Erdei Éva: Tanúim lesztek

Szerkesztő B, k, 10/29/2013 - 00:11

 

 

 

 

 

 

Mezítlábas, szurtos gyerekek, rohantunk ki az utcára, amikor meghallottuk a gyászzene elnyúló hangjait. Úgy néztük a nyitott koporsóban fekvő viaszszínű halottat, mint bármi látványosságot. Az orosz temetések nem voltak félelmetesek. A teherautók lenyitott platóját színes szőnyegekkel és virágokkal borították be. A gyászzene folyamatosan szólt, amíg a polutorka lassan kaptatott fel a Szobránc utcán, tömény kipufogógázzal telítve a környezetet. Addig bámészkodtunk, amíg be nem fordult a menet a Kálvária dombra.
A meredek Kálvária domb télen jó szánkózóhely volt. Érdekes, hogy a ródli szót nem is ismertük. Itthon, Magyarországon hallottam először.
Gyermekszemmel fel sem tűnt, hogy az orosz temetéseken nincs kereszt. Mostanában gondolkodtam el rajta, milyen csapás lehetett mélyen vallásos orosz lelküknek a nagy kommunizmus. A nyitott koporsós temetkezési szokásukban ősi elemek fedezhetők fel. Tanúim lesztek – motoszkál az agyamban a szentírás mondata. Igen. Mindenki, aki látja, tanúsíthatja, hogy a halott Szása és nem Iván vagy Ványa. Tanúsítják a jelenlévők, hogy Ő volt. Hasonló mély gyökerei lehetnek a násznép előtt kimondott igennek is.
A keresztény temetésekre borzongva gondolok vissza. Azt csak véletlenül vettük észre. Zene nem szólt. A gyászkocsit ünnepélyes csendben húzták a félelmetesen feldíszített fekete lovak. Az ezüst és fekete gyászhintó rémes titokként zárta magába a koporsót. Mindenki feketében volt. A menet élén vitték a keresztet, ott ment fekete reverendában a pap. A reformátusoknál egy fokkal még feketébb volt minden.
Zsidó temetést nem láttam, csak hallottam Klári nénitől, hogy milyen. Dísztelen.
A sírok is dísztelenek. Virág helyett kavicsot tesznek a sírkőre. Nem kérdeztem meg, hogy miért. Nem is tudta volna Klári néni. Hagyomány, hagyomány. Ahogy Klein néni Brooklynban is azt mondta minden kérdésemre, hogy hagyomány. Micsoda összetartó erő! És milyen egyszerű. Nincs kérdés, nincs kétely, csak feltétel nélküli elfogadás. Hagyomány.
Anatefka lakói is eszembe jutnak, meg sok más ezzel kapcsolatban.
Milyen egyszerű életben tartani egy népet, és milyen egyszerű a hagyományai sárba tiprásával megölni, szétzülleszteni. Bennünket – ungvári magyarokat – is valamiféle hagyomány, a polgári életvitel szokásai, a hit, a vallás és a nyelvünk tartott össze, amit a hatalom rombolt, ahogy csak tudott. Nekünk gyerekeknek az volt a legfájóbb, hogy húsvétkor, karácsonykor nem lehettünk otthon. Még orvosi igazolást sem fogadtak el az iskolában. Micsoda ünnepzagyvalékban nőttem én fel! Ha a család nem áll a lehetőségekhez mérten a polgári magyar hagyomány talaján, akkor mi öcsémmel ma furcsa személyiségvonásokkal rendelkeznénk. Így is nagy hatással volt ránk a kettős nevelés iskolai pólusa is, aminek nevettető megnyilvánulásaként „Sztálin apánk” plakátnagyságú arcképét felszegeztem a WC falára és kutyatejvirággal díszítettem. Szegény apám majd’ szívbajt kapott, amikor meglátta. Akár szibériai kényszermunka is lehetett volna neki gyermeki butaságom eredménye. De nem volt. Sem ekkor, sem máskor. A zavaros idők nemcsak a rosszat, hanem sokszor a lélek legjavát is kicsiholták az egymás mellé sodródott emberekből, kárpátaljai magyarokból, szlovákokból, csehekből, zsidókból, ukránokból és még ki tudja, hányféle nációból, Ungváron. Mert úgy éltünk mi ott, a Szobránc utca 33-ban, hogy egymás köhintését is hallottuk a szomszéd lakásból, amitől egy ajtó, és az eléje tolt szekrény választott el bennünket. Az ajtó túlfelén élt Szenya a családjával.
Szenya, teljes nevén Szemjon Vasziljevics Zsávoronkov Zsitomirból, a szovjet államvédelmi hatóság mindenható tisztje. Jó ember volt. Áldja meg az Isten haló poraiban. Amikor apám nagy bátran szidalmazni kezdte a rendszert, Szenya csak annyit mondott:
– Csitt, Józsi! Tudod, hogy csak nekem mondhatod, senki másnak, mert Donbász lesz a vége.
Donbász hírhedt bánya volt a Donyec-medencében, ahová kényszermunkára vitték az osztályidegeneket, és ahonnan többé nem, vagy csak emberi roncsként lehetett előkerülni.
Aki ungvári magyarként nőtt fel, és az ’50-es években eszmélt, az tudja mi a kisebbségi lét, de itthon is jobban meg tudja élni a magyarságát.
Ungváron egy mozi volt. Erre a célra épült még a csehek alatt, ahogy a helyiek mondani szokták. Magyar ünnepnek számított, amikor szinkronizálatlan magyar filmet adtak. A Bánk bán nagyáriáját, Simándit megtapsolták, mint a színházban. Az összetartozás érzésének felejthetetlen emlékei ezek, és még akkor is nagyobb nemzettudatban nőhetett fel a magyar gyerek, ha az iskolában a „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy...” magyarra fordított szovjet himnuszt énekelték magyar himnuszként. Sőt, hazatérve az anyaországba, anyanyelvének némely szavát meg sem értette.
Ó, az anyaország! A távoli és gyönyörű, a sokáig elérhetetlenül vágyott, micsoda idegen volt, amikor megláttam. Amikor 1960-ban átléptük a „vasfüggönyt” és a kalauz azt mondta Péter öcsémnek, hogy
– Na, Öcsi, amíg állunk leszállhattok.
Péter megkérdezte:
– Anyu, honnan tudja a bácsi, hogy engem Öcsinek hívnak?
Aztán jöttek sorra a csodák. A selyemcukor, a Bambi, a trottőr sarkú cipő, a habselyem fehérnemű, a tropikál kiskosztüm, és a közértek ungvári szemmel nézve szédítő árubősége. A sorban álláshoz szokott ember szabadon vehetett lisztet, cukrot, amennyit akart. Csepel maga a Kánaán volt nekünk, akik 1945-ben azért hagytuk el, mert nem volt mit enni.
Szegény apám csak jót akart a kis családnak, amikor a lebombázott Csepelről Ungvárra, szülővárosába vitt bennünket, ahol élelmiszerért csinálta a csizmát, cipőt, birgellit. Ki gondolta akkor, hogy a vasfüggöny túlsó oldalán rekedünk.
Apám remek ember volt, szorgalmas és ügyes, de csak magára számíthatott.
Nagyapámtól mindent elvettek az államosításkor, házat, szőlőt, a borpincéjét, amiben benzines hordókat tároltak. Öregségére a szőlőhegyen, az egykori présházában húzhatta meg magát. Hozzá nem mehettünk. Lakni úgy tudtunk, hogy apám talált egy üresen álló lakást, amelynek jó módú zsidó gazdáit elhurcolták. Nem volt semmink. De legalább volt lakás. Két nagy szoba, előszoba, konyha, fürdőszoba, cselédszoba. A kétszintes, hosszú gangos nagy ház mélyen benyúlt az udvarba. Valamikor szép is lehetett. Utcai frontján érkezésünkkor már ukránok laktak, Szirkóék, meg Lukács János magyar családja. Később még oda költözött egy orosz férfi azerbajdzsán feleségével és két lányával, Állával és Sztellával. Foglalt volt az alsó szint is. Ott egy szegény zsidó család lakott, a Wéberék. Wéber Klári nénitől annyit tanultam a zsidó szokásokról, hogy ma jobban tudom, mint sok született zsidó, és olyan részletességgel ismertem meg Auschwitzot, amitől számomra a holokauszt nem történelem, hanem emberi húsba vágó borzalmas valóság. Lent az udvarban volt két kisebb lakás. Ott élt Szilvási bácsi a hajdani tulajdonosok volt vincellérje a kedves, aranyos Szilvási nénivel, aki esténként hátborzongató történeteket mesélt nekünk, és akinek Magda lányát csak halálos ágyán vette feleségül Kárpátalja legnagyobb festőművésze, Erdélyi Béla. A másik pici lakásban Lengyelék laktak, szintén a régi tulajdonos munkásai. Lengyel bácsi, alacsony, sovány, kalapos emberke, folyton olvasott. Az ajtó előtt ült egy sámlin, könyvvel a kezében, fejmozgással követte a sorokat és mozgott a szája is. Azóta sem láttam senkit így olvasni. Szenyáék csak később kerültek oda. Gyerekként sokszor hallottam apámtól, hogyan érkeztek. Szegényes kis motyóval a szekéren, néhány használati tárggyal, két párnával és egy kicsi lánnyal az ölében ült a fiatal orosz tiszt ukrán felesége, rendes nevén Anna Andrejevna Furman, akit később az udvar zömmel magyar lakói egyszerűen csak Szenyánénak neveztek. Nem volt hová lehajtani a fejüket.
– Gyertek ide, amíg találtok magatoknak helyet, van itt két szoba – mondta apám, és az ajtó elé tolta a szekrényt. Szenyáék oldalán egy szép támlás kanapé maradt, még Horovicéké volt, csakúgy, mint a hatalmas Rákóczi kép, ami a szovjet elhárítás tisztjének sodronyos ágya fölött lógott számításom szerint vagy másfél évtizedig. Díszes nagy arany keretében a II. Rákóczi Ferenc feliratot iskolás korom előtt sokáig ilrákócinak olvastam.
Éjjelente apám a szekrény mellett kopácsolt, „feketézett”, ahogy akkor mondták. Nappal éhbérért dolgozott az államiban, éjszakai munkával tartotta el a családot. Cipőműhelyét elvették tőle a proletár igazságszolgáltatás jegyében.
Így lett az egyetlen szobánk nappali, ebédlő, háló, de még műhely is.
A cigarettafüst, az enyv és a bőr szaga, a cvikkolás, bukkolás és a varrógép hangjai közt micsoda jó alvás esett a gyereknek. Micsoda biztonságérzetet loptak gyermeki tudatunkba a felnőttek beszédfoszlányai, ami szerint Józsi, apám ügyes,… kijátssza a fináncokat,… megszerzi az anyagot,… holnap elviszik a birgellit és lesz pénz, stb. Az 1950-es éveket írtuk. Micsoda idők! És micsoda emberek! A távolabbi szomszéd feljelentett, Szenya pedig az ajtó mögött nem hallotta, hogy apám dolgozik. Minden rombolási szándék közepette egyszerű kis életünkben tapasztalhattuk meg a lélek nagyságát.
Apámat mindenki Józsinak szólította. Sokan szerették, jó embernek tartották.
– Józsi mindent meg tud csinálni, ezermester – mondták a szomszédok. Igaz is volt. Néhány tanult mesterségén kívül számtalan dologhoz értett. Nem volt magas iskolai végzettsége, de egy könyvtárnyi könyvet olvasott ki, és mi gyerekek valamennyi kérdésünkre választ kaptunk tőle. Ha kellett szüretelt, puttonyozott, taposta a szőlőt, disznót vágott, és kitűnő hurkát, kolbászt készített, vezetett – ahogy ő mondta – minden robbanó motort, elvégezte a lakatos, elektromos munkákat, karácsonyra öcsémnek lábbal hajtós kisautót, nekem babakocsit készített fából. Tudta, hogyan meneküljön meg télen az éhes farkasoktól a Kárpátok szerpentinjein, amikor elakadt a rozoga polutorkával egy nyersbőr rakománnyal a platóján. Nagyratörő célok nélkül, mosolyogva szemlélődött a világban. Bölcs egyszerűséggel élte az életet. Lelkét mindvégig épen tartotta, ahogy nehéz fizikai munkához szokott kezét sem roncsolta soha szét. Még ma is magam előtt látom hosszúkás holdas körmeit a kórházi tétlenségben kifehéredett szabályosan szép kezén.
Egy ideig sofőrködött egy amerikai Studebekkeren, szállított fát, tejet a kolhozból, aztán egy öreg polutorkával járt, majd az ungvári bank igazgatójának a személyi sofőrje volt a legújabb Moszkvicson. A megélhetésre valót viszont feketézéssel, suszterkodással kereste meg otthon, éjszaka, egyetlen szobánk sarkában. Ha rá lennék utalva, elejétől a végéig meg tudnék csinálni egy cipőt. És ezzel Péter öcsém is így van. Apám javítást is vállalt, de az igazi az új cipő volt. Ilyenkor azzal kezdte, hogy a mezítelen lábat egy papíron körberajzolta. Számításba vett bütyköt, tyúkszemet, a kaptafát már e szerint alakította ki. A megrendelő kiválasztotta a bőrt. Volt sevró, borjú, boksz, antilop, lakk, vagy egyszerű disznóbőr. Aztán jött a felsőrészkészítés. Ennek is mestere volt apám. Megcsinálta a szabásmintát, aztán a kiszabott bőr széleit borotvaéles eszközzel sirfolta, elvékonyította. Majd megkente ragasztóval és gondosan, egyenletesen behajtogatta. Finom ütögetéssel leragasztotta, bukkolta. Az így előkészített bőrszéleket aztán a család nőtagjai, anyukám és testvére, Rózsi, – aki a vasfüggöny foglyaként élt velünk Ungváron, és a Mehovscsik nevű cipőgyárban dolgozott – bőrvarró géppel szép egyenletesen végigvarrták, letűzték.
A cipő felsőrészébe bélés került, előre és hátra a kéregbe külön keményítés.
Amikor a felsőrész elkészült, apám felfeszítette a kaptafára, cvikkolta. Előbb az orránál és a sarkánál erősítette oda egy-egy szöggel a branzolhoz, a kaptafához, majd módszeresen körbe. Az egész műveletsor alatt lábszíjjal erősítette a combjához a cipőt. A lábszíj félelmetes gyermekfenyítő eszköznek számított, nálunk szerencsére soha valóra nem váltott ígéretként. A hosszú vasszögeket, amivel cvikkolta a lábbelit, akkor szedte ki folyamatosan, amikor két görbe tűvel a branzolhoz bindolta, varrta a felsőrészt. Ilyenkor már jól látszott, mi készül, de még nem volt talpa. A bőrtalp felerősítése faszögekkel történt. Ebből néhányat mindig a szájába fogott apám. Talán meg is kellett nyálazni egy kicsit, aztán a szögező árral előkészített lyukakba ütögette olyan akkurátus sorban, hogy öröm volt nézni. Majd felkerült a sarok, a flekk. Aztán apám stuffolta a cipő szélét, vagyis egy erre való eszközzel forró viaszt égetett a szépen lecsiszolt talpszélre.
A talp kis szélét rádlizni, egy speciális eszközzel rovátkázni kellett, rászögezni a sarok- és a spiccvasat és már kerülhetett is ki a kaptafa. A belül meredező szögeket görbe ráspollyal kicsiszolta. Ma a szobraimat csiszolgatom vele. Befejezésül talpbélést ragasztott a belsejébe.
Jött a megrendelő, forgatta, nézegette a cipőt, aztán felpróbálta. A nők illegették magukat a tükör előtt, a férfiak élvezték a járást az új cipőben, tetszett nekik, hogy az egymásnak feszülő bőrök lépéskor csikorgó, nyekergő hangot adtak. Nyugalom és derű ült apám arcán. Mosolygott, rágyújtott egy Verhovinára és útjára engedte művét. Szívesen mondanám, hogy művészetét, ha nem félnék a gyermeki túlzás vádjától. Lukács Icu, Magda, Szenyáné, az udvar többi lánya, asszonya és sok ungvári ember sétált vasárnap a korzón, az Ung-parton apám készítette szandálban, cipőben.
Apám, Kvasznay József száz éves lenne, ha élne, de már negyvenhat éve halott.
A bőr elkopott, elenyészett. Ma már nem tudom, kik járnak a korzón, de azt tudom, hogy még ma is sokan beszélnek magyarul és dicsértessékkel köszönnek a vasárnapi miséről jövet Ungváron.
Vályá, ma már Vályentyiná Szemjonovná Zsávoronková Szenya egyetlen gyereke volt. Úgy nőttünk fel egymás szoros szomszédságában, mintha testvérek lettünk volna. A szekrénnyel leválasztott lakásban, vasfüggönnyel választva el az anyaországtól. Egyszer nagy buzgalmamban, véletlenül Vályá kezére csuktam az ajtót. Válya rettenetesen ordított, ami nem csoda. Nagyon fájhatott neki. Ekkor nem kaptam ki, de egy másik alkalommal, amikor ugyancsak véletlenül majdnem Vályá szemébe találtam egy kartonpapír éles sarkával, kaptam egy atyai pofont. Életem két apai fenyítésének egyike Vályá nevéhez fűződik. Péter öcsémmel tőle tanultuk meg kisgyerekkorunkban az orosz nyelvet szinte anyanyelvként. Így történhetett meg, hogy később az ELTE-n csodálkoztak a tanáraim, hogy kárpátaljai magyarként nem azt a bizonyos kevert nyelvet beszélem, amiből soha sem lesz tisztességes orosz, hanem bizony Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij nyelvét. A szakdolgozatomat is orosz nyelven írtam, természetesen minden nehézség nélkül éppen Dosztojevszkijből. Kárpátalján sokféle náció élt. Az ember tudta valamennyire mindegyikük nyelvét, de legalábbis értette. Én is. De beszédben valahogy ösztönösen elhatárolódtam tőle. Így tudtam tisztán megőrizni az oroszt, és akkori hitem szerint a magyart. Az utóbbi hiányosságai csak később, itthon derültek ki.
Ungváron az, hogy megyek a városba, az orvoshoz, mert a gyerek beteg, adott esetben úgy is hangozhatott, hogy: idem do városá pre orvosá, bo gyerek beteg-uje – a magyar és szláv nyelvek, ki tudja melyikének szótöveinek, toldalékainak sajátos kárpátaljai elegyeként – amit mindnyájan értettünk.
Apám nagy pecás volt. Ungváron ezt
a szót sem használtuk. Aki valamilyen
formában halat fogott, az halász volt. Apámék az Ungra jártak halászni. Többen, barátok. Egyszer így fogadta az egyik: – Csak három magyar zember van a Zungon Szedlácsek, Podlácsek á já. (És én.)
Vályá is nagyon jól megtanult magyarul. Nagyobbacska korában még írt is. A latin betűket az angolból tudta.
Így éltünk mi Ungváron magyarok, oroszok, ukránok, zsidók, huculok, szlovákok és talán még más is a legnagyobb egyetértésben. Az egyik orosz férfinak azerbajdzsán volt a felesége, érdekes fekete asszony, aki soha nem tudta elfogadtatni azerbajdzsán családjával az orosz férjet. Micsoda jeleneteket tudott rendezni, ha összeveszett a férjével. Tátottuk a szánkat a gangon, de nemcsak mi, gyerekek, hanem a felnőttek is. A legteljesebb nyilvánosság mellett zajlott az élet az udvarban. Mindenki tudott mindent a másikról, de soha nem éreztem, hogy ez rossz lenne. Inkább nagyon családias volt az egész. Mostanában sokszor elgondolom, mennyire másként szocializálódik ilyen környezetben a gyerek, mint bezártan a tizedik emeleten. Mindig benne voltunk az élet sűrűjében, soha nem éreztük magunkat egyedül. Együtt játszottuk az élet nagy kirakós játékát felnőttek, gyerekek, tanítva, tanulva ösztönösen.
 

 

Forrás: Polísz, 2007. 100. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap