Erőszak, szeretet, fásultság

Jókai Anna, p, 10/13/2017 - 00:06

Szeretet. Egy szó, amit a gyűlölködők lemosolyognak, egy szó, amit az álszentek szólamszerűen lejárattak, egy szó, amit a gőgösek kisajátítanak, egy szó, melyet a romantikusok összetévesztenek a szirupos érzelgősséggel, egy szó, amelyet a kényelmesek igyekeznek visszaszorítani a vérségi kapcsolatokba. Egy szó, amit magánketrecünkbe zártunk, s csak ünnep tájt eresztjük néhány órára szabadon.

Egy fogalom, amelyről azt hisszük, tudjuk, mit jelent; pedig még csak a felszínét ismerjük egy mélyebb jelentésnek. Senki sem képes – ma még – tökéletesen szeretni. Aki azt állítja közülünk, hogy ő igen – talán az áll a tökéletes szeretettől a legtávolabb. Mert a szeretet lényege nem végtag-remegtető elgyöngülés, hanem éppen a középpontba gyűjtött határozottság. A szeretet nem nyáladzik – a szeretet szikár. Nincs fölöslege, de nincs hiánya sem. A szeretet nem ül meg lustán álmodozva a lélek színes papírral kibélelt zugaiban, hanem mindig kívül jár; a szeretet tevékeny. Azt mondja az Írás: az igazi szeretet képességet ad az ellenséget is szeretni. Hol vagyunk mi, mai emberiség, mi, a szellemi iskolázás alsó tagozatos nebulói, hol vagyunk mi ettől? Még elképzelni se tudjuk, hogyan lehetne szeretni rosszakaróinkat; az pedig egyenesen felháborít, hogy netán még azokat is szeressük, akik ártatlan életekre törnek. Ha beleszakadunk is – legyünk őszinték –, ez bizony nem megy. Úgy gondoljuk, a szeretet pusztán valamiféle érzelem-megnyilvánulás, ami az akaratunktól függetlenül a többiekre kiárad. Pedig a szeretet most, a tudati lélek korában kezd átköltözni a szív tájékából az agyi mezőkre: egyre inkább belátjuk, valamit az erőszak megszállottaival is tenni kell; szembe kell állítani valamit az erőszakkal, ami nem kényszer, mégis ereje van. Mert a szeretetet nemcsak az erőszak, hanem a fásultság is pusztíthatja. A tehetetlenségbe belefásult ember olyan senkiföldje, amelyet egyetlen óvatlan pillanatban könnyen megszállhat a sohasem unalmas, a nagyon is mozgalmas Gonoszság, melynek vezérparancsa: „szemet szemért, fogat fogért”! Egy magasabb szférában működő szellemi igazság félreértve kerül az elkeseredett személyiség keze-ügyébe, aki azt hiszi, az ő dolga az ítélet, a megtorlás pedig jogában áll. A „szemet szemért, fogat fogért”, a törvényszerű kiegyenlítődés isteni hatáskörben tartott elve emberi értelmezésben és alkalmazásban szimpla bosszúelvvé süllyed, s amit aztán létrehoz a világban, a végenincs láncreakció: mindaz a borzalom, ami itt látható körülöttünk.

(Akkor hát bárgyú beletörődéssel hagyjuk magunkat? Hagyjuk a ránk bízottakat martalékul? Hagyjuk – a békesség nevében – eluralkodni a nyilvánvaló rosszat? Hunyjuk be a szemünket, ne vegyük észre? Meg se is különböztessük az ártalmast a jótékonytól? A jobb orca mellé – az emberfejlődés jelen fokán – valóságosan oda kell-e nyújtanunk a bal orcát is? Amikor ilyen mértékben, már-már az emberiség megmaradását veszélyeztetően zúdult rá a Földre a kegyetlenség, nem válik-e – ebben a fázisban – bűnné, ami az Abszolútumot illetően fényes erény?)

Hiszem, van különbség, lényegi különbség: hogy a támadót lefogom-e, vagy pedig rögtön hasba szúrom. Hiszem, hogy minden – a „mieinkből” az „őáltaluk” falhoz csapott csecsemő helyett föl kéne nevelni egy, az „ellenség” köréből származó csecsemőt. Hiszem, kő helyett nemesebb visszadobni kenyérrel; de azt is hiszem, a legjobb azt a bizonyos követ elkapni, még röptében, netán elugrani előle, s aki az „éles-dobálásban” oly nagy kedvét leli, azt a kőhalomtól hosszú időre elzavarni. De megesett baj után az elégtételnek nevezett bosszú hiábavaló. Minden bosszúakció sötét nemzőaktus; egy újabb torzszülött besegítése a létbe. De minden elmulasztott mentőakció menlevél az erőszaknak, a további akadálytalan térhódításra. Nem engedni a rosszat: az még történhet szeretetben. Sőt, a rossznak is kegyelmi alkalom, mert a gonosz szándék még kimúlhat, a gonosz tett azonban meg van téve, be van a személyes sorsba és a nemzetek történelmébe írva.

Mégis: létezik olyan tömény erőszakforma, ami ellen már aztán minden hiába, nincs mód a védekezésre, az erőszak látszólag győztesen tarol, nagyüzemi hóhérok tüsténkednek a vesztőhellyé kiképzett ligetekben. Ebben a helyzetben megáll az ész, a tanácsok elsorvadnak, a kétségbeesés lesz az úr. A beszéd demagógia, s a keresztút az egyetlen út, ami innen kifelé vezet. Itt lép be a jézusi példa: ha meg kell lenni, hát meg kell lenni. A halálraszántak, kiszolgáltatottak megszentelődnek a ráhagyatkozásban, a halálosztók azonban az anyag mélyéig elnehezülnek a vérben.

S véljük: mindez tőlünk távoli! Nem ismerjük fel a kicsi agresszióban a későbbi óriás erőszakcsíráit. Magánindulatainkban a szüntelen vétséget a szeretet ellen, a gyűlölködést az apró cselekvéseinkben. Igazságnak nevezzük az érdekeinket, csalhatatlan igehirdetésnek a gőzölgő imperatívuszokat. Mindenki lázasan söpör: a szemét mégis térdig ér, kölcsönösen egymás portájára toljuk. Senki nem kíváncsi a másik igazára, de mindenki elvárja, hogy a másik aztán az ő igazát kövesse. Megetetni az elsózott levest: bizony erőszak! De a más által főzött levest csak azért is elborsozni, erőszak az is.

A szeretet csöndes és józan: nem ordít, nem liheg. Az erőszak lelkesedésre kényszerít vagy éppen kötelezhet a lehangolódásra. A szeretet elsimít; az erőszak a túlzásokban élvezkedve lubickol. Földuzzasztja a méreteket. Egyedi vagy csoportbutaságból az általános ostobaság képzetét sugalmazza; vagy éppen világ-összeesküvéssel riogat néhány ügyeskedő okán. Mindennapi szóhasználatunk is ehhez a mesterséges felsőfokhoz szoktatott: minden szuper, minden fantasztikus, minden csúcs, minden csoda, varázslat – s ami nem az, hát egyenesen iszonyatos, elviselhetetlen, tűrhetetlen, ócska…

A szeretet homályban is látszik – az erőszak reflektorfényben érzi jól magát. A szeretet nem toboroz híveket, inkább szétosztódva szaporodik. Az erőszak pedig tábort igényel: gondosan begyűjti és megszámozza közkatonáit. A szeretet nem fizet zsoldot, sőt, kéri az önkéntes adónkat. Az erőszak viszont üzletnek sem utolsó. A szeretet nem ígérget jutalmat; az erőszak azonban mindig beígér a bandának.

Szomorú, milyen erős az emberi természetben az agresszióra való késztetés: mennyivel hamarabb rohanunk, ha valamit meg kell semmisíteni, mint amikor építkezésre kérnek. A szeretet ösztönzése gyakran fullad lustaságba, a gyűlölet kürtjele azonban kellemesen felizgat. Ha elhangzik a kurjantás: nosza, vágjuk ki ezt vagy azt a nem-tetsző, imitt-amott hernyó lepte gyümölcsfát, sokan tüstént fejszére kapnak. S amikor a törzs már a földön hever, akkor derül ki: az egyik azért vágta ki, mert a kilátását zavarta, a másik be akar gyújtani vele, a harmadik parkolót tervez a helyébe, a negyedik ellenkezőleg: ugyanoda újat akar ültetni, az ötödiknek a díszcserje tetszik, s az ég tudja hányadik meg egyszerűen pénzért tette, mert favágó a foglalkozása… Talán helyesebb lenne az akció célját és okát még a fa árnyékában megvitatni, mint később, a tűző napon, s akkor már sajnos, az egymás ellen fordított fejszékkel…

Figyelmünk irányultsága is téves: azt kutatjuk, jaj de milyen sóváran: „Ki szeret engem?” – s nem azt kérdezzük: „Kit tudnék szeretni?” A szürke napokban – s nemcsak karácsony ünnepén – folyamatosan. Aki nem tud és nem is próbál szeretni, az a szeretetet fogadni se képes. A fásultságon az érkező szeretetek visszaverődnek, anélkül, hogy egyáltalán észrevettük volna. A panasz mások szeretetlensége miatt általánossá válik, a megvallás pedig a magunk szeretetnélküliségéről egyre ritkább. S mivel nem ismerjük a szeretetnek majd csak a jövőben beérő teljes jelentését, alapellenségével, az erőszakkal gyakran össze is tévesztjük. A láncszemekből bilincset kovácsolunk, a családi fészket kalitkává alázzuk, a másik szabadságát bebörtönözzük, a lelkét ízlésünk szerint átvasaljuk, kilúgozzuk a nekünk nem tetsző színeket, s ezzel elkövetjük a szentségtörést: a magunk képére formálnánk azt, akit az Isten egykor saját képéhez hasonlatossá válni küldött a világba.

A szeretetnek nincs rokon és idegen; nincs „mi közöm hozzá?” A szeretet mindent beölelő Mintája – a leszületéssel – a fizikai létben is megmutatta magát. Legalább akarjuk hát követni!

És bocsássa meg nekem a Megtestesült Irgalom, a Karácsonyi Gyermek, hogy a szegény erőszakosokat bizony még ma sem, ezen az estén sem tudom szeretni… De nem vagyok hajlandó a gyűlölködésre sem – még a gyűlölködők iránt sem érzek gyűlöletet.

(1993. Karácsony)

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap