Erőd a keresztúton 1/4

Lukáts János, cs, 07/12/2012 - 00:03

 

Történelem utáni töprengés Korda Zsolt munkaszolgálatos magyar honvéddal

1. rész

 

Vác, Duna parti ódon kisváros, közelünkben a folyó, mintha ezer évet hordozna a hátán. De ötven évet bizonyosan. Délelőtti, óvatos borozgatás, inkább csak, hogy a beszélgetés zökkenőit áthidaljuk. Hogy a poharat forgathassuk ujjaink között a hallgatás perceiben. Évtizedek óta ismerjük egymást, rokonok volnánk, valahogy mégis nehezen perdül a szó. Zsolt. eltemette magába életének azokat a hónapjait, napjait. Most azt ígéri, lefújja a múltról a port. Letörögeti a hallgatás kérgét. Mondja, amit tud, ahogy ő tudja.

- Kulákgyerek voltam és vagyok. Annak ellenére, hogy apámnak egyetlen hold saját földje se volt. Azt még nagyapám elkótyavetyélte, valamikor a századfordulón. Apámban legföljebb a dac és a szerzés vágya munkált. Gazdász lett, mi más is lehetett volna? Bérelt aztán egy csinos birtokot Mosonban, kölcsönt vett föl rá, húsz évig nyögte a kölcsönt, kamatot. Rá nem fizetett, csak húsz év ment el az életéből. 1944 őszén járt le a bérlet, a meggyűjtött pénzből vettek egy budai lakást, szépet, a Királyhágó térnél. Két hónap múlva jött az ostrom, a lakást szétbombázták. Apám tartalékos tiszt volt akkor, huszár persze, a háború végén a csapatteste szétugrott, őt magát a Budai Önkéntes Ezredbe léptették be, - hát nem igazán önkéntesen! Az ostrom után lefokozták, perbe fogták, új lakóhelyünkön mi voltunk az egyetlen idegenek, apámból akartak bűnbakot faragni. Másfél évig volt vizsgálati fogságban, kétszer ígértek akasztófát neki, aztán bűncselekmény hiányában fölmentették. 1949-ben! Gondolhatod, mennyire ártatlan volt. Agronómus lett, újabb húsz évet dolgozott, de most már állami havi fizetésért. A család itt, Vácon eresztett gyökeret. Én is, csak amióta megnyugdíjasodtam, azóta lakom Kismaroson, a szomszéd faluban. De most, erre a beszélgetésre, inkább idejöttem, szebb itt, és jobb itt emlékezni azokra a napokra. Na, szóval apám… Meg mi, a fiai. Rajtunk azért ott maradt a kulákbélyeg. A bátyámat az agráregyetemről dobták ki, Mosonmagyaróvárról, amikor apánk börtönben volt, behívták katonának, munkaszolgálatos lett, alföldi laktanyákat építettek. Rabszolgamunkában! – úgy beszéltek velük, és úgy is kezelték őket. Én már gimnáziumba se járhattam, itt, a szülővárosomban, hajtóvadászat folyt ellenünk. Ipari tanuló lehettem – magyarul: inas, tanonc -, a műhelyfőnök első nap kijelentette, hogy Zsolt név nincs, ha van, csak kulákivadékok hordják.

- A munkásosztály társadalmában a munka – büntetés, megszégyenítés, munkát a megbélyegzett ellenség végez. Az utcán pedig harsog az ének: „Kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett!”

- 1956 nyarán hívtak be, természetesen engem is munkaszolgálatosnak. „Otthonunk” a Kilián laktanya volt, Budapest közepén, a Nagykörút és az Üllői út kereszteződésében. Régen úgy hívták: Mária Terézia laktanya. De 56 után rajta maradt, és letörölhetetlen lett a Kilián név. Pedig ő nem volt királynő, azt se tudom, ki volt… Nagyobbrészt vidéki fiúk voltunk, sokan akkor jártak közülünk életükben először városban, akkor láttak először villamost. A politikailag megbízhatatlan muszosok mellé egy sor cigányfiút csaptak, többnyire szabolcsiak voltak, nagy részük írástudatlan.

Munkahelyünk a Hévízi úti lakótelep volt, itt főként tiszti lakások épültek. Építőipari munkákat végeztünk, falazást, zsaluzást, betonkeverést. Mindenféle szakértelem nélkül, hibával, kárral, pazarlással, - ahogy tudtuk. A főnökök állandóan szabotázsról üvöltöztek. A laktanya összlétszáma 1551 fő munkaszolgálatos volt, továbbá 38 tiszt. Én hamarosan rajparancsnok lettem, századírnok, az építkezésen brigádvezető. Mielőtt bevonultam, szereztem valamelyes egészségügyi gyakorlatot, annak itt jó hasznát vettem, a laktanyában heten voltunk egészségügyiek. 

Minden reggel külön-villamosra raktak minket, egy-egy tiszt felügyelete alatt a villamos kidöcögött a Hévízi útra. Nehéz, időnként veszélyes volt a munka, mi meg tizennyolc-húsz évesek, néha még élveztük is. Igyekeztünk rendesen dolgozni, nem mindig sikerült, voltak, akik a malteros lányokat hajkurászták.

- És hogy voltatok ti mégis katonák?

- Nekünk, munkaszolgálatosoknak, fegyverünk nem volt, az alaki kiképzéskor 48-as mintájú, úgynevezett „dióverőt” kaptunk, de ahhoz se adtak lőszert. Ez a marha hosszú puska az alacsonyabbaknak a bokáját verdeste, röhögtünk rajtuk. A mi „fegyverünk” az ásó volt, a lapát. A kapuügyeleten időnként ilyen kiáltás hangzott föl: - „Állj, vagy eláslak!” A politikai tiszt – nagy úr volt! – persze haragudott ezért a mondásért, egyik társunkat le is akarta csukatni, mert „ezzel a kijelentésével a Népköztársaságot gúnyolta”. Oldalfegyverrel és lőszerrel csak a tisztek rendelkeztek.

Október 23-án reggel is kivillamosoztunk óbudai munkahelyünkre, de már napközben sejtettük, hogy a városban történt valami. Több tiszt is érkezett, és idő előtt kocsira raktak. Amikor hazaindult velünk a villamos, a peronon két-két tiszt vigyázott (ránk?, egymásra?), nehogy a felvonulókkal kapcsolatba lépjünk, vagy akár csak szót válthassunk velük. A Margit-hídon lépésben haladtunk, a tömeggel szemben. Még a villamos ablakait is fölhúzatták. Mi meg tartottuk a szájunkat.

Kora este volt, mire visszaértünk a laktanyába, aznap a mi századunk volt ügyeletben. Váratlanul mindnyájunknak dobtáras géppisztolyt akasztottak a nyakunkba, ezt hívták a kor szóhasználatával „davaj gitárnak”, de lőszer nem volt benne. Hogy hogyan működik, fogalmunk se volt róla. A város felől időnként már hallatszott a fegyverropogás.

A civilek úgy kilenc óra körül érkeztek a laktanyához, két-három Zim teherautón jöttek, mellette-mögötte rengetegen gyalog. Zászlókat lengettek, jelszavakat kiáltoztak, benyomták a laktanya kapuját, és teherautóval eltorlaszolták a bejáratot. Az udvarra özönlöttek, kezükben összecsavart, véres újságlapot lobogtattak, az újságot az első áldozatok vérével festették pirosra, a Rádiónál. A Rádió közel volt a Kiliánhoz, a tömeg fegyvert követelt. Mi semmit se tudtunk róla, mi történik a városban, fáradtak voltunk a napi munka után, a fegyverviselés is szokatlan volt, meg a helyzet, a jelszavak, amelyeket nekünk meghallani se lett volna szabad…

- Féltetek? Hiszen volt is fegyveretek, meg nem is! Féltetek-e ti – ahogy te mondod - a civilektől? És ők féltek-e tőletek?

- Nézd! A katona – az katona, még ha fegyvertelen is, ha munkaszolgálatos is, az parancs alatt cselekszik, feljebbvalója van, és hadbíróság lebeg a feje fölött. Hallottuk mi ezt eleget, meg azt is, hogy mi megbízhatatlan osztályellenség vagyunk. Tőlünk követelték a fegyvert, mi tudtuk, hogy nincs fegyver a laktanyában. De hát elhiheti-e a civil tömeg, amelyikre két utcával odébb, más fegyverekből lőnek, hogy ezeknél a katonáknál nincs fegyver? Amikor látja, hogy van! Vagy mutassam meg neki, hogy amit a kezemben tartok, az egy üres vascső, egy dióverő bot? Mi véd meg akkor? Nyolc-tízezer civil volt, elszántak és elkeseredettek, akik mindenáron fegyvert akartak. Tőlünk, még ha nem is ellenünk. És miközben fegyvert követeltek, barátságot ajánlottak, a kezünket szorongatták.

- Elképesztő helyzet, egyszerre ijesztő és nevetséges. És a tisztek, akiknek egyedül volt fegyverük, ők milyen parancsot adtak? Vagyis, akiknek a kötelessége volt megvédeni a laktanyát és a rájuk bízott állományt? Ők mit csináltak? Volt-e egyáltalán valamiféle gyakorlatuk bármilyen katonai akció irányításában?

- A mi tisztjeink a nyugatnémetek elleni támadásra készültek, a „bóni revancsisták” ellen, meg „Li Szin Man és bandája” ellen, egyébként is: a parancsot ők is felülről várták, a minisztériumból, a szolgálati K-vonalon. Amikor a fegyvertelen tömeget látták, amelyik nem a május 1-jei felvonulásból megszokott indulókat fújta, megrémültek.

- A civilektől féltek, hogy esetleg lövetni kell, vagy tömeget oszlatni? Vagy inkább titőletek, akikbe beleverték, beleszuggerálták a gyűlöletet a rendszer és saját maguk iránt?

- Ez nem ilyen egyszerű! Tűzparancsot ők, főhadnagyok, századparancsnokok nem adhatnak ki, azért ugyanúgy hábé jár nekik, mint amivel minket fenyegettek. A tömegoszlatás nem a mi dolgunk, az a karhatalom dolga, a belügyeseké, az ávósoké. Hogy ők féltek volna tőlünk, fegyverrel az oldalukon, - nem tudom, nem hiszem. A tömeg meg tömeg, fegyvertelen „civil csürhe”, katonának nem partner és nem ellenfél. Csak a parancs van, amit ha a tiszt kiad – mi teljesítünk, ha neki adják ki – ő teljesíti.

- De, ha se ők nem adtak parancsot, se ők nem kaptak parancsot?

Igen, hát ugye, látszatparancs: mutassanak erőt és nyugalmat. Amikor nincs lőszer és nincs parancs. A civilek elég hamar belátták, hogy mi nem fogunk lőni rájuk, úgy legalább is nem, mint az ávósok a Rádiónál, váratlanul és összehangoltan.

- Aztán? Hogyan oldható meg ez a kutyaszorító helyzet?

- Még nincs vége! Minket a civilek egy pillanat alatt lefegyvereztek, félelem nélkül, minden erőszak nélkül és minden ellenállás nélkül. Talán valamelyik közülünk elszólta magát, elárulta, hogy nincs lőszer a fegyvereinkben.

- És mit szóltak ehhez a tisztek?

- A tisztek hallgattak, nyilván telefonáltak és nyilván semmiféle parancsot nem kaptak „odafentről”. Meg még valószínűleg tájékoztatást sem a „helyzetről, ami a városban kialakult”. Nem tudták odafenn, hogy mi történt, vagy még a saját beosztottjaikkal sem voltak hajlandók megosztani a híreiket? Vagy féltek tőlünk, a megbízhatatlan muszosoktól? Gondolták, jobb, ha mi bizonytalanságban vagyunk? Egy biztos: a tisztjeink szép csendesen eltűntek, a 38 tisztünk közül azon az estén-éjszakán harminc eltűnt, sose láttuk többet őket. Vagy akár ezt is parancsra tették, hogy mi rajtunk száradjon a felelősség mindazért, ami történik, vagy történhetett volna?

- Eltűntek? A tisztek eltűntek…?

- Eltűntek, dolguk akadt máshol, szabadságolták magukat, talán egymással egyeztették az eltűnésüket, talán még azt sem. Ott maradtunk lőszer nélkül, tisztek nélkül, parancs nélkül. Ha tetszik, kiszolgáltatva - ahogy ők nevezték: - a feldühödött csőcseléknek.

- Tudod, hogy nevezik egy valódi hadseregben az ilyet? Dezertálás! És tudod, mi jár érte? Ha egy katonatiszt otthagyja a rábízott katonai egységet és megszökik?(Zsolt a vállát vonogatja. Hát hogyne tudná, de nem mond ki semmit!)

- A civilek ellepték a laktanyát, végigjárták az emeleteket, feltúrták a szobáinkat, a szalmazsákokat is kirángatták az ágyakból. De semmit se találtak. Szerencsére semmit, vagyis látták, nem rejtegetünk, nem dugdosunk fegyvert előlük, mert magunknak sincs, se fegyver, se muníció.

- Aztán? Még sokáig tartott ez az első este?

- Egyszer csak másfél szakasz tisztiiskolás érkezett a laktanyába, úgy ötven fő. A Zrínyi laktanyából érkeztek, az túl van a Nagyvárad téren, gyalog egy félóra. Állítólag a Minisztérium küldte őket. Hogy megvédjék a Kiliánt, hogy minket sakkban tartsanak, hogy a civileket feltartóztassák? Hogy nyolc-tízezres tömeget szorítsanak vissza, 1500 fegyvertelen, de ellenséges érzületű munkaszolgálatost tartsanak sakkban, és védjenek meg egy háromemeletes, négy utcára néző laktanyát, - ötvenen, tisztiiskolások. Kadétok. Gyerekek. Ez volt a minisztériumi intézkedés. Szóval, megjelentek, teljes fegyverzetben, rohamsisakban, géppisztollyal, tartalék lőszerrel. Aztán, amint meglátta a helyzetet, az ő vezénylő tisztjük is eltűnt egy pillanat alatt, a civilek pedig gyűrűbe fogták őket is. Parancsnok nem volt, parancs nem volt, a fegyvereket hamarosan átadták a civileknek. Most már valódi fegyvereket, valódi lőszerrel. Ekkor aztán el is mentek a civilek, akkor már dörögtek szerte a városban a fegyverek, inkább messzebb, mint közel. Idővel a tisztiiskolások is eltűntek az éjszakában… Bedöntve a laktanya kapuja, tisztek sehol. Hülyén éreztük magunkat, féltünk és bosszankodtunk. Haragudtunk az erőszakos civilekre, mert erőszakosak voltak.  

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap