„Ez légyen ostorod…” P.E. grófné levelei Rodostóba, M. K. úrfinak - 31/37

Lukáts János, cs, 02/28/2013 - 00:05

 

 

Folytatás

 

XXXI.

Venécia 5. Aprilii 1735.

 

Arra ébredsz egy napon, Kelemen, hogy nem tudod, lesz-é több reggeled az életben, hogy össze kell hordanod nagy sietve azt a tarisznyát, mellyel az Úr elébe állhatsz. Keresd hát össze, mi való belé, s mi volna fölösleg. Jól gondold ám meg, erről az útról aligha fordulhatsz vissza. No, ezt az intő mondatot magamnak mondtam inkább, mintsem tenéked, siheder korúnak. Bizony vannak ilyen reggelek, meg ilyen napok is, a lelki tarisznyába rakás napjai. Rettentő félelemmel indulnak, aztán az ember úgy beléfeledkezik életének átszitálásába, a fölöslegnek kidobálásába, hogy estére meg is nyugszik a változtathatatlanba, s már indulna is legszívesebben. Másnap reggel aztán zsémbelve ébred, hogy egy teljes napot elfecsérelt mindenféle haszontalansággal. Kedvelt Lorenzóm ilyenkor csak a fejét csóválja, s megígéri, belékötöz abba a karneváli hálóba, s ezüst perecet kalapál kezemre-lábamra, de még az orromba is egyet.

Brisantini mester újabban gyakori vendég házunknál, s mi is megfordulunk hetenként a muránói tüzes műhelyben. Magam azért inkább csak ámulok Lorenzo serény kis kalapácsa és az üvegmester méretes tűzpiszkálója láttán, amint körülöttem a semmiből szép valamit teremtenek. Irigyellem őket, s ha belékontárkodom, oly zajosan biztatnak folytatásra, hogy a végén még elhiszem, tálentumom van hozzá. Lorenzo bölcsen tud hallgatni, Brisantini okosan fecsegni, egyikük bizalmat sugall, a másik biztatást, szükséges mindkettő az embernek.

Megkérdé Brisantini, elvitte-é Clemens, így beszél rólad, a kérvényt a királynak. Mondom, hogy nem Clemens, nem írta meg, és nem vitte el, mire a mester a fejét csóválta. Kérdezte, kell-e advokátus, neki van számos ismerőse, mondám, Kelemen jó advokátusa saját magának, ha pedig nem jó, akkor nincs ügyvédje a világnak, aki dolgát rendbe tehetné. Erre már föl is hördült a sűrű indulatú, és ritka hajú mester, de szíve indulatát üvegvarázsoló botjába fújta. Aztán azt mondá, mostan figyeljél, hogy nem mondana rosszat Clemensről, mert nem ösmeri személyét, személyedet, de mivel nekem szerelmetes öcsémuram vagy, ezt is így mondá, rossz ember bizonnyal nem lehet. Én mondám: nem bizony! Ugye, jól mondám, lelkem, fiókám? De azt is mondá Brisantini, hogy haragszik a teszetosza emberekre, meg azokra, akik maguk sem tudják, miért duzzognak. A teszetoszát ugyan ő valamely talján szóval mondá, én csak a magyar értelmét akarom kifejezni pontosan, amikor teszetoszát mondok.

Aztán arra kért Brisantini, beszélnék neki Rákócziról, akiről szépeket tud, de akinek nevét csak tőlem hallotta. Erre Lorenzo is közelebb ült, idővel pedig letevé kalapácsát, szemét reám függeszté, és hallgatott.

Olyan zavarban voltam, lelkem, fiókám, a kétkezi két venéciai mesterember között, kik tengereket maguk árujával járó milliomosok, szabad városállam polgárai, kik perbe szállnak szóval és papiroson magával a dózse úrral is, és bátran továbbhajóznak Perából és Marsiliából, de miért is ne hajóznának tovább. Rákócziról beszéltem volna, s rájöttem hirtelen, milyen keveset tudok róla. És amit tudok, azoknak egyik része olyasféle gyalázatosság, melyet ellenségei pocskondiáznak reá, másik része afféle túlzás, melyet rajongói gondoltak ki emeltetésére. Tudod-e, fiókám, hogy a te leveidből olvastam a legtöbbet: napjainak beosztását, udvartartása szigorú és puritánus voltát. Jámbor kereszténységét, melyet még a mohamedán is megbecsül. Hogy láttam őt, hát persze, néhányszor életemben ott lehettem közelében, de akármelyik kuruc közvitéz láthatta mindezt, Kállón, azon a téli reggelen, Romhányban, amint keresztülvezeté hadi népét a jeges patakon. És láttam őt azon a napon is, mikor a szultánhoz lovagolt, a negyven bujdosóval egyetemben, és veled, Kelemen. Igen, ennyi, amit láttam belőle, szörnyűen kevés mindaz, amit az ember szeme lát egy másik emberből. El is hallgattam, és el is töprengtem rajta, szóljak-e még a kíváncsi két venéciainak, akik, ki tudja mit, valami mást vártak.

Brisantini csöndesen térült-fordult a műhelyben, Lorenzo tétován rakosgatta szerszámait, és a tenger hullámait hallgatta, amely egykedvűen küldte üzenetét. Házigazdánk ekkor a műhely nagy sarokasztalához vezetett, ahol üvegtéglácskáit őrizte. Színek és méretek szerint ezerféle fajtára szétválogatva voltak itt fiókokban az üveghasábok. A természetből ismert színűek, a vegykonyhákban kifundált káprázatos és félelmetes színek, hallgatagon, egymás mellé halmozva. Brisantini megkérdezte, csináltam-e már mozaikot, s maga rögtön válogatni kezdte az üvegkockákat, hogy apró figurákat varázsoljon a mozaikkészítő tányérkára. Aztán összemarkolta, és mást rakott belőle, és újra mást. – Amit akar, azt rakhat ki, ne féljen! A fantázia… - kezét a magasba lökte, átszellemült, amíg beszélt, hát még, miután elhallgatott. Mester volt, művész volt. A ritka pillanatok egyike, amikor a művész bepillantani enged a rejtelembe, az alkotásba. Boszorkányos ügyességgel pörgette az apró köveket, kirakott belőle gondolát, a Campanile tornyát, bikát, vízöntőt, ikreket. – Most maga, prima bysantina… - nevetett, kerámialapot rakott elém, tapadós homokot szórt rá, elsimította, aztán engemet tuszkolt a maga helyére, a sarokasztalhoz. A keretezett, üres fehér lap rám meredt, az ezer üveghasáb pedig mintha moccanni akart volna. Megreszkettem, olyan gondolat kezdett nagyra nőni agyamban, mint soha még, valami különös hang szólalt meg bennem, a két férfi keze megállott mozdulat közben. Egy marék üvegkockát fogtam a markomba. Szájam pedig hirtelen szólásra nyílott:

- Amikor a német megkötötte a békét a törökkel, az volt feltétele, Rákóczit messzebb lakassák a határtól, s ne Drinápolyban. Már idegen országban volt, de közelségét rettegte a viennai császárt. A győztes, aki kiebrudalta a fejedelmet a hazájából. Ki a fejedelemségből, ki a vagyonából, ki az országból. S még a kontinensről is lekergette volna, török segédlettel. Aztán lett belőle Rodostó, ahol a láb még európai földön áll, de a szem már Ázsián pihen meg. – zavartan rakosgattam kockáimat, barnát és mézszínűt, körbe a kerámia tálon. – S bizony, hiszem, a fejedelem még itt is túl közel van a császárnak, a Kriegsrát megkergetett generáljainak, csak röstellik a szultánt kérni, hogy még távolabbra helyeztesse Rákóczi lakását. – Eddig szememet a műhely porában járattam, de most már a két férfit néztem, akik visszatarták lélegzetüket.

- Januárius volt, fogas idő, 1711-ben, a sereg a mezőn hált, birkalegelőn, ganajdombok között, süvöltő szélben, a hidegen ásító sütőkemencék között, gondolván, talán a látványtól jóllakik a hadnép. Szemlét tartott Rákóczi, látta bokor alatt, nyomorult palánk tövében katonáit, kurucnak hívták őket, keresztesnek, arcuk nem vörösre, de kékre fagyott, Bercelben, Kállón, amerre jártak. Rákóczi ökröt vágatott, kenyeret süttetett, szalonnát hozatott a katonáknak. Bort, az egri püspökét, nem hánytató lőrét, de ami a lelket melegíti. A katonák faltak, már mozogni tudtak, aztán ittak, már énekelni tudtak, aztán nevettek és táncoltak. Nyomorú tánc volt ez, kanásztánc, hajdútánc, mi lakik abban fájdalom és méltóság! Magáéból fizette Rákóczi a bírót, a vincellért, a papot, a kocsmárost, s bizony még a sírásót is, ha kellett. Mi másból fizette volna, se pénz, se posztó, mondták akkortájt, úgy értsd, zsold nélkül, dolmány és csizma nélkül lett akkorra a kuruc had. A holtakról lehúzott nadrág még jó nadrág volt, az egyszer már kilőtt golyóbist összeszedették a falu kölykeivel. Aki adott, amíg tellett, Rákóczi volt, nem az állami kincstár, nem a Kriegsrát, nem a császár. A Schatzkammer arra adott, hogy verjék végre már le a fejedelmet és a kuruc hadat. Volt az osztráknak cifra ruhája, új posztó, kivarrva sujtással, csizma, sarkos és kopogós. Hogy lássa a kuruc, mit kap Rákóczinál, mit kapna a császárnál. – Lorenzo felült az asztal tetejére, karba fonta kezeit, mint az iskolagyermek, Brisantini egy apró székecskére telepedett, akkora volt, mint egy vízimanó. Engem néztek, semmi kétség, talán látták, amit én láttam, ott benn, magamban, bár ezt alig hihetem! Raktam a képemet, kis darabokban, szép hullámokban.

- Rákóczi, princeps Hungarorum! – mintha ezt mormogta volna Lorenzo, többször is maga elé, ízlelgetve a latin mondatot, s már nem tudta a szemét levenni rólam.

- Szegény népek fejedelme volt, jöttek a zászló alá a kárpáti hegyek favágói, úgy hívták őket: gens fidelissima, a leghűségesebb nemzetség, nem jár ki ez a nevezet, csak aki vérrel fizet érte. És szívvel, és a fejszével, meg az éhező gyomrával, a foltozott bekecsével. Erdélyben kiáltották fejedelemmé, délről a hajdúk gyűltek, északról a lengyelek, tótok, ruszinok, volt, aki a muszka elől húzódott át az alföldre, volt katona, aki a pöffeszkedő német szó elől szökött. Volt fegyver, amíg volt, Rákóczi lőpormalmot, ágyúműhelyt állíttatott, csak hát… ismerik-é, vízi város béli uraim, milyenek az utak abban a Magyarhonban? Ökörrel, bivallyal se jön ki az ágyú az agyagos sárból. Amikor, Istenem, amikor Nagymajténynál vége lett az álomnak, a hadak útjának, már nem volt mit letenni, fegyvert, csak a zászlók maradtak. A fegyver visszaváltozott búzavágó kaszává, szénahordó vasvillává, cséphadaróvá, lett fejsze belőle. A kuruc vitéz pedig magyar paraszt, tót napszámos, ruszin favágó. Szökött diák, kiugrott meg visszatért pap, maradtak a sebesültek, a nóták, a hajdútánc, módjával. – Már megint nem bírtam a szemükbe nézni, csak a mozaik tábla ábráját rakosgattam kétségbeesetten.

- Hogy hány ember volt Rákóczi népe? Hát, Istenem, győzelemben majdnem elég, a bukásban nagyon kevés. Talán nem is volt az bukás, inkább elfáradás, minek tovább, gyerünk haza, nem lesz ebből semmi már. Bocsáss el, fejedelem, ha hívsz, újra jövünk. Talán bizony hitték is. A fejedelem nem hívott többet senkit, nem is jött senki, de nem is így megy a háborúzás. Nem volt vasököl, nem szigorúság, se kemény harci regula. Nem volt olyan parancsa Rákóczinak, amit a vezérei végrehajtottak volna vonakodás nélkül. Ha fegyvernyugvás volt, erőgyűjtésre, - portyázni akartak, ha támadni kellett, - kifogást kerestek. Magyarhonban a kifogás minden háznál kéznél van, minden időben. Kifogással nem lehet háborút nyerni. – tettem volna hozzá: - Békét sem! - De nem szóltam, magam sorsát hogyan fonhatnám a fejedelemébe. Kicseréltem néhány bordó üvegkövet s lángvöröset tettem helyébe.

- A fejedelem akkor a harmincas évei elején járt, hullámos haja vállára göndörödött, bajusza nyírott és tömött. És mindig szemébe néz, akihez szól, akár parancsol, akár meghallgat, vagy éppen kér. A ló hátán úgy ül, mintha mennybe készülne szállani! – a két vízen járó gyalogos felhördült, és lovas kapitányok venéciai szobrai jutottak eszükbe. Azért megborzongtak a lovaglás gondolatától. És össze is villant a szemük: - Lám, az asszony epekedik a férfi után, akármilyen távol álljon is tőle! – Ostobák, már majdnem kimondtam, Romhányban ő állott Nepomuki János egyik oldalán, én a másikon, aztán az óriás mogyorófa alatt én álltam az ő helyén, és vettem észre a labancokat, nem ő, ő fölment a toronyba. Szétszóródtak az emlékek, meg is ritkultak huszonkét év alatt nyomorultul. – Most ötvennyolc éves a fejedelem! – reméltem hangom tiszteletet parancsol. – És a kamarása máig az én Kelemen öcsém! – szó se hangzott több.

Dolgoztam művemen, amelyet most már műnek és a magaménak éreztem. Elámultam, előbb magam ötletén, aztán, hogy miként engedi magát az üveg, ez a tarka, hideg kockaféle – formába rendezni. Hátrább léptem, hogy lássam, ami előttem fekszik a fehér kerámialapon, amelyen lassan egy körömnyi fehér folt nem maradt. És nem akartam, hogy bárki belenézzem a képbe, amely ott bontakozott előttem a muránói üvegasztalon.

- A konzulné! – jutott eszembe. – A félelem és a gyűlölet váltotta egymást a szavában, a rettegés Rákóczitól. Még évtizeddel a történtek után is. Ahogy csak azok tudnak félni, akik nagy szellemű ellenfelet győztek le. Akik nem az erőtől, de a szellemtől rettegnek, amely erősebb náluk, és közöttük marad. A konzulné, aki a birodalom legnagyobb országának a nevét nem ejti ki, a nyelvéből egy szót sem ismer, Rákócziról csak úgy beszél: das, az ott, s ha mégis kell, akarva mondja hibásan a nevét. Az emléknél nincs rettentőbb élő, és félhetőbb, mert kikezdhetetlen, uraim, értik, mit beszélek?! – rájuk meredtem, rájuk rivalltam, a két férfi rémülten ugrott talpra, és fogta meg jobbról-balról a kezemet, amelyből földre hullottak az utolsó kockák. Döbbenten állottak az üveglap fölött, Rákóczi fejedelem arca tekintett rájuk.

Haja hullámokban omlott vállaira, fejedelmi palást ragyogott rajta, bíborszínű sujtás, az arca szemébe nézett, aki rátekintett. Ahogyan emlékeztem rá, ahogyan elmondtam, ahogy udvari festője megfestette, még a győzelem oly rövid idejében. Én csak csetlő-botló szolgája vagyok, színeim rikítóak, arányaim torzak, talán a képen szeme is valamiképpen nem övé. De a szándékom, a szeretetem… Igen, ezt még el kell mondanom, te is halljad, fiókám!

- És Kelemen, az ő bűne, ami a büszkesége: a szeretet. A rajongás a fejedelemért. Hogy keresztül tűzön és vízen, ütközetek krónikásaként és hánykódó tengeren, csak azért, hogy a közelében maradjon ennek az embernek. A legnagyobb jutalom számára, mondtam, már szinte kiáltottam a kővé meredt két itáliai férfinak, hogy ott lehet vele Párizsban és Rodostóban, győzelemben és száműzetésben, együtt vezekelhet vele a kamalduliaknál, és együtt bujdoshat a mohamedánoknál. Nincs éltetőbb, és nincs fojtogatóbb érzés, mint a szeretet. Az elhallgatott, néma, és csak a hát mögött megvallott szeretet. – Lorenzo mellére rejtettem lázas arcomat, sűrűn szedtem a levegőt magamba, úgy hittem: megfulladok, de csak a könnyeim eredtek meg szép, csendesítő szándékkal.

Brisantini szólalt meg, hangja felindult volt, lázongó harag és fojtott lelkesedés egyszerre szólt belőle: - Akkor ez a Clemens sose fog hazamenni, ezt ott, Viennában nem tűrik el. – érzetem, igaza van az üvegművesnek, de legszívesebben megszorongattam volna a torkát. Lorenzo hozzám intézte szavait, békítően, de kétségtelen elismeréssel: - Fejedelmi mű! – mi mást mondhatott volna.

Brisantini térült-fordult, és egy üveg malvázia borral tért vissza. Pompás üvegkupákba töltött, de néma maradt, annyi kimondhatatlan érzés feszítette mindhármunkat, hogy nem bírt senki megszólalni. Én elhárítottam magamtól a poharat, valami iszonyú félelem és szívbéli fájdalom indult meg bennem, leborulni lett volna kedvem, sírni és imádkozni.

Ebben a pillanatban rettenetes dolog történt. Talán Brisantini, talán Lorenzo, de lehet, hogy én magam, valaki hármunk közül meglökte az asztalt, a fejedelem üvegmozaikja megcsúszott, és a földre zuhant. Sikoltva repedt ketté, és kövei ezer felé futottak széjjel. Ájultan zuhantam a földre…

Nehezen tudom összeszedni magamat a tegnapi nap után, kezem nem áll az írásra, szájam a beszédre. Lorenzo sötétlő arccal ápol, keresztet vet magára, keresztet rám, egyik sem gyakori szokása. Elküldöm levelemet, ahogy maradt, torzóban, elküldöm lelkemet, ezer darabra törve…

 

 

 

Folytatjuk

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap