„Ez légyen ostorod…” P.E. grófné levelei Rodostóba, M. K. úrfinak - 18/37

Lukáts János, h, 12/03/2012 - 01:40

 

 

 

Folytatás
 

XVIII.

Konstancinápoly 17. Maii 1724.

 

Tegnap este fölpillantottam az égre, lelkem, fiókám, és eszembe jutottál. Eszemben vagy ugyan te nekem máskor is, de most olyan badar kérdés ütött szöget fejembe, amilyent te szoktál eszedben forgatni. Szállt fölfelé az égen a telihold, vörös volt, nagy sárga, én egy pimasz rókát szoktam látni benne, amely tótágast áll, és farkát a lábai közé kapja. Egyszer azt írtad nekem, miért nem kerek mindig a hold, ha tud ilyen szép kerek is lenni, hát emberelje meg magát, és gömbölyödjék ki az istenadta. Meg azt is mondád, bölcs fiókám, magad raknád hozzá a fényes fölösleget, amikor a sötétség beléharap, mint Ezópus úr rókája a sajtba. Lám, a rókát te is fölcsented az égre, de ilyen hamis jószágnak nincs is helye a földön.

Bizony, hamisság dolgában a földön maradott rókák megint emlékezeteset műveltek. Bonnacné asszony vendége voltam a minap, ő pedig néhány nappal korábban az új osztrák császári konzul asszonyával tölté estéjét. Ne mondd, fiókám, hogy ez pletykálkodás, ezt csak te hiszed Rodostóban, mi itt Perában tudjuk, hogy ez diplomácia. Az osztrák konzulné mesélte a francia konzulnénak, hogy mostan már országukban (az övékben, hm!) igazán vége mindenféle békétlenségnek és rákóczizásnak a magyarok között. Így mondta a kiváló nemes hölgy: Ragotzkisierung. Ugye, érted, Kelemen, amit ez a nem létező szó hordoz magában. De érzed, érezd!, azt a borzongást is, amit a németek éreznek a Rákóczi név hallatán, hogy félelmüket még a fejedelem nevének elformátlanításával is kifejeznék. A „Ragotzkisierung” – mi bujdosók, itt, távol a hontól – azt hittük, már régen befejeződött, ezért kerültünk mi ide, világvégére, odahaza pedig a német s mindaz, kinek érdemes németnek lennie, - birtokba, vagyonba. Rákóczi emléke pedig csak a mi számunkra létezik, ők - mint a füstöt – elhessegetik. Nem így van, Kelemen, nem így! A fejedelem neve ma rémítő csúfnévként riasztja fel őket rossz álmaikból, s teszi, hogy akik eddig csak gyávák voltak, most már aljasak is legyenek. Ugye, te is úgy gondolod, fejedelmi kamarás, nyugállományos bujdosó, hogy a gyáva és az aljas ikertestvére egymásnak, és az előbbi gyakorta lép az utóbbi helyébe.

Nádmézbe kristályosított böröcköt kínált gravírozott tányérkán a konzulné, ezüstös fogóval emelhettük ki a böröcköket a szervírtálból, majd apró dárdácskákkal irányoztuk szájunk felé. Mintha mosoly bujkált volna a gyümölcsökön, bár magam inkább vigyornak éreztem tekintetüket. A böröcknek illatjára a pamlag alól előlihegett egy ebecske, mely inkább macskához volt hasonlatos, tüszkölt egy nevetségeset, két lábára állott egy pillanatig, majd a szőnyeg közepére piszkított. A cudar kis dögöt Bonnacné pironkodva kihajítá a szalonból. 

A császár elkezdé a magyar várakat leromboltatni, mind, összeset, földig. Sőt, föld alatt is, nehogy pince, búvóhely, kazamata megmaradjon egy is belőle. Nehogy eszébe jusson bárki magyarnak, kurucnak, bujdosónak, elégedetlennek újra beléköltözni. Járdd végig, s ámulj, mily szépségesek a némethoni fejedelmek várkastélyai a hegyek ormán, a Rénus, a Mosella, vagy az Eanus partjain, a középkor óta miként óvja az ország polgára, ura, császára, vagy akár törpécske fejedelme hajdan volt dicsősége színhelyét. Megőrzi, büszkén mutogatja, mennyi arany meg márvány épült be a tornyok, bástyák és paloták eldorádójába. S ha mára szegényebbek is e királyocskák, kisebbek a hatalmacskák, de a múlt fénye tiszteletet kelt a jövevényben a várak, pfalzok, erődök láttán.

Az osztrákok császára egyben magyarok királya, régóta viseli e címet, oly természetességgel, melyet maga is elhisz, a konzul és konzulné pedig hirdeti, már szinte, mint maga büszkeségét. A magyar király tehát leromboltatja Magyarföld várait, hogy ne legyenek. Ne legyenek szépek, sem erősek, ne legyen hová bémenekülni veszély napjaiban, eszébe ne jusson senki fiának országa ereje. Béla királyunk, nagy emlékű Lajos királyunk, igaznak mondott törökverő Mátyásunk építtette e várakat, s az ő serkentésükre mind a módosabbak. Mint visszatérő fecskék egymás mellé a fészkeket, amelyek sziklacsúcsokon bástyafészkek voltak, menedék török ellen, tatár ellen, de akár moldvaiak, vagy csehek ellenében. A magyar király most leromboltatja e várakat. Mitől van bátorsága szent királyaink várait földbe tapodni, mitől vajon múltunkat, mely a jövőnek záloga, szétrugdalni és meggyalázni? Magyar király nevet viselhet-é az ilyen?

Az osztrák konzulné nagy fennhéjázással mesélte mindezt a francia konzulnénak, a francia konzulné értetlen és torz nevetgéléssel nekem, míg meg nem látta arcomat, melyen bizonyosan sok vonás árulkodott érzéseimről, melyeket aligha tudtam volna szavakba önteni. Hogy neveletlennek már mégse tartson, kérdést intéztem hozzá, - egyébként derék asszony volna, velem szívélyes, az osztrákkal diplomáciás – megkérdeztem, tudható-e, mely várakkal kezdik ezt a császári munkát. Ő nem tudta elsőre, majd kiejt egy semmit mondó német nevet: den neuen Burg. Én nézek rá ostobán, majd keresem a szó értelmét: az új várat, s döbben belém hamarosan: Újvárat gondolt a hölgy, ami nem más, mint Érsekújvár.

Érsekújvárt bontatja a császár, a legerősebb honni várat, a legnagyobbat, amely ott fenn, középen csillog, mint koronának ékköve. Rákóczi büszkesége, amelyet sok derék vér mosott. Meg sok galád vér is, a honját eláruló Ocskayé is, aki Rákóczi vitézéből császár csatlósa lett. Azon töprengek, fiókám, mi okból éppen anno 1724 kezdi bontatni Károly császár Érsekújvárt? Tizenhárom esztendővel a Ragotzkisierung után? Majtény után talán fontosabb lett volna neki, máma ki gondol rebellióra, otthon senki, mi itt az öklünket harapjuk. Egy évtizeden át nem merte megtenni, most összeszedte hozzá a bátorságát? Most már erős, nem kellene félnie a vártól, megrakathatná katonával, ágyúkat hordathat belé, hiszen arra való a nagy fülesbástyáival. Most töreti, bontatja, bizton megteheti a robbantást, ember nem fog visszalövetni rá. Könnyem csordul Újvárért, holott senki nem lakozik benne az enyémek közül.

Mondd, Kelemen, romboltál te már várat, magyar várat, miénket? Hogyan is tetted volna!

A császáré nyilván a főbiccentés volt, mellyel beléegyezett e galádságba, amit aztán a Kriegsrat, vagy minek hívják, pátensbe fogalmazott, szent feladatként pedig kirótta az alsó-magyarországi osztrák hadparancsnokra. Ugyan ki emlékszik a nevére, az új konzulnétól sikk volt nem emlékezni egy ilyen „marconára”, Bonnacné úgyis kerékbe törte volna a nevét, magam pedig már életemben nem fogok német hadparancsnokokat dédelgetni elmémnek akár legsötétebb bugyrában is. Bizony, talán azok közül való éppen, akiket nehányszor megcsúfoltak Újvár alatt, elszalajtottak a Nyitra partjáról mind egész hadával, gondoldd el, fiú, mekkora gyönyörűség volt most neki berontani és lerontani Újvárat. Azért bizonyosan hiányzott egy kis ágyúdörgés, egy kis Rakotzkisierung, amit könnyen és gyorsan el lehet hallgattatni. Akár a környékbeli cigányokkal tűzijátékot rendeztetett, aztán leverte és szétlőtte a maga verbuválta rebelliót. De talán rosszul gondolom, meglehet, hogy lelkiismeretes német baumeister volt, sőt éppen abbaumeister volt őgenerálissága, aki tervrajzok fölé görnyedt és úgy puhatolt az elfoglalt üres vár iránt, hogy minél kevesebb lőporral, minél nagyobb pusztítást végezzen. Bizonyost kap majd érte szép ordent a mellére, rajta talán két faltörő kos szegzi egymásnak a fejét.

Vagy tette, amit a magyar várak nagy rontó példaképe, a török Szulejmán: elvezetni a vizet a vár alól, kiszárítani a patakot és felégetni a hidakat. Nem kolosszál munka a Nyitrát odább tessékelni: - Eredj utadra, te rebellis folyó, itt nem lesz Rákóczi-vár, amelyet ölelgethetsz és védelmezhetsz, fulladj minél hamarabb belé a Dunába. Ötven várjobbággyal egy hét alatt gátat emeltet, a vizesárokból szárazárok lesz, abba aztán beléhordatja a város szemetjét.

Talán a fülesbástyák, azokkal kellene a leghamarabb végezni, olyan hetykén szembefordulnak az öles falakkal. A legtöbb bosszúságot azok okozták a kaiserliches Regimentnek, hát még, ha lett volna annak a Ragotzkinak elég kanon… hogy mondják kuruc nyelven: álgyúja. A bástya közepén, ott kell egy méretes gödröt csinálni, de legyen két ölnyi mély, belé a lőport, alaposan lefojtva, aztán tüzet a kanócra, és bebújni a pincébe. – Szégyen a futás, de… - ja, hogy ezt is a kuruc mondja, akkor nicht forcieren! Dördült egy rettentőt, csak úgy hullott az áldás a várudvarra. A disznó kuruc ezt aztán jól megépítette, ja, hogy az egy olasz inzsellér volt, na , persze, honnan tudna hozzá a kuruc. Gott im Himmel!, mekkora egy gödör!, aztán a falak mégis állnak, micsoda istenverte vár ez, szétrobbantani se lehet! – Valahogy így mesélte kéjes borzongással Bonnacnénak a Konsulin, rosszalló lekicsinyléssel Bonnacné nekem, miközben fejet csóvált, de azért élvezte ezt a kis háborúságot béke idején.

Hallgattunk rá egyet-egyet, ilyenkor likőrt hordatott körbe, franciát persze, Bonnacné nyelve hegye is megvillant a pohárka peremén, örvendezett, hogy boldog föld boldog leánya, még ha ilyen jól temperált világvégén kell is élnie valamennyit, mint Pera, ahol zsarnokság gyűlölhető okozóival és elszenvedőivel egy-egy estére egyaránt összehozza őt a szeszélyes sors.

Aztán a marcona generált elvezényelték Újvárból, utódja egy ifjonc lőn, aki végtelen métermázsa építőkövet észlelt egymásra hordva, s tudta, nem ingyen hordták azt oda, s úgy gondolta, elhordani sem ingyen fogja, aki fogja. Bonthatta a vár kváderköveit, szögletesre faragott szikláit, aki maga házához, környékbéli kúriához, vagy takaros kastélyához nem akart távolabbról fuvarozni. Elébb a más városban lakók jövének, kiket Újvárban senki sem ösmert, ezek nappal dolgoztattak, éjjel szállíttattak. Miért is kéne látni az ilyesmit?! Aztán munka és fuvar kezdett egybefolyni, urak és polgárok, magyarok, németek hordták az újvári követ, volt rajta kedvezmény, ők remélték, hogy áldás is lesz rajta. Volt apraja is a kőnek, a Tátraaljáról való kristályos, szép mészkő, vagy talán inkább pala, amely laposra hasadozott, azt meg a szőlősgazdák kedvelték, nehéz nem volt, erős falat lehetett húzni a szőlő köré, eső ellen, róka ellen, lopó ellen. Azt már alig szégyellték hordani, „Csak pusztul, hogyha itt marad!” – szóltak, és tettek róla, hogy ne maradjon. Végül aztán az újváriak megelégelték ezt a széthordást, hogy mindenki más vigye, mikor az övéké volna mindez. De hát nem mienké-e? Nem volt szent, se véráztatta, se Rákóczi vára, se „Ott hullott le Ocskay feje”, hanem „Inkább épüljön be a mi házainkba”. Ellapultak a fülesbástyák, eltűntek a sarokbástyák, a tetőkről lealabárdozták a zsindelyt, „Nehogy tűzvész megeméssze!” A Nyitra vizén, város szemetjén meg azon a néhány csordításnyi véren, mely a vizesárokba szivárgott, kövérre hízott, ízes uborka és tök virított hamarosan. Újvár házai megkövesedtek, a kerítések megmagasodtak, a házak homlokzatán szépen faragott, szögletes kőlapok töprenghettek megváltozott szerepükről. – Amikor Bonnacné idáig ért a konverzációban, engedelmet kértem, és távozáshoz készülődtem, addigra sötét est lőn. Ő megfogá kezemet két kezével és vigasztalt, nem fogy el egy ekkora vár teljesen, bizonnyal jut is, marad is belőle, akinek kell. S egyébként sem érdemes sajnálni, mert az ilyen otromba hadi erőd csak háború idején hasznos valamire, és egyébként sem hasonlítható az igazán kifinomult kastélyokhoz, vízi várakhoz és lakótornyokhoz, mint például… több francia s kevés német nevet sorolt, ezeket részben nem ösmerem, részben pedig nem írnám le Érsekújvár mellé. Most egy időig aligha látogatom Bonnac konzul kiváló asszonyát, ha csak a diplomácia másképp nem rendeli.

Talán mégis emberibb vállalkozás, Kelemen, a telihold hiányait kijavítgatni, mint egy ellenségből már rég kifogyott várat puskaporral, csákánnyal és olcsó ígéretekkel széjjelbontani, és magunk házába beépíteni. Róka ilyet, Kelemenem, nem csinál!

 

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap