„Ez légyen ostorod…” P.E. grófné levelei Rodostóba, M. K. úrfinak - 25/37

Lukáts János, h, 01/21/2013 - 00:06

 

 

 

 

 

Folytatás

 

XXV.

Venécia Idus Maii 1729.

 

Ne hidd el, fiókám, ha valaki Venécia városáról ír neked, ilyen város nincsen! S ha mégis van, akkor se város ez, hanem röttentően benépesült szigetcsoport, melyen a népek akként lakoznak, mint a hangyák a bolyban. Csak míg a hangyanép lefelé búvik a buckájába, a venéciai, ez a sajátos emberfajta, a víz fölött, apró szigeteken él, szigetjei között kisded patakokat hagy meg, hogy ki-ki maga szigetjén lakozzék, s a más szigetére apró hidacskát vezet, azon járkál víz fölött, ég alatt.

A ló ismeretlen ebben a Venéciában, a kocsi is, de még az út is. Kocsi helyett itten csolnak van, melyet gondolának hív a venéciai, és amely boszorkányos ügyességgel siklik a keskeny patakok fölött, melyek meg az út helyett vannak. Oly szűkek ezek, meg oly szögletesen szegdelik egymást keresztbe, hogy éppen hogy képesek bekanyarodni egymásba, a gondolát is ehhez mérten gondolták ki, éppen befordulásnyi hosszúra, ezért is a nevük gondola, - na ezt persze már csak én mondom!

A ló helyett ott az embernek a két lába, azon mászkálhat nyugodtan Venéciában, ami már csak azért is alkalmasabb a lónál, mert a saját lába csak elfér a keskeny partszegélyen, a ló széles tompora viszont ugyancsak aggályos volna errefelé.

A házak pedig magasak Venéciában, mivel szélesek nem lehetnek. S a szemközti házak oly közel állnak egymáshoz, hogy az egyik ház lakója nyugodtan belékukkanthat a szemközt lakó tányérjába. Ami persze nem baj föltétlenül, mert megláthatja ki-ki magának, nem készül-e a másik venéciáner valamiféle sandaságra, amelyet itt tőrrel, méreggel vagy vízbefojtással szoktak elkövetni, e három ugyanis minduntalan kéznél van.

De fontosabb ennél, lelkem, fiókám, elhidd nekem, ha én mondom, hogy mindenkinek saját hajója vagy legalább saját dereglyéje vagyon, melyet maga hajt, vagy szolgája. Én persze kacagok mindezen, mert eszembe ötlik, miként rémüldözne az én Filkóm, ki bizony egy tapodtat sem járkálna Venécia utcafolyóin. A szegényebb népeknek, mert azért errefelé is hagyott a Jóisten néhányat ebből a szapora fajtából, ő nekik nincsen hajójuk, de ők meg a város hajóit kormányozgatják hosszú rúdjaikkal, a hajótlanok szolgálatjára. Talán bizony munkának se tartják ezt a gondtalan, kígyózó álmodozást a szigetek között, mert gyakorta fakadnak dalra, mely szépen úszik a kicsiny vizek fölött, de néha azt hiszem, csak azért a nótaszó, hogy őket válassza a sietős utazni vágyó.

De még ennél is fontosabb, hogy van azért egynéhány terecskéje is Venéciának, melyeken gyönyörű paloták állanak, hatalmas templomok, szinte az égbe felvivő tornyok, hogy az ember nyaka kibicsaklik, a háta pedig gyöngyözni kezd a szépségtől.

Aki nem szegény Venéciában, az nagyon gazdag. A hajók, mármint nem a gondolák, messze hordják a kalmárokat, a selyem-, a posztó- meg a bársonykereskedőket, hasonképpen a bankárokat és az aranyműveseket, az ékszerészeket és az apró művészetek különböző művelőit. És ugyebár, minél nagyobb egy hajó, annál több tengerész meg matróz, meg kötélverő és vitorlafoltozó kell hozzá, és hát persze katona is, ki a zsiványokat távol tartja a hajótól, mind a tengeren, mind az idegen kikötőkben. Bár ezek a kalmárok, ha szárazföldi létemre jól gondolom, a világ egyetlen kikötőjében se idegenek! Azért én nem irigyellem ezeknek a kalmároknak az életét, van olyan, hogy évekig is vitorláznak a világban, s nem láthatják meg asszonyaikat meg a pulyáikat, kik talán már el is siratták őket. De hazatérve nagy öröm és vigasság vagyon, s olyan árukkal rakják meg lagúnaparti kereskedőházaikat, amiket a venéciaiak szeme még sohasem látott. Némelyik kalmár, persze a nyugtalanabbik fajtából való, még a távoli Perzsiába is elvándorol, de beszélik, akár a röttenetes messzi Kitájt is meglátja egyik-másik, de ezt már magam sem hiszem!

Aztán az még fontosabb a fontosnál is, már főként nekem, ki az erdélyi szelíd dombokat a perai lejtőkre cseréltem, hogy errefelé kertek nincsenek. Ami kevés van, roppantul vigyázzák, s körülfalazzák, a kő és a víz gyakoribb errefelé, mint a föld és a virág. Azért ez nincsen jól igazán, az én gyógyfüves kertecskémet itten vízi liliomra, avagy hínárültetvényre kellene cserélnem, és ezt nem szívesen tenném.

A legeslegfontosabb pedig az, hogy nekünk, magyarhoniaknak is van valamelyes részünk abban, hogy Venécia ottan úszkál a tengerben, ahol úszkál. Ugyanis Attila atyánk, ama hun király riasztá be a partlakó taljánokat, hogy szálljanak a szigetekre. Mivel neki magának nem volt kedve lováról leszállani, a lónak pedig nem akaródzott ama sós vízben fürdőzni, mely a tengerben vagyon, így aztán Attila maradott a parton a hunnusokkal, a venéciaiak pedig a tengerben, a gondolákkal. Közöttük máig szent a béke!

Járnak erre arabusok is gyakran, meg perzsák, szerecsenek és maharadzsák, mindegyik csupa arany és selyem, a legyezős szolgák csak úgy hajlonganak körülöttük. Olyan hajókon járnak ők, amelyekről azt hinnéd, Kelemen, nem is a tengeren úszik, de a víz fölött lebeg. Sőt, beszélik, hogy ezeket a hajókat hatalmas tengeri kígyók tartják egyenesben, és cipelik a hátukon szörnyű sebességgel. Reggel fölébrednek Indiában, délben már itt csereberélnek a mi kalmárjainkkal, estére pedig otthon isszák a kávét, ahol reggel fölkeltek, - ezt mind a kígyók teszik. Betanított, beszélő kígyók ezek, kik a gazdáik tenyeréből esznek, és emberhússal táplálkoznak. Én, fiókám, mindenféle kígyót utálok!

Nagy kópék azért ezek a mi városunkbéliek, elhiheted! Amikor a mi Urunk szülőföldjére vezették a keresztesek hadjáratját, bizony ezek nem mentek velük a pogány mórok ellenében, csak ide, Konstancinápolyba vitték a francúz meg német meg angliai lovagokat, de hogy ne üres hajóval jöjjenek visszafelé, ezért ki-kifosztottak egy-egy templomot, ott, az Aranyszarv vidékén. A pátriárka is a hadjáratban volt, nem akadt, aki üldözte volna a tolvajokat, azok meg a nagy vízen át hamarost eltűntek, és a városukban, te, Kelemen, egy olyan templomot építettek föl, amilyen nincs is több errefelé. Még a falak is aranyból vannak, huszonnégy ablakon árad bé a napsugár, olyan képeket festettek a falra, hogy az ember térdre hull előttük, és úgy marad. De, gondold el, valamely latrok, mert mi más lehetne, aki ilyet tesz, egy szentet raboltak, Márkust, akinek csontját rejtegetve hozták magukkal, és tették a templom alapjául. Márkus, úgy látszik, megbocsátotta nekik ezt a latorságot, mert nem dönté össze a templomot haraggal, hanem hordja hátán, és óvja azóta is.

S ezt a dolgot még azzal is tetézték a kalóz venéciaiak, nem mondhatok mást rájuk, hogy lovakat raboltak, aranyos, vasból szögezett négy lovakat, kik nagy ágaskodással vannak. A templom tetejére hordozták föl a lovakat, ott állanak világ szégyenére. Amikor arra járok, mert hiszen Márkus szent temploma a Város közepén vagyon, mindig megállok, elfordítom fejemet a szégyen miatt, hogy ló áll a templom homlokán. Aztán csak megnézem összeszűkült, szigorú szemmel. De a ló, Isten ne vegye bűnömül, hogy így beszélek, hibátlan és virgonc, úgy csillog mind a négyen a napfény, hogy nézni gyönyörűség, pedig, ugyebár, szégyellni való dolog volna. Lám, milyen nehéz dolog is, kalmár lelkületű városban gyalogosan járkálni egy perai magyar asszonynak, aki az utcában folyót, a templomon lovat lát. Mi mást tehet az ilyen asszony, mint hogy megírja nagy nekibúsulással szerelmetes öccsének ezt a szörnyűséget.

Az itthon maradott városunkbélieknek azért nem könnyű az élete, hiszen éjt-nappal hallgathatja, miként mossa a tenger a házának az alapját. S ha nagy a tengernek a hullámzása, meg is rendül a fal meg a padlat, meg az aranyosra föstött mennyezet. Ha velem esik meg ilyesmi, már bizony megesett, engem a hideg ráz, és a rémület környékez. Hogy visszasírom ilyenkor rögös domboldalamat meg a nagy terebintusfát a kőből rakott perai ház előtt. De a venéciaiaknak aligha jut eszébe az én házam, viszont eszükbe jut a maguk háza, amely süllyed és repedez, és amelyről a tenger sós permetje lemossa a kármin és az okker festéket. Ilyenkor a gazda és a mester, a kalmár és a szolga, s a ház minden népe megyen derék cédrustörzseket vásállani, át a szemközti Dalmátföldre leginkább, meg Tirolba, ahol a gyantás fenyőszálak alkalmasak a házak megerősítésére. Gondold el, Kelemen, hogy az apró szigetek homokjába, meg agyagos földjébe beléverdesik az irdatlan cölöpöket, amíg az új cölöp hegye a régi cölöp hegyéig csusszan bé a föld alá, így készítenek egyenes és biztos alapzatot fából, s erre aztán toronymagas palotákat húznak. Az elrablott, vagy talán csak átköltöztetett szent Márkus nagyon vigyáz erre a városra, megvédi őket, amikor kell. Bizonnyal nem a sok latorságuk miatt, amit ugyanolyan mértékben követtek el, mint más városbéliek, hanem a munkájuk miatt, mint jutalmat, amelyet folyamatosan kell végezzenek, amíg Venécia él. Olyan adó ez, melyet senki meg nem fizet helyettük, s mellyel maguk életét és a városukat egyaránt megváltják. Már megbocsátottam nekik, már ámulok szorgalmukon, a végén még megszeretem őket. Olyan három állomás ez, lelkem, fiókám, mely egy úton van ugyan, de egymástól távol esik. Én mintha bejártam volna ezt az utat!

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap