Erőd a keresztúton 3/4

Lukáts János, szo, 10/22/2011 - 07:13

 

 

Történelem utáni töprengés Korda Zsolt munkaszolgálatos magyar honvéddal

3. rész

 

Október utolsó napjaiban (úgy 26-28-án) egyszerre rettenetes aknatűz zúdult a környékre. Semmi kétség, nekünk szólt ez az üzenet, csak éppen… Csak éppen az aknák legtöbbje a laktanya mögé, a Tűzoltó utcai gyermekklinikára hullott. A kórház sebezhető intézmény volt vékony falaival, hatalmas üvegablakaival, de leginkább a benne elhelyezett beteg gyerekekkel. Már az első aknazápor következtében sokan meghaltak és – bár az orvosok és a nővérek a betegeket a kórház pincéjébe szállították – állandó életveszélynek voltak kitéve.

Talán az orvosok közül figyelmeztette valaki Malétert a tragikus tévedésre, talán ő maga is fölismerte, hogy a gyermekkórház végveszélybe került, és – némiképp – a Kilián helyett szenved és pusztul.

Maléter levelet írt, oroszul, hármat, azonos szöveggel. Aztán megint önkéntes jelentkezőket kért, veszedelmes feladatra, amihez ráadásul némi városismeret is kellett. Az orosz aknavetős egységet kellett megkeresni, Maléter a levélben közölte, hogy hibásak az aknavetőnek megadott koordináták, a laktanya helyett a gyermekkórházat lövik. Ráadásul a szovjet üteg tartózkodási helyéről se volt pontos információnk (amit a parancsnokunk tudott, a sebesült orosz katonáktól tudta, ők viszont nem voltak túl beszédesek).

Végül megvolt a három önként jelentkező, nem ment könnyen a dolog, az egészségügyiek közül mi vállaltuk hárman a követséget. A leveleket a csizmánk talpába rejtettük, fehér köpenyünkön nagyméretű vörös kereszt virított. Az előző napokban már több vöröskeresztes kocsira és mentőautóra rálőttek, mert fegyvert, lőszert szállítottak, vagy ávósokat menekítettek. Vöröskeresztes autónk se volt akkor még, így hát gyalog indultunk útnak. Nem volt igazi felderítői tapasztalatunk se (honnan is lett volna), együtt maradtunk, nem választottunk külön útvonalat. A csendes útszakaszokat kerestük, de a városban mindenfelé dörögtek a fegyverek, eltévedt golyó bármikor eltalálhatott, fehér köpenyünk amúgy is feltűnő célpontot kínált. Ha a civil fegyveresek vagy a frissen megalakult nemzetőrség tagjai megtalálják nálunk az orosz nyelvű levelet, akár az életünk is veszélybe kerül. A Kálvin téri tűzpárbajon hason csúszva, futva és rejtőzködve jutottunk át, lekerültünk a Duna-part felé, aztán mégis inkább a belvárosi csöndesebb utcákat kerestük. Délután volt már, mire a Lánchídhoz értünk, a pesti hídfőnél nem volt őrség. A hídon le-lehasalva lépkedtünk előre, hol az egyik, hol a másik partról dördült el felénk egy-egy géppisztolysorozat, ilyenkor az úttest szélére vetettük magunkat, és percekig némán feküdtünk az aszfalton. A laktanyából a budai hídfőig két órán át tartott az út. Csizmánkban lucskos lett a három levél.

A budai Duna-parton, valamelyik kapualjból, a gesztenyefák alól, vagy honnan, egyszerre egy orosz járőregység toppant elő és fogott közre bennünket. Persze, őket kerestük, most mégis a torkunkban dobogott a szívünk. Titkos megbízatással, a polgárháborúban álló városon keresztül, amit alig ismertünk, fegyveres katonákkal és fegyveres civilekkel szemben, miközben mi magunk nem is voltunk fölfegyverezve, - elképzelheted, hogy nem éreztük valami jól magunkat. Ráadásul hófehér lepedőbe burkolózva, amelyik már mocskos volt sártól, vértől, téglaportól, kövezeten hasalástól, - ilyenek voltunk.

- Ggye kamangyir? – ez volt az egyetlen mondat, amit mindhárman betanultunk és görcsösen mondogattunk egész úton. – Hol a parancsnok? – Az őrség megmotozott, a levelet mi magunk adtuk oda, fegyverünk úgy se volt, látták, hogy követségben vagyunk. Bekötötték a szemünket, és elvezettek egy léckerítéssel elkerített, félig romos telekre. Ott álltak az aknavetők, a szomszédos ház pincéjében volt a parancsnoknak, a kamangyirnak a harcálláspontja.

- Tudod, hogy pontosan hol volt ez a telek? Ma oda találnál?

- Ma? Másnap nem találtam volna meg. Pesti se vagyok igazán, budai még kevésbé! Egy romos telket, őszi ködben, bekötött szemmel, ötven évvel később hogy a fenébe találnék meg, miközben akkor is egész úton a hátamhoz tuszkolták a géppisztoly csövét!

- Jó, jó, de talán a történelem még hálás lesz neked ezért az apró információért!

- Hát, az már eddig is eléggé hálás volt…! Szóval a járőr-parancsnok átadta a leveleket, a kamangyir elolvasta, odahívta az egyik aknavetőst, aki a koordinátákat tartotta nyilván, megmutatta neki a pontosított adatokat, mi pedig ezzel el voltunk bocsátva. A szívünk megint csak a torkunkban dobogott. Talán most jön a főbelövés, a falhoz állítás, esetleg a Szibériába hurcolás. A csizmánk levelek nélkül is megnyirkosodott. Aztán megint bekötötték a szemünket, két perc múlva se kamangyir, se oroszok. Ment le a nap, csönd és béke volt a Duna-parton. Egyelőre. Mehettünk haza. A másik irányba indultunk, a Margit-hídon át, hiába volt arrafelé barikád és fölszedett villamossín, mégis az volt a Nagykörút, bennünk munkált a megkönnyebbülés.

- Hogy most már biztosan titeket fognak lőni az oroszok a kórház helyett?

- Erre így, akkor, nem gondoltunk. Csak hogy túl vagyunk a megbízatáson. Maléter behívott az irodájába, föl az emeleti szobájába, örült, hogy sebesülés nélkül érkeztünk vissza. Kezet fogott mind a hármunkkal, azt a kézfogást azért nem felejtem el, amíg élek. A gyermekkórház megszabadult az aknatűztől.

- Miközben hallgattam a küldetésetek történetét, figyeltem az arcodat, mintha most élted volna át az egészet, minden félelmével, izgalmával együtt. Utólag még talán olyan is akad, aki megirigyelné tőletek. Kalandnak nézné, maga talán másképp hajtotta volna végre. Az biztos, nem mindenkivel fordult ilyesmi elő az elmúlt félszázadban, békésnek mondott éveinkben.

- Talán én is elengedtem volna. Mégis… jó hogy velem történt, hiszen magam vállalkoztam rá. Az ember sose tudja, hogyan fog cselekedni, ha ilyen különleges helyzetbe kerül.

- És a fegyvernyugvás napjaiban és óráiban milyen volt az élet a Kiliánban? Mit csináltak a botcsinálta katonák, amikor elhárult a fejük felől az osztályidegenség vádja? A hétköznapjaitok milyenek voltak?

- Azért abban a tizenkét napban meg a következő néhányban kevés volt, ami unalmas laktanyai hétköznapnak volt mondható. A laktanya védelmét Maléter megszervezte ugyan, de a saját páncélosai az erőnek inkább a látszatát keltették. Mi magunk minimális kiképzést kaptunk és többnyire könnyű kézifegyverekkel voltunk ellátva, a parancsnokunk pedig mindenáron a békét kereste. Amennyire a békét lehet keresni és megtalálni egy polgárháborús nagyvárosban, amikor képzett és képzetlen fegyveresek állnak szemben egymással, nyíltan és rejtőzködve, hazaiak és ellenséges-szövetséges külföldiek. De közülünk ezt akkor senki nem gondolta végig. Nem is tudtuk igazán. Viszont éhesek voltunk, mert ezerötszázan idővel fölettük a készleteket, a kötszer- és a gyógyszerszállítás is akadozott. Magunknak kellett mindent megoldani, egyik napról a másikra.

- Honnan szereztétek a gyógyszert, a kötszert?

- A Honvéd-kórházból, elsősorban onnan, de szükség esetén máshonnan is. Kaptunk mindent bőségesen, ha kellett, a Corvin-közieknek is juttattunk belőle. Ez az egészségügyiek vezetőjének és a parancsnoknak az egyetértésével történt.

Kaptunk aztán nemzetőri igazolványt is, hogy zavartalan legyen az élelmiszerellátás. Volt egy kisteherautónk, azzal jártuk a környék üzleteit. Egy alkalommal csak nehezen találtunk nyitva tartó húsboltot. Hosszú sor várakozott az üzlet előtt, mi megálltunk, igazoltuk magunkat, és mondtuk a boltvezetőnek, mennyi húsra volna szükségünk. Hát, ez több volt, mint az ő egész készlete. Kiállt az utcára, a sorban állók elé és közölte, nem tud több húst kimérni, mert a teljes készlet a Kilián laktanyának kell. Láttad volna az embereket, szinte hihetetlen volt a viselkedésük! Ők maguk segítettek, hogy a raktárkészlet mielőbb a teherautóra kerüljön. És közben baráti szó, kézfogás, vállveregetés, szinte megtisztelve érezték magukat, hogy mi vittük el előlük a húst. Nekünk persze jó volt érezni ezt a bizalmat, ezt a szeretetet. Azon kívül ezerötszáz éhes száj várta „odahaza” az ebédet, a vacsorát. És ilyen megnyilatkozást lépten-nyomon tapasztaltam.

- Igen, a Kilián-laktanya híre legendás volt azokban a napokban. És Maléter neve.

- Nézd, hogy mi történik a városban, mi mindebből szinte semmit se tudtunk. Rádiónk nem volt, csak amit véletlenül láttunk az utcán, az oroszoknál jártunkban, vagy amit a Corvin-köziektől hallottunk, mindez azért véletlen és töredékes információ volt. Az „utca embere”, ahogy mondani szokták, ott nyilatkozott meg a húsbolt előtt, a péknél.

- Hát, igen, szép dolgok ezek, emlékezetesek és felemelők. Vagy voltak másmilyen tapasztalataid is?

- Voltak azért furcsa dolgok is. A József-körúton, közel az Üllői úthoz volt egy Ofotért üzlet, a kirakat üvegét a lövések és a légnyomás betörte, az értékes fényképezőgépek és fotóberendezések ott maradtak érintetlenül. Valaki, mondjuk így: „egy zavarosban halászó egyén” megpróbálta kihasználni a helyzetet, az ellenőrzés hiányát, lopni akart a kirakatból. Másnap reggel ott találtuk a férfi holttestét, félig kilógott a kirakatból – géppisztolysorozat végzett vele -, a kirakat falán papírlap, rajta a szöveg: „Így jár, aki ki akarja használni a forradalmat!”

- Ilyen esetet többen is meséltek, a város különböző részeiből. És főként az első napokból.

- Az élelmiszerellátás nem volt gyerekjáték. Magunkra voltunk utalva, nagyon sokan voltunk, a beszerzési lehetőségek meg akadoztak. De volt, ami éppen akkor működött igazán! A kisteherautóval naponta többször is jártam a Király utcában, ott volt az UNRRA elosztó üzlete, ott szereztük be a legtöbb élelmiszert, ami kellett. Ez olyan nyugati segélyszállítmány, ami 45 után rendszeres volt, aztán megszűnt, de 56 napjaiban és még néhány hónapig megint működött. De lehet, hogy nem is ez volt akkor már a hivatalos neve, csak mi hívtuk úgy, magunk között. De tény, hogy ami igazán jó ennivaló és gyümölcs volt, onnan szereztük be: a vajat, sajtot, cukrot, a tejport, déli gyümölcsöt, citromot, teát.

Sőt, október utolsó napjaiban, november elején Pest megyei falvakba is elkerültünk, akár hiszed, akár nem, még élő állatot is hoztunk a laktanyába, baromfit főleg, meg tojást, tejet.

- Az UNRRA már 47-ben megszűnt Európában, de segélyszállítmányok persze voltak időnként, éppen 56-ban, meg utána is!

- Mi, egészségügyiek láttuk el Maléter személyes őrizetét a laktanyán belül. Így aztán többet voltunk vele, mint a többiek. Magánbeszélgetései során többször elhangzott szájából a következő mondat: - Én, mint katonaember mondom, nem lehet gyerekekkel csatát nyerni! – ez volt a véleménye a Corvin-köziekről. Elismerte a hősiességüket, többször át is ment a Corvin-közbe tárgyalni, de ő maga a diplomáciai megoldás híve volt, ellenezte a fegyveres konfliktust. Tudta, micsoda katonai fölény van a szovjetek oldalán! Hogy a gyógyszeren, kötszeren kívül mivel segítette, és segítette-e egyáltalán a Corvin-közieket, nem tudom, erről nekünk, természetesen, soha nem beszélt. De, amit olyan gyakran vetnek a szemére, évtizedekkel később is, hogy szembeszállt volna a Corvin-köziekkel, és fegyveresen fenyegette vagy megtámadta volna őket, mindebből egy szó se igaz! Ezt persze én mondom, a semmibe be nem avatott szanitéc, aki a csizmájában cipelte a követség levelét.

- Nem beszéltél még a többi tisztről, akik a helyükön maradtak. Persze, Maléter árnyékában talán nem olyan fontos a szerepük. Vagy tévedek…?

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap