„Ez légyen ostorod…” P.E. grófné levelei Rodostóba, M. K. úrfinak - 32/37

Lukáts János, cs, 03/07/2013 - 00:10

 

 

Folytatás

 

 

 

XXXII.

Konstancinápoly 21. Julii 1735.

 

Isten árvaságra tett bennünket, amikor esztendőnk Nagypéntekén kivevé közülünk Rákóczi fejedelmet. Leírád szegénynek utolsó napjait, óráit, s hogy miként halt el, mindnyájunk szomorúságára. Köszönöm, Kelemen, hogy megosztottad velem is a közös bánatot, öregebbek s talán okosabbak lettünk tőle, most már igazán tudjuk, nincs kire számítanunk ezen a világon, csak mi magunkra. Áldott legyen emléke!

Nem volt maradásom ama rémes nap után, amikor Muránóban elkészítettem, majd összetörtem fejedelmünk arcképét, bizonyosan a végzet hívta fel magára a figyelmet, mely már a küszöbünkön állt. Azonnal hajóra kényszerítém férjemet, s Konstancinápolyban hallottam a gyászhírt. Óh, mily rémes volt elhajózni Rodostó előtt, s nem partra lépni, kétségek és balsejtelmek közt hányódni. Beszélik, hogy utolsó estéjén a baglyok rémesen huhogtak Rodostóban is, és másnap a napot még órákon át ködgomoly borítá.

A bánat mellett, írod, ezúttal is nagy tudálékosság volt mind a magyarok között. Beszéltek a fejedelem végakaratáról, melyben pénzt hagyott híveire, de a pénz mintha a holdban lett volna, mivel a távoli Párizsban vagyon, s így nem sokat ér a vagyon. Suttognak sokan a pestisről, koleráról, miről, amely török földön gyakrabban jár a házhoz, mind a levélhordó. Ezért nem engedék oly sokáig a városban eltemetni a fejedelmet, s végül nagy titokzatosság kísérte a végső útját is.

Bizony, mondom neked, Kelemen, hogy borsózik a hátam, ha arra gondolok, miként szabdalták széjjel azt a nagyszerű embert. Akit életében a kard sose fogott, most temetőszolgák és borbélyok késelték és belezték, világ nyomorúságára, de hát a test mégis csak a lélek szolgálója. Szerette volt Párizsát, az elmélkedő kolostort, szívét nekik küldte vissza, ugyan emlékezik-e reá ott még valaki? Mindegy, Kelemen, a szív emlékezik, s az ott porlik most már örökre. Én ugyan azt gondolom, egy magyarhoni templomban igazabb helye volna a Rákóczi szívének, mint a franciák Nagyerdejében. A fejedelemválasztó Vásárhely, a Sáros megyebéli Eperjes, vagy Szent Erzsébet asszony temploma a nagyszerű Kassán nem volna-é erre méltó hely, magyarok között, lengyelek, ruszinok közelében?

Borzongva olvasom leveledben, hogy miután szívét kiemelték, s a test romló részeit elkülöníték, faládába rakodták, s úgy vitték a görög hitűek rodostói templomába. Hová Bercsényit is tevék néhány évekkel ezelőtt. A két vezér, ha csak csonkítva is, mostan ugyan hogyan köszönti egymást, miként ad számot életéről s cselekvéseikről a fölséges Bíró előtt? Rákóczinak megsoványított testét illatos füvekkel tömték tele, hogy formája megmaradna, mint volt. Számos törökök jövének, vagy harminc is, katonák, udvari népek, úgy vizsgálták tetemét közelről, hogy Rákóczi volna-é az elhunyt, vagy a gyaur magyarok valamely útszélben talált tetemet tömtek ki, s álcáztak fejedelmüknek, s a valódi princeps pedig talán bizony kiszökött az országból. Gyalázatos féreg a török, a hitetlensége ugyanolyan undort keltő, mint a hite.

Volt, amit magam láttam, magam hallottam, vagy olvashattam, s volt, amit gondoltam mind eme dolgokról, közöttük magad sorait is viszontláthatod. De, Kelemen, nincs kívülünk ember, aki megőrizze és elmondja, amik estek fejedelmünk élete s halála dolgában.

Három és fél hónap után engedék meg végre eltemetni Rákóczi apánkat… Az udvar huzakodott az idővel, a városi hivatal, a muszlim papok gyülekezete, vagy akár amaz óvatos francia istenháza, mely végül is megnyittaték előtte?

Titkon, ládába rejtett koporsóban lopták be végül a városba, hová a szultán oly sokszor hívta díszes kísérettel, de hagyjuk a múlt fényeit, kiváltképpen a talmiságokat. A jezsuiták temploma nem esik távol a mi Peránktól, a Galata városrészben, egy jobb felé tartó mellékutcában találhatod, de hiszen tudod, Kelemen. Éjszaka ásták meg a sírt, valójában édesanyjának, Zrínyi Ilona grófnőnek sírjába kívánták a fiát is beléhelyezni. A sírban azonban az elhalt nagyasszonynak csak a fejét találták meg, sietve ezért ezt tevék Rákóczi koporsójába, így hát nem az édesanya fogadta magához a fiát, hanem anyját a fiú, az Úr azért egyenlőképpen ítéli meg a dolgokat.

Szép templom ez, a barokk ízlés szerint épült, de boltívei nem idegenek a bizantinus környezetben sem. A jobb felől való mellékoltár előtt mélyed a fejedelem sírja a földbe. Az oltár fölött félkörívben huszonegy aranycsillag von diadalívet, a Krisztusé a dicsőség, de hulljék Rákóczira is a fényességből egy kevés. Az oltár képén sötétruhás Madonna, feje körül glória világol, az istenanya szemei nagyok és ragyognak.

Igen, ott valék, Kelemen, korán reggel behúzódtam a templom szegletébe, a barát, aki a templom rendjét s a frissen ásott sírt vigyázta, látta szememen, mi járatban volnék. A templomhajó sarkában térdeltem le, hogy éppen a sírra lássak. A félhomályos templom hűvös volt és sötét, csendességre és léleknek való, pedig kint tombolt a hőség, a török város zsivaja. Ketten voltunk Rákóczival, hosszú évek után ismét, és utoljára. Ahogy múltak a percek, úgy formázódott át bennem a fájdalom nyugalommá, vagy előbb inkább beletörődéssé. Tizennyolc évet töltött Rodostóban, bár néki csak a teste élt a tengerparti városban, szelleme, mely a léleknek igazibb hordozója, odahaza járt, a magyar honban, a Felvidéken és Erdély tájain, valami szebb és igazabb országban. Amit elképzelt és maga körül megformálni akart, amelyet oda álmodott a sárosi, a gömöri, a zempléni bércekre és völgyekbe, Munkácsra, Lévára, Újvárra és Szerencsre, azoknak a népeknek, akiket fidélisnek gondolt maga iránt, bárhonnan is jöttek légyen.

Itt fejezte be, itt kellett befejeznie az álmot, az életet. Vajon olyan hiú, olyan dőre volt Rákóczi álma, amelynek jutalma csak egy mellékutcai kápolnasír lehet egy hangos keleti bazárváros széle-vidékén, messze-messze a helytől, melyben az álom megfogalmazódott benne? Amiként a lánglelkű anyát is kivetette magából az ország, úgy őt is, követőit is. Nem volt időm, sem erőm, hogy ezt ott, a hideg kövön térdelve továbbpergessem magamban, s talán a kelleténél jobban el is révedtem a tömjénillat hullámain.

Jöttetek ti, a bujdosók maradéka, vert had, szalasztott nyáj, utoljára így együtt. Aggok, rokkantak, testben és lélekben megtörtek, rémültek, hit és jövő nélkül maradtak. Nagyon kevesen. Közöttük voltál te is. Fejedelmünk az Úr kegyelmében távozott a világból, latin szó, francia pap, török föld, elmormolt magyar fohászok között. Ott álltatok, nem lehetett elszakadni onnan.

Nem léptem hozzátok, nem álltam közétek. Pedig ott lett volna helyem, Poltári Péter özvegye vagyok, üzenetének megőrzője, bujdosó török földön, régebben, mint maga Rákóczi, régebben, mint te, Mikes Kelemen. Közétek tartozónak éreztem magamat, mégsem éltem közöttetek, más volt az én bujdosásom. Ti Rákóczi udvartartása voltatok, én egy a török földre került magyarhoniak közül. Több, de inkább kevesebb, mint ti. Más. A sorsom is időnként másfelé hajtott, időnként visszaszólított.

Te nem láttál engem felnőtt asszonyként soha, én téged egyszer, mint felnőtt férfiút. Levelező rokonok lettünk, már majdnem testvérek, vagy igazabbul azok, mint a vérszerintiek. Tiétek volt az elhunyt, a gyász feketesége, enyém a magam emlékezete, fekete volt abban is elég. Nem mentem oda hozzád, sem a templomba léptedkor, sem amikor visszatértél a júniusi nap alá. Én mindvégig ott térdeltem a félhomályban, a legvégső sorban. A tekinteted átsuhant rajtam, át kétszer is, akkor nagyon akartam volna sírni, de aznapra nem volt könnyem. Nem a könny teszi… Megvártam, míg elmentek mind a rodostóiak, aztán a peraiak, aztán a galataiak. A barát zárta volna már a kiürült istenházát. Én még odamentem az oldalkápolna boltívei alá, friss volt a mész, a kő, hideg és józan. Jó volt a kéznek, jó a homloknak, amelyet egy pillanatra a márványhoz értettem. Mondhatnám úgy is: meghajtottam a fejemet.

Aztán hazamentem, nagyon üres, mégis nehéz szívvel.

 

 

 

Folytatjuk

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap