„Ez légyen ostorod…” P.E. grófné levelei Rodostóba, M. K. úrfinak - 23/37

Szerkesztő A, sze, 01/09/2013 - 00:03

 

 

 

 

 

Folytatás

 

XXIII.

Valletta 17. Maii 1729.

 

Meg ne rémülj, lelkem, fiókám, hogy egyetlen nénéd helyett öt másik támadott a világnak ilyen s olyan sarkain, én vagyok az egyetlen továbbra is, kinek bölcsője Erdélyben ringott, földjeit Poltáron konfiskálták el, Perában már kis híján gyökeret eresztett füves kertjében, Venéciába a szíve vonzotta, mostan pedig ide, a máltai Vallettába kedvelt Lorenzója kormányozta a legkiválóbb Felice vitorlást. S azt se gondold, hogy annyi éves hallgatás után most a síron túlról írok, bár megjártuk a Scillát és a Karibdiszt, szemébe is néztem e két sziklai fenevadnak. Az ember, fiókám, amikor nincs mit mondania – fecseg, amikor volna miről beszélnie – bölcs hallgatásba kezd.

Gyökeret nem eresztettünk Máltán, csak éppen horgonyt vetettünk a Mediterráneumnak e szépséges ékkövén. Mintha Urunk, áldott legyen a neve érte, ide is tett volna valamelyes ízelítőt a Paradicsomkertből, hogy be-bekukkanthassunk, mit veszítettünk el hajdanában Éva anyánk makrancossága és Ádám apánk almábóli ehetnékje során, amikbe oly sok vétek s csalafintaság beléfoglalható.

Lorenzót az ékszerészet és aranyművesség vezette e távoli országba, amely azonban csak a stámbuli vagy rodostói parton üldögélők számára tűnik oly távolinak, a tenger elhordoz, elringat, s már integet is Málta feléd. Országnak sem nagy ez a föld, ha mérföldjeit vagy bérceit szemléled, aligha fogható a törökök országához, a franciákéhoz, vagy a muszka hóvidék méreteihez. Kicsiny sziget ez, melyet jó széllel akár egyetlen nap alatt környül vitorlázhat az ügyes kezű hajós. Nagysága a rajta lakók szorgalmában, okosságában és bátorságában vagyon, e három tálentum együtt naggyá tehet kicsiny országokat is.

Az Úr igen bölcsen cselekedett, amikor Máltát ide helyezte a tengernek közepére, egyképpen távol a szicíliai partoktól s hasonképpen az áfrikaiaktól. Amikor e döntését meghozta, akkor Áfrikában még a híres Kártágó állott, s nézett farkasszemet a rómabéliek birodalmával. Máltának hízelegtek mind e hatalmak, kincsére vágyakoztak, búvóhelyeit tengeri latrok s szárazról jött földönfutók egyaránt kipróbálták. Mielőtt azonban kalózok s egyéb gonosztevők szigete lett volna, a lovagok alapíták meg Máltán fellegvárukat, ahonnan máig sem békültek meg a törökkel. E szándékuk az országot már csak ezért is dicséretes hellyé teszi.

Amit mostan összehordok Máltának históriájáról, azt nékem egy pergő nyelvű asszonyság számlálja mind elő, akinek férjeura a máltai aranyművesek nagymestere, bár nem igazán a hírneves lovagok közül való, tőlem – rápillantásra – inkább a kalózok fejedelme címet nyerhetné el. E jeles férfiú és kedvelt Lorenzóm mostan a műhelynek nevezett családi erődben sző éppen cselt, cserél dugárut, s készül a minden tavaszon esedékes csempészetre. Bár Lorenzóm mindezt tagadja, s mint mondja, elrettentésül hozott engemet magával Máltára, hogy látván földjét s népét Venécia szépsége után, ide vissza többé ne kívánkozzam. Magam nem gondolom ezt, s nagy figyelemmel hallgatom a nagy szemű, nagyfogú, ernyedetlen nyelvezetű, hajdanszép asszonyságot.

Máltánk közelében, mind beszélik az itteni népek, lakozék vala egykor a neves Odisszeusz is, ez a kiváló görög harcos, ki elkalandozván egy tengeri nimfának barlangjába tévedett, s vele hét esztendőket töltött. A bátor férfiak, ezt már az én Lorenzóm mondja, gyakorta megtalálják az ő tengeri asszonyaikat, - vagy istennőjüket, mondja Lorenzo, s ilyenkor mélyen a szemembe néz. Igen szép barlang ez a kettejük volt hajléka, messze távol minden földi hiúságtól, csak a boldogsághoz esik közel. De látod, fiókám, a végzet azért ide is elloholt, a bajnok Odisszeuszt is utolérte, s addig pusmogott fülébe, addig zaklatta lelkét, míg elhagyta azt a tengeri istennőt, kinek neve Kalipszó , eltépte őket egymás kebeléről, s Odisszeuszt messzire szállatta. Kötelességről, igazságtevésről fecsegnek az itteni népek, amelyet a bajnoknak végre kellett hajtania, bizonyosan így igaz, ha annyi ember egyformán beszéli. Én azért nagyon sajnálom a szegény asszonyt, aki ugyan örök élettel bír az égiek jóvoltából, örök életéből mégis hét évet áldozott egy nyughatatlanra, aki keresztülhajózott rajta. A derék Lorenzo ilyenkor képes fölemlegetni a bajnok Odisszeusz legszebb hét évét, ki örökéletű sem volt. De ki tudja, hátha később visszatért Kalipszó öblébe és ölébe, csak erről a népek s a krónikák már bölcsen hallgatnak. A szélcsend óráiban a kedvelt Lorenzóval gyakran ejtjük módját az effajta fecsegéseknek.

Még távol voltunk Málta partjaitól, még csak a szépséges, sűrű erdők bólogattak zölden, cédrusok és ciprusok, indázó nagy cserjék és termésüktől elnehezült fügefák, - amiként azt bölcseink éppen a Paradicsomkertről írják. Amikor aztán egy földnyelven, két kék öböl között megpillantottam a sziget fővárosát, lábam csak azért nem gyökerezett a földbe, mert alatta ingó-rengő deszkapadlat volt, amelyen megállani is nehéz, nem hogy gyökerezni. A város zordan tekintett ránk a félsziget ormáról, amely lovag Valletta nagymester nevét viseli. Oly hatalmas bástyák, mellvédek, tornyok és lőrések magasodának szemünk előtt és fejünk fölött, amilyeneket én még sehol nem láttam negyven s egynehány éves életemben. S ne vegye bűnömül az Úr, arra gondoltam, hogy ha Érsekújvárnak ilyen bástyái lettek volna, ma is Rákóczi lenne a fejedelem a hungarusok földjén. Mert ezek a bástyák szinte megvédik magukat, csak meg kell építeni szörnyű magasságukat, simára kell csiszolni oldalukat, s a lőréseket elég félelmetesre csipkézni. És, ugyebár, a tölgyfakapukat kellő pillanatban kell kinyitni roham idején, s még kellőbb pillanatban bézárni visszavonuláskor. Ezt a balga mondatot egy hajdan volt major özvegye fogalmazta meg, ki kevés hadi esméretéből is már sokat felejtett, de azt gondolom, mégis közel jár az igazsághoz.

Valletta bástyáit látván még kedvelt Lorenzóm is elmorog egy-egy méltányoló szót, pedig a velenceiek fösvények mások dicséretében. A máltaiak egyik fele arábi származék, a másik fele talján menekült, a harmadik fele görög s a szigetekről való ilyen-olyan, a negyedik fele a kártágóiak maradéka, kik az erdős berkekbe menekülének, meg a kalózok, akik félnek látni a törvényt, meg a rabszolgák, akik félnek látni a kalózokat. Barnás bőrű, göndör hajzatú népek, kerek nagy szemmel és széles ajakkal, akárcsak az örmények, de még akár Lorenzóm is elvegyülhetne közöttük. Olyas szőkeség, mint magam, a máltaiak között nem találtatik. A lovagok között elő-előfordul egy-egy angyalhajú bajor vagy svéd, de ők sisakot viselnek szőke fürtjeik fölött.

Egy-egy lovag végigvonulása a városon jeles látványosság, tarka ruházatjával és ragyogó sisakjával zord arckifejezése ellentétet képez. De tiszteletet parancsol a számos fegyverhordozó is, kik a lovagok mögött csörömpölnek, ki muskétával vállán s golyóbisokkal tarsolyában, ki hosszabb s rövidebb kardokkal s tőrökkel. Van egyenes e gyilkok közül, van hajlott, mint a sasmadár csőre, más pedig kígyózva tekeredik jobbra-balra. Mind e harci eszközöket továbbiak egészítik ki, melyeket mostan én képtelen vagyok összeszámlálni, mivel nem ösmerem nevüket, s azt se tudom, ugyan mire s hogyan használhatják őket. S – lám az asszonynép mindenhol egyforma – az aranyműves nyelves asszonya sem tudta fajtáikat elősorolni.

A lovagok nagy bátorságú népek, akár lovon, akár gyalogosan harcolnak, akár a várnak valamely bástyáján vagy szegletén foglalnak harci állást maguknak, hogy a támadókat aprítsák. A törökök, mert bizony ők a támadók legtöbbször, névről, címerről és sisakbokrétáról ösmerik a lovagokat, s bizony iszonyú kegyetlenséggel bánnak vélek, ha kezükbe kerül valamelyik. Egy lovagot kerékre feszítettek, úgy lökték a habok közé és tüzes vesszőkkel nyilaztak rája, mindezt a fellegvár előtt, a tenger hullámain tevék. Hogy lássák a várbeliek, úgymond, mi lesz sorsa annak, ki nem adja meg magát. De a lovagok azt gondolják, éppen annak lesz sorsa a kerék és a nyíl, ki megadja magát. Magam is ekképp gondolkodom, s bizony nem hivalkodom vele, hogy életem napjainak javát török földön pergetem le, még ha békés törökök között is.

Kedvelt Lorenzóm gyakran sóhajtozik a törökök e kettős természetén, de ő csak vendégként vagyon közöttük, ha Stámbulban jár kalmárkodás okán, harcot sose vívott a törökkel, nem is látott ilyesmit. S ki harcban nem ösmer egy népet, az bizony semmiképpen nem ismeri azt.

Már a postahajóhoz készülék éppen levelemmel, amikor vendéglátónk, az aranyműves meginvitált bárkájára, mely a bástyák alatt, az öbölben horgonyzott, és sokkal hitványabb, mint a mi Felicénk. Láthatod, Kelemen, mely önhitté válik az ember rövid idő alatt, hiszen nemrég még csak az én Perám néven emlegettem a várost, amely nem is tud létezésemről, mostan pedig a világ e távoli sarkában a mi Felicénknek mondom a hajót, mely kedvelt Lorenzómon kívül senkit nem ösmer el urának, s maga Lorenzo sem tűrné, hogy a Felicét bárki magáénak tulajdonítsa. Talán még tőlem sem, de erre nem teszek próbát.

Lorenzo csodálatos emberfia, és csodálatos férfiú. Én leginkább a benne való sokféleséget ámulom, amit az időnkénti lovagiassága, a mindig való szörnyű fukarsága, a lusta természetje, s az állandó mesterkedése jelent. Meg-meghökkenek járásának kecsességén, mely Velencében, a dózsei palotában is helyén való volna, s gyakori osonásán, melyet akár kalózoktól vagy a máltai barlanglakóktól is tanulhatott. Úgy beszéli a máltaiak nyelvezetét, miként a törököt s az arabust, a görögöt s a franciát pedig, amiképpen a magyart: kevés szóval, sok mosollyal, kezével és szeme intésével segítve a megértést. És ugye pénzzel, melyből egyszerre vagyon neki a hajón elrejtve rengeteg, ha nem a hajó alatt, de ezt én nem tudom, s ne is tudjam meg soha, máskor meg krajcárok fölött vicsorog a máltaiakkal, de bizony a patvar se tudja, valóban krajcárnak hívják-é a máltaiak aprópénzét. Kedvelt Lorenzóm mindenkit ösmer, de senkinek a nevét ki nem ejti száján, s a magáét se közli senki fiával. Láthatod, fiókám, így éli életét keresztül-kasul a világon, lett légyen vízen, avagy a taposható földön. Mindezt csak azért fecsegem mostan neked, mert semmi szellőzet nem akaródzik segítségünkre jönni, hogy eljuthassunk amaz öblöcskéhez, melyben a tarsusi szent Paulus egykor veszedelmes hajótörést szenvedett. Minket ez a veszély a napon nem fenyeget!

A keleti szellő aztán csak föltámadott, s mintha álmában fújna, úgy libegtetett célunk felé. Várost keveset láttunk a partvidéken, mely lankás és erdős, de szép udvarházakat, s az apró öblöcskékben csinos vitorlás hajókat meg hasas bárkákat halfogás céljára. Bárány meg kecske fölös számban legelészett, pásztor alig ügyelt rájuk. Távolabb óriási templomokat láttunk, ugyan vajon kik töltik meg őket ünnepek napján. Mindeközben gazdánk kiveté a hálót a csöndes tengerbe, melynek néhol az aljáig leláttunk. Lepényhalat s kardhalat húzott fel, s lökött a fedélzetre, a lepényhalra ránézni utálat, a kardos haltól pedig megröttenék, de gazdánk azt mondta, a halban nem gyönyörködni kell, s nem is tusakodni véle, hanem tűzön pirítani s megfalatozni. Ez utóbbit estvére gondoltuk elhalasztani, s a ház otthon maradott asszonyával megosztani. Én kezemet összetéve könyörögtem a gazdának, a halakat nehogy szemem láttára ölné halomra, mert gyönge lelkületű vagyok, s bizony megsiratnám az egyébként rusnya férgeket. Ő kacagott nagy megértéssel az asszonyi nem iránt, s az állatokat egy vízzel telt dézsába tuszkolta.

Idővel csak elértünk az öbölbe, melynek közepén egy zátonyféle magasodik, vagy sziklaszál inkább, ki egy kőkeresztet hordoz. Amott történt a szentnek a vízbe hullása, s hamarost a szárazra kerülése. Mondják azt is, bátor s derék ember volt Paulus, pedig már nem fiatal legény, aki nem is maga akaratjából utazott Málta felé. Fogolyként hurcolták a Szentföldről a helytartó katonái a Városba, ahogy Rómát nevezék. November volt, s a november szörnyű viharos a tengernek ezen a vidékén. A hajó a sziklának csapódott, s nyomban felfordult. Paulus úszni kezdett, de nem magát menté, miután a hajó kettőbe hasadt, hanem a rabtartó római katonát, ki sivalkodott a félelemtől. Pált aztán a sziklához csapta a hullám, s a keze is megsérült. Este pedig az Úr csodát tett, amint a parton tüzet rakának a novemberi hideg ellen, és Pál táplálta a tüzet, a rőzséből egy vipera ugrott elő és a szent kezébe harapott, de az Úr tette, hogy baja ne essék.

Akkor már láttuk, hogy bizony sanda szikla az ott középen, hiába vagyon kereszt rajta, s ha nem oldalazunk el onnan, minket sem fog megkímélni a nagy égi felhőzet, hiába vagyon még csak május hava. A hullámok nagy hirtelen, mint a megvadult lovak, egymásra hágának, s oly dübörgés hallatszott, mint amely a föld alól jön. Mint torony, oly magasra szökellt föl a víz, s mi bizony gyakran voltunk közelebb a tengernek fenekéhez, mintsem a színéhez. A gazda kezdetben némán vonta s csomózta vitorláját, szorította árbocát, és feszítette kormányrúdját, de úgy öntötte szemközt többször is a sós lé, hogy szakálla és haja merő lucsok lőn, a szeme pedig elvakult. Lorenzóm az árboc tövét szorongatta, s buzgó ajándékokat ajánlott föl szent Márkusnak, ki néki, mint minden velenceinek, jótevője, de kívánságai, ha jól értettem az olasz nyelv finomságait, inkább szörnyű átkok voltak az oroszlán lelkületű szentre nézve. Magam a padlaton feküdtem, Lorenzóm lábát öleltem és ríttam vigasztalanul. A gazda többször is, hogy kötelének utána markolhasson, csizmájával a derekamra taposott. Nekem egyetlen vigaszom volt ebben a hideglelős vízi végítéletben, hogy a dézsa a halakkal együtt a tengerbe hömpölyödött, s elúszott Paulus nyomdokain. Amit akkor a gazda kiáltott az elemére lelt lepényhal után, nem ismételhetem meg, fiókám. Azon kívül, alig is értek máltaiul!

A májusi vihar aligha kegyesebb a hajós néphez, mint a novemberi, a forgószelet eső követé, mely olyan volt, akár az özönvíz. A partnak közelébe nem mertünk hajózni, de láttuk, hogy folyamok zúdulnak ott, ahol jövet földek s nyájak valának, az emberi hajlékokat, mint dobozocskákat rombolta össze a sár hömpölygése, a nyáj sokja beléfulladott a tengerbe, a pásztor pedig jajkiáltásával túlüvöltötte a szélvihart. Ahol délután erdő volt, estére csupasz szikla fehérlett, ami rémítő látomás volt, mintha a szigetnek holtra vált csontját látnánk elővillanni. Mondá a gazda, minden vihar után kisebb s kisebb lesz a máltai erdő, s mind nagyobb a sziklai pusztaság.

Késő este lőn, mire hazaértünk nagy fáradtan, s már némiképp dideregve. A gazda nyelves asszonya hosszan zsörtölődött velünk, hogy az egész napos útról még csak valami hitvány halfélét se hoztunk magunkkal. Ezért ne ítéld meg, fiókám, a pamlag sarkában ülve a viharban jártat, mert nem tudod, te hogyan tennéd dolgodat az ő helyén. Én még másnap is inkább a heverést és az asztal szélébe fogódzást választottam, a lábaim szintén máig reszketnek. Hazafelé tértünkben a gazda s Lorenzo az arany szemerjének áráról vitatkoztak, s az egyik majd belédobta a másikat a tengerbe!

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap