy hívnak?

– Jakab Emilnek.

– Elfelejtettél bemutatkozni, amikor bejöttél.

– Bocs! Most már elmehetek? 

– Most már igen, és ajánlom, vésd jól a fejedbe, ki a főnök ebben a kaptárban![2]

– Te lennél?

– Lennék? Vagyok – állt eléje a fél fejjel magasabb akadémikus.[3] – Bebizonyítsam?

– Fölösleges, elhiszem.

– Na azért, és azt se felejtsd el, hogyha tévézek, egy mukkot se halljak, mert cefetül idegesít, ha ilyenkor zavarnak.

– Kérlek. Igyekszem nem elfelejteni.

– Pá! – rúgta fenéken a művezetőt, aki egyensúlyát vesztve zuhant a padlóra.

Nevetés.

– Te mért nem nevetsz? – kérdezte Nátántól.

– Miért, kellene?

– Nem kellene, de aki nem rötyög velem, az nem a haverom, és aki nem a haverom, az az ellenségem, ahogy a nagy Lenin elvtárs szokta volt mondani.

Újabb, még nagyobb derültség.

– Én nem vagyok az ellenséged.

– Neeem? No, majd mindjárt kiderül. Vetkőzz le!

– Mi…mit csináljak?

– Kasu[4] vagy? Vedd le a nadrágod, és mutasd meg a pöcsödet! Csak úgy barátságból. Tudod, eddig még soha sem láttam, milyen egy vágott f…ú  zsidó himbi-limbije.

– Juj, de izgis! – vihogott a homokos. – Éljen, Galóca, a 22-es fogszi császára!

– Nem vetkőzöm le.

Nem nehéz elképzelni, mi történhetett volna ezután, ha nem csörtettek volna be esti létszám­ellenőrzésre a fegyőrök.

3.

Jakab Emil 21.15-kor holtfáradtan zuhant az ágyába. De nem sokat alhatott, mert csakhamar felrázták álmából.

– Keljen fel, kihallgatjuk – hajolt feléje két smaszi.

– Most, éjjel?

– Nem tetszik?

– Dehogynem. Épp meg akartam köszönni.

A kihallgatáson ugyanaz a farkasfogú hadnagy, kancsi jobbkeze és a jegyzőkönyvvezető fo­gadták.

– Á, itt van a mi kedves vendégünk! – vigyorgott rá a farkasfogú. – Hogy érzi magát, jól aludt?

– Kérek egy ügyvédet, és közöljék velem azonnal, mikorra tűzik ki a tárgyalást?

– Miféle tárgyalást? Ja! No, az még odébb van. Addig még tisztáznunk kell egy-két apróságot, például Jakab Jenővel kapcsolatban.

– De hát már bevallottam, hogy semmi közöm az unokatestvéremhez. Hiszen nem is lakunk egy városban. Nem tagadom, hogy a múlt héten nálam járt, viszont azelőtt, esküszöm, öt éve nem láttam.

– Igen, tudjuk – pislantott egy papírra. – Ám attól még telefonálhattak és levelezhettek is egy­mással.

– Hébe-hóba, miután Jencike… Hogy is magyarázzam? Egész másféle ember, mint én va­gyok, így aztán nem nem is igen keressük egymás társaságát.

– Miért, milyen ember?

– Hát… izé… olyan intellektuel, aki mindenkinél mindent jobban tud, örökké kritizál és óg-móg valamiért. Amúgy ártalmatlan. Olyan kutya, mely csak ugat, ugat, de nem harap – vette védelmébe Emil az unokatestvérét.

– Maga?

– Én nem. Gyerekkoromban talán. Igen, akkor még én is kritizáltam, háborogtam, de már réges-rég leszoktam az efféle luxusról. Amit meg kell tenni, megteszem, törvényeinket betartom. Nem is büntetettek meg soha mostanig. Mellékesen ismét megjegyzem, ha egyáltalán jelent maguknak valamit, hogy azt a kokaint vagy micsodát is csak úgy csempészték be hozzám.

– Jelent, 115-ös, jelent, föltéve, hogy továbbra is lojális, hazánknak és pártunknak elkötele­zett híve akar maradni.

– Természetesen akarok, és, ugye, akkor már drogcsempészéssel sem vádolnak – lélegzett fel megkönnyebbülten.

– Magától értetődik.

– Tessék?

– Mondom: magától értetődik. Mi több: elintézzük, hogy megtarthassa munkahelyét és művezetői pozícióját a csavar- és kötőelemgyárban is.

– Miért, elbocsátanak?

– Már el is bocsátották abban a pillanatban, hogy bekasztliztuk, barátom.

– Köszönöm. Önök igazán nagyon rendes emberek. Mikor engednek szabadon? Most rögtön, vagy kicsit később, kérem tisztelettel?

A hadnagy szája a füléig húzódott.

– Csípem a humorát. Mit szól hozzá, Bandzsikám?

– Én nem, szívesebben behúznék egyet ennek a madárnak.

– Nézze el neki! Ilyen a stílusa. Azért ő sem rossz ember. Mit kérdezett?

– Hogy mikor engednek ki innét. Nagyra értékelem, hogy ennyire bíznak bennem, és felmentettek a drogcsempészés vádja alól is, ámde mit ér az egész, ha még mindig bent vagyok.

– Csigavér, 115-ös, csigavér! Még nem felelt minden kérdésre.

– Akkor kérdezzenek, de ha lehetne, szaporán, még mielőtt elaludnék a lábamon.

– Miért rúgták ki rokonát az újságtól?

– Azt talán tessék tőle megkérdezni, mert nekem semmi ilyesmit nem mondott.

– Szokott-e írni a Beszélőbe, Hírmondóba, Demokratába?[5]

– Nem tudom. Mik azok? Szintén hírlapok?

– Milyen írókkal, költőkkel, esetleg politikusokkal tart kapcsolatot itthon és külföldön?

– Tőlem tetszik kérdezni?

– Hé, ne pimaszkodj, mert kinyírlak! – fenyegette meg a vastag nyakú.

– Hagyja, majd én. Miután maga is olvas újságot, valószínűleg ismeri Kis János, Csoóri Sán­dor, Nagy Gáspár írásait.

– Nem, és újságot is elég ritkán olvasok, ugyanis én… Szóval nem igen politizálok, kérem tisztelettel. Amit meg kell tenni, megteszem, törvényeinket betartom…

– Elég, elég! – idegeskedett a farkasfogú. – Ezt a lemezt már hallottuk. Kivel szimpatizál leg­inkább: Gorbacsovval, Reagannel vagy Kádár János elvtárssal?

– Én vagy az unokatestvérem?

– Az unokatestvére, de akár maga is.

– Elsősorban Kádár elvtárssal.

– Tehát Reagannel is.

– Vele nem. Imperialistákkal nem bratyizunk – szavalta a művezető, váltig azon töprengve, mire akar kilyukadni a kihallgató tiszt.

– Nos, kedves, 115-ös, az az igazság, hogy nem sokra mentünk magával. Jóformán semmi értékelhető információval nem segített bennünket – állt fel a farkasfogú az asztaltól. – Most még visszamehet aludni, de, figyelmeztetem, ha ezentúl is így hátráltatja a nyomozást, kénytelenek leszünk hatásosabb eszközöket bevetni.

– De, kérem, rajtam nem múlott. Amire tudtam, válaszoltam. Ennél többet, ha akarnék, sem mondhatok senkinek – sírta el magát szinte a derék csavargyári dolgozó.

– Dehogy nem mondhat, csak még maga sem gyanítja, mennyi információ van a fejében.

– Ha lemanikűrözzük a körmeit – tódította a vastag nyakú vészjóslón.

– Ejnye, Bandzsi, moderálja már magát! Hányszor magyarázzam el magának, hogy már nem Rákosinak szolgálunk. Nála előfordulhatott, nálunk nem, mert mi civilizáltan, az európai nor­máknak megfelelően vallatjuk a foglyokat.

– De az isten szerelmére, mit akarnak belőlem kihúzni? – szeppent meg Jakab mester még jobban. – Kérdezzenek csak bármit nyugodtan, elvégre magam is a szocializmust építem.

– Na látja! Ezzel kellett volna kezdeni. Most írja alá a jegyzőkönyvet! Egyelőre elegem van magából.

4

– Mit akartak tőled az éjjel? – érdeklődött Emiltől a reggelinél Kohn Nátán.

– Semmi érdekeset – válaszolta a művezető álmosan.

– Szóval titok. Egyébként igazad van: sok itt a forródrót.

– Főleg egy rokonomról érdeklődtek.

– Hm, információkat akarnak. Aztán kicsoda ez a te rokonod? Ő is kokainban utazik?

– Mi az, hogy is? – ütközött meg Jakab Emil. – Én nem. Én ártatlan vagyok. Egyszerűen rám akarják kenni az egészet.

– Nem dumálunk! – rivallt rájuk egy biztonsági felügyelő. – Tartogassátok a dumátokat a brodvéjre![6]

A műhelyben Emil ugyancsak laposakat pislogott, és alig várta az estét, hogy kialudhassa ma­gát végre-valahára. Csak éppen a sors, illetve Farkasfog döntött úgy, hogy újfent a társalgóban töltse az éjszakát.

 Mielőtt elkezdenénk a kihallgatást, felhívom a figyelmét, hogy szeretnék ezúttal tiszta vizet önteni a pohárba.

– Én is. Jó, a kokainvád kipipálva, ennek ellenére továbbra is kérdezősködnek, faggatnak, de hogy mi célból… ? Látják, ez a második dolog, amit sehogy sem tudok megemészteni.

– Hagyja már a francba azt az átkozott kokaint, inkább arra feleljen, miért akarja megölni Jakab Jenő pártunk és kormányunk szeretett vezérét, Kádár János elvtársat? – fúrta tekintetét Farkasfog a jámbor művezető szemébe.

Hohó, hát erről van szó! – halványodott el Jakab Emil. Sajna ez még a kokainügynél is ütősebb, nem szólva arról, hogy még álmában sem tételezett fel Jenciről ilyesmit.

– Meg akarja ölni? Hihetetlen! Hazánk nagy fiát, a Központi Bizottság első emberét?

– Figyeled ezt a nagy seggűt! Ez vagy tökhülye, vagy nagyobb színész, mint a kis Latyi[7] – fordult a hadnagy a kancsalhoz, mire az megköpte a markát, és odacammogott Emilhez.

– Ne, ne tessék engem megütni! – tartotta kezét arca elé védekezően Jakab Emil.

– Ne féljen. A haja szála sem görbül meg, ha rögvest elárulja, hol, mikor és kikkel akarják végrehajtani a merényletet! – puhatolódzott tovább a farkasfogú. – Nem érti a kérdést? Bandzsi!

Több sem kellett a kancsalnak, gumibotjával el kezdte agyba-főbe verni a szerencsétlen mű­vezetőt.

– Most már felfogta?

– Elismerem, vétkeztem: az enyém a kokain, és, igenis, ügyvédet akarok fogadni.

– Már megint a kokain! Ennek, úgy látszik, ez a rögeszméje. Hadd kérdezzem hát meg még egyszer: hol, mikor és kikkel akarják kiiktatni Kádár János elvtársat?

A férfi kínlódva koncentrált. Már gyermekkorában nem bírta a testi fenyítést, és mindig min­dent hoppszra bevallott, amennyiben kívánták. Igazából most is ezt tenné, csakhogy mit valljon be, istenem, ha egyszer tényleg nem tud semmiről.

– Egyéni akciót terveznek vagy inkább afféle puccsfélét, mint Hitler esetében például, ami­kor el akarták tenni láb alól?

Így puhítgatták a férfit reggelig. Hogy ne aludjon el eközben, néha fel-fellocsolták, vagy fi­noman odasóztak egyet Emilnek. Persze csak annyira, hogy fájjon is, meg nyom se maradjon utána, mert hát a törvények, ugye, értik, a kommunista etika…

5

A zárkában szánakozva sandítottak a félig agyonvert emberre.

– Most miről, kiről faggattak, merthogy nem a kokainról, azt már akkor sem hiszem el, ha te mondod? – kérdezte alig hallhatóan Kohn Nátán. – Emil, Emil, miért titkoltad el, hogy po­litikai vagy?

Volt két afgán menekült a rabok közt. Azok is odajöttek, és hadonászva magyaráztak valamit.

– Tisiná![8] – sodorta félre őket Galóca. – Hagyjátok békén, hadd térjen már magához!

– Nahát, főnök, ki hitte volna, hogy te afgánul is tudsz! – ámuldozott Kanibaba.

5.20 a reggeli ideje. Míg a foglyok komótosan kortyolgatták teájukat, Jakab Emil kábultan takarítgatott a cellában. Ezzel büntették, amiért tiszteletlenül beszélt egy fegyőrrel.

– Serényebben, 115-ös, fürgébben, mert ha így halad, nemcsak a reggelijének, de az ebédjé­nek is lőttek, az holtbiztos.

Mit ad isten? Így történt, s mialatt társai odakint étkeztek, ő a konyhán mosogatott, amiért el­szunnyadt pár pillanatra a műhelyben.

– Jaj, édesem, de sajnálom, hogy így rád szálltak ezek a csúnya pitbullok, ugyanis rád szálltak, ezt a vak is láthatja – sajnálkozott a zsanmari.[9]

– Csapdába estél, ez nem vitás – hümmögött a zsidó is. – De talán egy jó ügyvéd még kihúz­hat a lekvárból. Persze ehhez lé is kell, amiből, úgy vélem, nem sok lehet a folyószámládon.

– Se pénzem, se számlám. Még jó, hogy a rezsimet ki tudtam mostanáig hátralék nélkül fi­zetni – rebegte a művezető, s már csak abban bizakodott, előbb-utóbb odafönt is rájönnek, mi­szerint hiába is kutakodnak, vallatják, mert ahol semmi sincs, ott bizony még az isten is hoppon marad időnként.

Hát nem jöttek rá, legalábbis egyelőre. Csupán ő fogyott le 90 kilóról 60-ra. Ezt, mondjuk, még nem bánta, hiszen elég régóta koplalt ahhoz, hogy leadjon néhány kilócskát. Eddig nem si­került, most igen, hála az új típusú kihallgatási normáknak – göcögött olykor magában. Csak ilyen éhes ne lenne, nem szólva az álmosságról, ugyanis aludni továbbra sem engedték. Ami­kor meg alhatott, ínycsiklandó ételekről fantaziált. Logikus, hiszen az éhes disznó is makkal álmodik, amiben az volt a legfurcsább, hogy újabban szívesen megivott volna egy-két pohár bort meg kávét is, jóllehet azelőtt rá sem nézett ezekre.

Egyik éjjel szokatlanul barátságos fogadtatásban részesült.

– Foglaljon helyet, kedves Jakab elvtárs! Örömmel értesítem, hogy elfogtuk az unokatestvé­rét – harapott egy libacombba a kihallgatótiszt vidáman.

– Jencit? – döbbent meg a művezető. – Gratulálok! Akkor most már mindent tudnak, és sza­badlábra helyeznek.

– Nana, azért itt még nem tartunk, ugyanis Jakab Jenő vallott, nem maga és ez nagy különb­ség. Őt felakasztják, magát pedig elítélik, amiért hallgatásával megnehezítette a nyomozást.­

– Köszönöm a információt – meredt a jóízűen csámcsogó hadnagyra. – Ezért mennyit kap­hatok?

– Bűnpártolásért? Úgy két évet, a kokainért ugyanannyit. Ez összesen négy esztendő, esetleg több, ha szigorú bírót fog ki.

– Igen ám, de nekem úgy rémlik, a bűnpártolás hozzátartozók esetében nem büntetendő cse­lekmény.

– Hol, melyik rendszerben? – hunyorított a farkasfogú a kancsira. – Maga el van tájolva, 115-ös. Egy lehetősége ugyan még megmaradt, viszont ez magát úgysem érdekli.

– Micsoda lehetőség? – gyúlt ki Emilben a remény utolsó szikrája.

– Ha minden részletről egyenesen és pontosan tájékoztat, amit a merénylettel kapcsolatban megtudott.

– Már megint? Egyébként nem értem. Mi értelme van olyasmiről tájékoztatni, amiről már minden kiderült?

– Hát épp ez az! Talán mégse minden, mert bármilyen készséggel dalol is igen tisztelt roko­na, azért könnyen megeshet, hogy megfeledkezik egy-két részletről. Ekkor segítene be maga – remélhetőleg később is. Cserében minden vádat elejtünk, mert mi mindig megjutalmazzuk azo­kat, akik együttműködnek az állambiztonsági szervekkel. Nos, áll az alku, kolléga?

– Megtisztel. Esküszöm, besegítenék én is készséggel, de, mint már volt szerencsém közöl­ni, engem senki sem avatott semmibe, annak meg semmi értelme, hogy összevissza hazudjak itt maguknak. Tudniillik úgyis rájönnek, és akkor, ugye, már nemcsak bűnpártolással, hanem a hatóság félrevezetésével is fognak vádolni – lombozódott le a művezető.

– Szóval nem dalol. Talán még le is néz bennünket, és borzasztóan büszke magára, amiért ilyen gógyis,[10] kemény fiú, miközben … Eláruljam, mi maga? Bandzsi! Maga szerint micsoda?

– Hülye seggfej, akinek annyi esze sincs, mint egy csirkének.

– Röviden tyúkeszű. Köszönöm a felvilágosítást, őrmester. Emellett gyáva, gerinctelen, és csak úgy teng-leng a világban. Hát így legyen büszke magára. Mi legalább tudjuk, mit akarunk, van egy célunk, ideológiánk. De miért küzd maga, mi van a maga lelkében, 115-ös?

– Ne tessék engem, kérem, sértegetni!

– Miért, nem ez az igazság? Mondja csak szépen utánam: gyáva tetű vagyok. Na, mi lesz? Megtagadja az engedelmességet?

– Gyáva… – dünnyögte, aztán megállt, és kinézett az ablakon.

– Őrmester, nézzen már utána, mi történt, mert megállt a tű a lemezen.

– Igenis.

– Gyáva tetű vagyok.

– Hangosabban!

– Gyáva tetű vagyok – ordította torkaszakadtából.

– Még mindig lenéz bennünket?

– Isten ments, hogy tennék én ilyesmit! Egyedül azt szeretném, ha végre békén hagynának, végül is nem ártottam senkinek, nem loptam, gyilkoltam, és a szocialista rendszer ellen sem lá­zítok.

– Szóval békét akar. És még mit szeretne?

– Enni, inni, aludni – tapadt tekintetével az étellel gazdagon megterített asztalra.

Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere: libasült, sült kolbász, különböző mártások, burgonya, rizs, sütemények – szívta magába Emil az ételek illatát. Jaj, még boruk is van! Hány éve nem ivott már egy jófajta badacsonyit.

– Megkínálhatom? – nyájaskodott a farkasfogú.

– Maga? Engem?

– Miért ne! Utána annyit alhat, amennyi magába fér. Csupán azt kell kijelentenie, hogy elis­meri bűnösségét a Jakab Jenő-féle összeesküvésben.

– Mit? Ne tessék már engem ugratni!

– Nézze, milyen fincsi ez a libasült! – emelt fel egy cupákot.

A férfi az asztalhoz vánszorgott, és a combért nyúlt, azaz nyúlt volna, ha hadnagy el nem kapja előle.

– Előbb a tánc, vagyis vallomás, utána a lakoma.

– Nem mondom – makacsolta meg magát a művezető.

– Jó, egyelőre hagyjuk! Akkor…

– Pitizzen! – ajánlotta a vastag nyakú.

– Brávó, őrmester! Magának egész jó ötletei vannak időnként, de kérhetünk-e effélét egy ilyen komoly, gerinces, elvtárstól?

– Hihihi, hahaha! – buffant ki a kancsiból a nevetés. – De régen nem kacagtam ekkorát.

– Na, 115-ös, mókázik-e nekünk egy kicsit a kedvünkért? Ezt sem? Ahogy óhajtja. Majd ha­zaviszem ezt a cubákot a kutyámnak.

A művezető letérdelt, és a kutyákat utánozva elkezdett szolgálni.

– Kitűnő! – tapsolt a kihallgatótiszt. – Tiszta Latabár. Nézzék csak a cifferblattját! Még arc­ban is hasonlít a Latyira, főleg azóta, hogy lefogyott. Ugatni nem tud? Próbálja meg, és, ígérem, még holnap utánanézek, mit tehetek magáért.

– Vauvau!

– Hosszabban! – dülöngéltek a kacagástól; még a rózsás arcú írnok is mosolygott, bár ő mind­eddig, miért, miért nem, elég savanyú képpel asszisztált mindahhoz, amit jegyzőkönyvírás köz­ben végig kellett néznie.

– Vauuu, vauuu!

– Allez, hopp![11] – hajította a hadnagy Emil felé a cubákot.

De nem Emil, hanem az őrmester kapta el, s már bele is harapott kajánul vigyorogva a farkaséhes fegyencre. Jakab Emil számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Számtalanszor megalázták, megverték, és ő mindent elviselt. Hanem ami sok, az sok, most azért is enni, inni fog, utána nem bánja, ha Jenci mellé is akasztják.

– Gazember! – vetette magát váratlanul a zsernyákra,[12] és kezébe kaparintotta annak zekéje alól kivillanó stukkerét. – Kezeket fejre! Nem hallod? Most pedig térdelj le, és ne moccanj, kü­lönben ez volt az utolsó vacsorád. Maguk meg – intett a kővé dermedt hadnagynak és írnoknak – tegyék pisztolyaikat szép lassan az asztalra, és térdeljenek feltartott kezekkel a kancsi mellé szaporán!

– Maga bolond – tért magához legelőbb a farkasfogú. – Fel tudja fogni, mit csinált, egyáltalán mi a mennykőt akar ezzel elérni? Kijutni nem juthat, hiszen pár méter után rögtön lelövik.

– Lehet, de legalább nem egyedül megyek a pokolba.

– Ej, ne beszéljen már zöldséget! Tegye le a mordályt, és senki sem megy semmilyen pokolba. Maga jó ember, és, higgye el, mi sem vagyok gyilkosok, utóvégre csak a kötelességünket teljesítjük.

– Milyen megható. Ezért koplaltattak félholtra? – telepedett az asztalhoz pisztolyával mindvégig sakkban tartva az őröket. – Ami azt illeti, elég szépen hoz a konyhára a maguk fene nagy kötelességtudata – esett tüneményes gyorsasággal az ételnek, és öt perc alatt jóllakott. – Az anyját, máris jóllaktam, pedig van ám itt még egy-két finomság. Például ez a vérnarancs. Királyi! Hoppsza, a bor! Erről szinte megfeledkeztem. Egészségükre, elvtársak!

Gyomrában lassan szétáradt a melegség. Lehunyta a szemét, és maga elé képzelte feleségét meg a gyereket. Ilyenkor nyilván édesdeden alszanak, s még álmukban sem sejtik, hogy épp ezekben a percekben fogyasztotta el legutolsó vacsoráját.

A hadnagy és vastagnyakú tekintete összevillant.

– Volna szíves visszaadni a pisztolyom? – köhintett az őrmester.

– Szeretnéd, mi, aztán elcsíptek, és életem végéig korzózhatok a brodvéjon.

– Egyszóval mégiscsak lepuffant – eresztette le kezét a farkasfogú. – Ha így áll a helyzet, re­mélem, teljesíti legutolsó kívánságom – vetett sokatmondó pillantást az őrmesterre és írnokra.

– Hogy mit csinálok magukkal, nem tudom, azért csak mondja, tisztelettel hallgatom. Csó­koljam meg a fenekét?

– Ne gúnyolódjon. Komolyan beszélek. Bevallom, gyerekkorom óta nem járok templomba, de még imádkozni sem szoktam estén­ként. Most, hogy elérkezett életem utolsó órája, úgy érzem, nem állhatok e nélkül az Úr elé.

– Hogyhogy nem állhat, hiszen maga meggyőződéses kommunista – pillogott Emil nem is annyira a csodálkozástól, mint attól, hogy majd elszunnyadt az asztalnál.

– Így igaz. Elég nagy marha voltam, belátom, de talán az Úr ezt is megbocsátja nekem, ha el­mondom a rózsafüzérimát.

– Parancsoljon!

– Köszönöm. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A hadnagy társai egy ideig némán hallgatták, majd maguk is bekapcsolódtak az imádkozásba.

 

Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes! Az Úr van teveled. Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen.

 

Emil szemei le-lecsukódtak. A fohászkodás – ismétlései folytán – jócskán elhúzódott. Nem is győzte kivárni, elaludt. A farkasfogú kihasználta az alkalmat, és kicsavarta kezéből a revolvert.

– Pancser tyúkeszű! Engem akartál te lelőni!

 

[1] Kádár Jánost.

[2] Cellában. (börtönszleng)

[3] Fegyenc. (börtönszleng)

[4] Süket. (börtönszleng)

[5] Szamizdat sajtótermékek a 80-as évekből.

[6] Sétálóudvarra. (börtönszleng)

[7] Latabár Kálmán.

[8] Csend! (orosz)

[9] Buzeráns. (szleng)

[10] Okos. (szleng)

[11] Rajta, kapd el! (franc.)

[12] Börtönőrre, zsarura. (szleng)

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap