"Ez légyen ostorod…” P.E. grófné levelei Rodostóba, M. K. úrfinak - 27/37

Lukáts János, szo, 02/02/2013 - 00:08

 

 

 

 

Folytatás

 

XXVII.

Venécia 7. Januarii 1731.

 

Megint eltelt egy esztendő, az Úrnak tarsolyában ott a végtelen idő, de nekünk bizony, lelkem, fiókám, egyre fogy, egyre vékonyodik a készlet. Ez leszen-é utolsó évünk, vagy találunk még tarisznyánk zugában megbújva néhányat? Te a negyvenegyedikben poroszkálsz, ha jól kalkulálom, magam pedig már kiszámolni sem merem, csak arra emlékezem, hogy valaha, leánykoromban öt esztendővel valék idősebb náladnál. De régen is volt az, sok víz lefutott azóta az Olton, de még a Lókos-patakon is, sok vér kihullott és fölszáradott keleten, nyugaton.

Nehezen bír a lélek megnyugodni bennem, Kelemen. Már magam miatt csak elvolnék, az élet, mondom magamnak, egyetlen nagy bújócska játék, amelyben az ember egérutakat keres és fut végig, - ha talál, ki vetheti szemére. Van, aki menekülésnek mondja az egérutat, van, aki olyan helynek, melyen bölcsen megvetheti a lábát. A helyben maradáshoz, a továbblépéshez – egyre megy. Én két évtizede keresem, s találom lábamnak a megvetni való helyet, lassan ti is tizenötödik éve gondoljátok, hogy megtaláltátok. Hogy magatoké a ház, amelyben éltek, az udvar, amelyet tapostok, a város, amely porral és zsivajjal, hallal és mézes cukedlivel ajándékoz meg alkalmanként, s néha nyakban lógatható vagy ujjaitokon megcsörgethető aranyláncokkal. Derék dolog ez, neked a töprengés Rodostó letiport domboldalában, nekem Perában, s ha asszonyszeszélyem úgy kívánja, a távoli, s már szinte szabadnak mondható Venéciában.

Nem kellene végre hazamenni, Kelemen? Haza, oda, ahol a haza van. A hazánk, országunk, amelynek népéből vétettünk, s amelynek a földjére tétettünk. S amelyen kívül más népben és más földön nem igazán érezhetjük otthon magunkat, hogy ege alatt járjunk-keljünk.

Nagy világjárás az élet, a szépség benne éppen az, hogy elszáguldunk, vagy elvitorlázunk valahová messze, hogy elámuljunk a távol szépségén, és aztán hazatérjünk, ahonnan elindultunk. Hogy összegyűjtsük a világnak szépségét, mint a méh teszi a méznek valóval, hogy hazatérve is dédelgessük a máshonnan gyűjtött emlékeket.

Igen, így volna ez rendjén való, Kelemen. De nem így vagyon. Ti sem magatok akaratjából jövétek a világ e távoli csücskére, én sem. Amikor elhagytuk hazánkat, volt félelem bennünk, harag és duzzogás, meg egy sor olyan csúf gondolat, melynek mindenki másféle nevet adott. Ezek a csúfságok azóta is itt őrölnek bennünk, a lelkünkben, s naponta fordítják el szívünket hazánk felől, s nevezik gyávának, nevezik árulónak, aki hazatérne.

Hogy van-é, fiókám, igazság, egy és oszthatatlan, én bizony nem tudom, és aligha tudja ezt a felettünk levő Úron kívül emberfia. S történt, ami történt, lészen, ami lészen, én mégis azt gondolom, hogy nem jó dolog, ha az ember olyan helyen vagyon, amely nem az ő földje, nem az ő hazája. Az a kenyér, melyet az Úr minékünk Törökországban táplálásunkra kirakosgatott, miként a madaraknak, már régen elfogyott, már a kérgét is megtörögettük és fölemésztettük, a morzsáit is fölcsipegettük. Nincs nekünk, nincs nektek semmi dolgotok már a török földön, Kelemen.

Negyvenen valátok összesen, akik a bujdosók sorsát vállaltátok, húsz évvel ezelőtt. Ez a szám azóta fogyatkozik, az élet törvénye szerint, mind az utolsó főig, bárki legyen is az, idegenek őt fogják legkésőbb elhantolni a temetőkertben, amelyet ti, szép szóval Hortus Hungarorumnak neveztek. Mindez persze csak akkor igaz, ha itten éri meg ez az utolsó közületek a végét életének. Te, aki éveid számát tekintve a leginkább siheder vagy társaid között a magad negyvenegynéhány évével, remélheted e nem túl nagy dicsőséget.

Lelkem, fiókám, én mégis mást mondok neked! Ne légy te az utolsó rodostói magyar bujdosó, ne légy a menekültek mintaképe, aki kora ifjúságától ki tudja, mikor bevégződő aggkoráig hazájától távol, vágyaitól még távolabb, a semmittevés és sértődés szigetén él. Katona nem voltál, Kelemen, kardod akkora sem volt, mint a zágonbeli gyermekeknek odahaza, Erdélyországban – fából. Rangod semmi sincsen, egyetlen ütközetben részt nem vettél, kiáltványt nem fabrikáltál, pedig írni tudsz, s nem csupán levelet. Mire hát neked a száműzetés itt, a világvégén? Vagy kérdezzem inkább ekképpen: kinek s miért kell, hogy tégedet Rodostóban tartson, a szultán kegyelemkenyerén?

Anyád asszony, tudom én jól, már évekkel ezelőtt kérvénnyel folyamodott az uralkodóhoz, hogy szüntetné meg a száműzetés rád kiszabott részét. Rád kiszabott? Senki nem szabta ki rád, s talán bizony másokra is aligha. De terád semmiképpen. Sikerrel nem járt szegény asszony, aki évtizedek óta sír utánad, s bizony úgy mondanám inkább, hogy sír miattad. Miközben maga is tudja, minden hadi tettől s azok következményeitől is ment vagy, s miért is ne lennél. Akik Rákóczival harcoltak, közülük számosan otthon lakoznak, birtokukat, ha volt, megrövidítve ugyan, de megtarthatták, vagy visszakapták más és más kegyelmek s gráciák folytán. A hatalom nem két embernek személyes kapcsolatja, Kelemen! Ne gondoldd, hogy maga a király fog eléd menni a palotalépcső tetejéig, s ott fejcsóválva néked megbocsátani. Nevedet, arcod képét ugyan honnan ösmerné, nem ekként működik az instancia az udvarnál, de bizony más officiumban sem. Ha ügyedet rendezendő fordulsz a helytartótanácshoz, vagy ahová a kérvények fajtája szerint fordulni kell, az a dolgok rendje, hogy a kérelmező írja meg maga kérvényét, manuscriptummal. Így vagyon ez Venáciában, így Párizsban, s így bizony Viennában is. S így a felséges padisah hivatalaiban is, ahol írnokok körmölik össze a kérelmezők kérvényeit.

A levelet, melyet anyád asszonnyal váltottál, a szíved fölött viseled évek óta, tudom én azt. Tudom te elmorzsolt szavaidból, más bujdosók hümmögéséből, kik nem tudják, megkacagjanak-e tégedet ezért, vagy nagyon irigyeljenek a leveledért. Ezt én csak azért mondom neked, mert érzem, mely nagyon vágyakozol anyád asszony után, ami persze csak így lehetséges. És vágyakozol ám te Zágon után is, meg Kolozsvár után is, meg azután is, hogy felhevült arcodat egyszer megmoshatnád az Oltban, a hideg Szamosban. A haza nem Rodostó, sohasem volt, sohasem lesz. És ne adja Isten, hogy bármikor is annak érezd. Úgy gondolom, mordulj rám, Kelemen, ha rosszul mondom, hogy a legrosszabb haza is jobb, mint a legjobb Rodostó. A haza pedig, ugye így igaz, rossz nemigen lehet hozzánk, még ha némelykor úgy is éreznénk. A körülmények s a személyek, kik a körülményeket mozgatják, ők lehetnek komiszak, ostobák, vagy bosszúra szomjasak. De ne ő miattuk utáld meg a hazát! Őket, maguk miatt, nyugodtan utálhatod, Kelemen, a hazát soha!

Írj levelet, fiókám, anyád asszonynak, s puhatold ki, hogy s mint megyen a bujdosás megváltása. S ha néki röstellnél írni ebbéli levelet, írjál József öcsédnek, aki derék ember, átérzi sorsodat, bizonyost hajlandó egyengetni utadat. De tudd, azt a manuscriptumot ő nem írhatja meg helyetted. A szívedet is ismerem, meg az elmédet is, egyik se rosszabb a másiknál, ne engedd, hogy elméd elgyávuljon vagy eldölyfösödjék ellenedben. Hej, fiókám…!

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap