Erőd a keresztúton (4. rész)

Lukáts János, p, 05/06/2011 - 09:19

 

 

 

Történelem utáni töprengés Korda Zsolt munkaszolgálatos magyar honvéddal

4. rész

 

- Lehetetlen, hogy legalább Illés századosról meg ne emlékezzem! Október utolsó napjaiban (talán 30-ikán), egy délelőtt, a környéken váratlanul kiújultak a harcok: szovjet harckocsik dübörögtek, magyar benzines palackok röpültek, az egyik tank lángba borult, megállt és nem indult el többet. Nem volt benne sok lövedék, ezért nem is robbant föl. A bennülők a harckocsi fenéknyílásán át kimenekültek, és a legalsó ablaksoron át a laktanya pincéjébe vetették magukat. A laktanya ügyeletes tisztje, ő volt Illés százados, néhányad magával a menekült orosz katonák megkeresésére indult. A szándéka – mint máskor is – az volt, hogy Maléterhez vezeti őket, ellátást biztosít a sebesülteknek. A pincefolyosó egyik szögletébe húzódva azonban az egyik orosz katona oldalfegyverével az ügyeletes tisztet fejbe lőtte. A pisztolylövedék az orr és a szem között hatolt a koponyába, így Illés százados azonnal meghalt. Ő korábban az egyik budapesti kerület munkaszolgálatos századának volt a parancsnoka, de október 23-a után haláláig velünk maradt.

Szerettünk volna katonai temetést rendezni meghalt tisztünknek, ezért egészségügyi parancsnokommal az újpesti tanácshoz mentünk intézkedni (Illés százados újpesti lakos volt). November 4-e után azonban erre már nem kerülhetett sor. Maléter – úgy tudom – a fegyvert használó orosz katonát átadta a nemzetőrségnek.

Volt egy cifra esetem, kínos eset… Már a nyugalom napjaiban, november elején talán. A közeli járványkórházból tértem visszafelé, koraeste a laktanyába, zsebemben nyíltparanccsal, vállamon az egészségügyi táskával. Az egyik közeli mellékutcában, egy sötét kapualjból két fiatal fiú ugrott elém (olyan 13-15 évesek) és karabélyt szegezett rám. A földre tétették a táskámat, majd fölszólítottak, hogy hátráljak 8-10 lépést. Az egyik mindvégig rám szegezte a fegyverét, a másik kikapdosta a táskából az értékesebb holmikat, aztán mindketten eltűntek a sötét kapualjban. Azt se tudtam, töltve volt-e a kölykök fegyvere.

Egy napfényes, októbervégi délelőtt meglátogatott édesapám. A hajdani tartalékos huszártiszt, aki már akkor maga is 56 éves volt, a szikár és konok férfiú, aki ritkábban mosolygott, mint zsörtölődött életében, most alkalmi járművel utazott föl szülővárosomból, hogy szemre vételezzen. Nem a munkaszolgálatra nyomorított gyereket, hanem a budapesti Kilián laktanya védőinek egyikét, akikről már annyit olvasott az újságban és hallott a rádióban. Most eljött, hogy maga győződjön meg mindenről. Nem hitt benne, hogy Magyarország politikai helyzete, társadalmi rendje valaha is megváltozhat, nem hitt 1956 októberének napjaiban sem. Mégis eljött. Szálfa magas ember volt édesapám is, csoda volt látnom magam körül ezt a két óriást, apámat és Maléter tábornokot, akik azokban a napokban a szeretetemet és a tiszteletemet bírták.

Másnap Vácra indultunk, az ottani kórház jelezte, tud megfelelő mennyiségű vért adni a laktanya részére, amelynek a kórházrészlegét egyre jobban fölszereltük. Mintha éreztünk volna valamit, október 30-a volt… De nem jutottunk el Vácig, Dunakeszi határában a mentőautónk lerobbant. Egyszerre egy szakasz orosz fegyveres vette körül a kocsinkat és megmotoztak. Ahogy körülnéztünk, Budapest határától úgy 2-3 kilométerre voltunk, egy szovjet harckocsi ezred állta el az utat, semmiféle barátságot nem mutattak, se pedig segítőszándékot. Munkába igyekvő gyalogosokat kértünk meg, tolják meg a kocsinkat, sikerült az akkumulátorba életet lehelni, az autónk egészen a Nemzeti Múzeumig baj nélkül visszajutott. Ott végleg lefulladt. Innen már gyalog siettünk be a laktanyába, hogy vontatót szerezzünk. Egy óra múlva kocsinkat a Múzeum előtt kiégve találtuk…

November 3-án már nyolcadik napja voltam egyfolytában szolgálatban, szóvá is tettem ezt Pali bácsinak. Akkor már ritkábban láttuk a laktanyában, delegációkkal tárgyalt, vezérőrnaggyá léptették elő, miniszterré nevezték ki. Kevesebb ideje maradt ránk, de azért, ha kellett, megtaláltuk, Aznap este éjszakai tárgyalásra készült a szovjetekkel, Tökölön. Aláírta az eltávozási engedélyt: - „Két hét jutalomszabadságot kap, ma éjfélkor elhagyhatja a laktanyát!” – rám mosolygott, aztán visszavonult az egészségügyi szobába, és még pihent egyet a meghosszabbított vaságyon.

- Az életedet köszönheted ennek az aláírásnak. Visszamentél-e utána még a Kiliánba?

- 1956. december közepén, a rádión keresztül értesültem, hogy a Kilián laktanya sorállományát – hasonlóan más laktanyákéhoz – leszerelik. A budai Várban, az Úri utcában volt akkoriban a Városparancsnokság. A rádióban közölt időben megjelentem, pillanatok alatt leszereltek, új katonakönyvet kaptunk, amelyben már a munkaszolgálat név se szerepelt. Egészségügyis katonatársaim közül senkivel se találkoztam, se akkor, se azóta. Azért másoktól lehetett hallani ezt-azt a november 4-ét követő napokról. De ezeket csak hallomás után mondom, magam nem voltam tanúja.

Amikor megindult az orosz támadás, tudni lehetett, hogy mindenféle ellenállás reménytelen. Az összehangolt páncélostámadást aknazápor egészítette ki, a tankok ágyúval és gépfegyverrel mindenre és mindenkire lőttek, de elsősorban a laktanya kapujára és ablakaira, pincéjére és padlására. Az aknák, amelyek a laktanya udvara fölött, az emelet magasságában robbantak, rettentő károkat okoztak az épületben, lehetetlenné tették a fedezékbe vonulást, és súlyos sérüléseket okoztak. És emlegetnek szabotázst is. Árulást…? Olyan, aki mindvégig ott volt közöttünk? Vagy éppen ezt bízták rá elvégzendő feladatként? A laktanya udvarán oszlopsor fut körbe, ennek a közeibe, homokzsákok fedezékébe, géppuskákat állítottak fel, talán 14-et. A támadásra várva, az utolsó ellenőrzés során a géppuskából valaki kiszerelte az ütőszeget, talán ha két géppuska viszonozta a támadók fegyverének tüzét. A géppuskák mögött fekvőkkel azonnal sortűz végzett. Akik a laktanya főkapujában, föltett kézzel, fehér zászló alatt adták meg magukat, azokat a helyszínen felkoncolták. Akik a pincében bújtak meg, azokat összeterelték, vagonba rakták, és a Szovjetunióba szállították. Egy hónapig voltak ott. Aztán hazahozták, nem volt érdemes ott tartani őket, se tovább szállítani.

A laktanya hátsó oldala egy ütött-kopott, ócska telekre néz, rajta raktárak, bádog viskók. A laktanya mosdóinak az ablakai ide nyílnak. A támadás idején a menekülő katonák összecsavarták és egymáshoz kötötték a lepedőket, azokon ereszkedtek le és menekültek el a sötét ferencvárosi sikátorokon át. Sokan egyszerűen kiugráltak az ablakon, a lábukat törték, de az életüket megmentették. Így beszélik.

(Zs. most elhallgat. Befejezte? Vagy csak abbahagyta? Vajon megkönnyebbült, hogy megfogalmazta és el mondta, ami a lelkét nyomta?

Szólni nem merek. Töltök a pohárba, vörös a bor, nem nyúlunk hozzá. Valamit mégis szólni kellene. Ő szól, most már végezni akarja.)

- Ahogy mondtad, ott volt ez az „erőd a keresztúton”, de mondhatnám úgy is: a Kilián keresztbe feküdt az életemen. Minden másképp lett, mint ahogy lehetett volna, mint ahogy kellett volna lenni. Először kulákgyerek voltam, aztán tisztázódott, hogy ez nem igaz, de addigra muszos lettem. Aztán ezt is elfelejtették, és helyette lettem kiliános. Melyik a jobb? Melyik a rosszabb? Én akartam oda bevonulni? Ha Ceglédre vagy Kalocsára hívnak be, senki se olvassa a fejemre. Fegyver nélküli szanitéc voltam, - ki hiszi ezt el nekem? Megmentettem a gyermekkórházban több tucat gyerek életét. A válasz: harcoltam a szovjetek ellen. Soha nem lőttem emberre, bekötöztem a sebesülteket. A válasz: Maléter kedvence voltam. És örüljek, hogy nem úgy végeztem, mint ő.

A lelkesekkel sose lelkesedtem együtt, de a gyűlölködőkkel se gyűlölködtem együtt. Talán apám keserű bizalmatlansága sugallta nekem mindazt, vagy a rossz tapasztalat a lelkesedésről, a gyűlöletről, - ahogy éppen azokban a napokban láttam.

- Félsz? Vagy: még mindig félsz? Féltél valaha is leszerelésed óta?

- Úgy, ahogy az orosz aknavetősök között féltem, úgy nem. Vagy mint azok féltek, akik a laktanyaablakon át menekültek az aknatűz elől. Nem is félelem ez, de valami rossz érzés. Nagyon rossz érzés, ami bennem lakik, és velem jár mindenhová. A viszolygás azokkal szemben, akik nem tudják elviselni, hogy túléltem, amit szerintük nem lett volna szabad túlélnem.

 

 

Lukáts János

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

 

 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap