„Ez légyen ostorod…” P.E. grófné levelei Rodostóba, M. K. úrfinak - 37/37

Lukáts János, k, 03/19/2013 - 00:10

 

 

Folytatás

 

 

XXXVII.

Konstancinápoly 28. Maii 1741.

 

Állok a kert végében, a szürke kőből rakott kerítés előtt, repkény, folyondár bőven fölfutott rá, most tépdesem, ha megszárad, jó lesz tűzrevalónak. A nap kél kelet felől, köszöntjük egymást, rég látott két ismerős. Árnyékot vet mögém, ahogy nézem fejem árnyát, hajamat feketének mutatja, nap, te kegyes csaló!

Sok lesz a gond itt, sok a tennivaló, sok az emlék, sok a gyomlálnivaló, áldott kert, köszönöm neked. Alig ismerhetők fel a fűszerágyások határmezsgyéi, majd újrateremtjük a kertben és magunkban a rendet. Fölnézek, a ház fölé magasodik az öreg terebintus. Öreg-e, alig száz esztendős, suhanckorú, vagy bakfiskorú a terebintusok között, a fák másképpen számolják az éveket.

Kipróbálom a derekamat, a karomat, mindkettő emlékszik, mi volt a dolga hajdanában, belétanulnak ismét, reménykedem. Filkó még hever, magam indulok vízért, a forrás, ott fenn, az útfordulóban mostan egy méterrel lejjebb csordul elő a földből, és mintha vize is megvékonyodott volna. De jó megpihenni egy forrás mellett, amíg megtelik a vödör, bár egyre hosszabb az út hazáig. A favödör szétszáradt, oldalt, alul csorog a víz belőle. Mióta nem használtam, elrémülök a vödrök öregedésén. Filkó, amint tegnapelőtt meglátott a kapuban, rám kérdezett: - Hát megjött? – aztán visszaballagott a nagy fa alá, és pipára gyújtott. Reméltem, nem fog kérdezni semmit, nem kérdezett semmit.

Egy egész napot szántam rá, hogy végigjárjam a kertet hosszába-keresztbe, hogy számba vegyem házam fogyását, növekedését. Fogyást találtam bőven, növekvő számúak csak a vakondtúrások lettek. A szomszédasszonyok egy része már kiköltözött a domboldali temetőbe, mások nem hitték el, hogy én tértem vissza. Amikor elfordultam, az örmények keresztet hánytak magukra, a törökök ujjukkal megsodorgatták az amulettjeiket. Remélem, a derékfájás meg a köszvény azért csak megmaradt köztük.

Már hajnalban leültem a gyalulatlan faasztalhoz, levelet írni neked, a kezem makrancos volt, elbóklászott az asztal repedései mentén, nem volt írnivaló kedve. Mintha félnénk leveleink megírásától, és egymás levelének megkapásától. Pedig kinek írhatnánk másnak, mint egymásnak, és kitől várhatnánk hírt bármiről. Mióta nem dőltem ennek az asztalnak, mióta nem zizegett rajta papiros, hej, mióta is?

A szegény Bercsényi úr ideje óta, bizony kifogytunk belőlük, porukat is elfújta a szél a Boszporusz felé, ahogy mondja a török, ha az idő múlásáról beszél. Én azt hivém, elfuthatok az időnek múlása elől. S most mégis itt vagyok ismét, talán csak elengedett a pórázról a Gazda, s most ismét helyére szólított. Jól van, Uram, őrizem tovább a házat. Házamat. Házadat.

Ide jött a semmiből Lorenzo, és mostan elment ismét a semmibe. Ő, aki nekem a mindenem volt. Köszönöm neked, Uram, hogy aznapon egymáson akadt meg mindkettőnk szeme, és tudomásul veszem, Uram, hogy egy naptól fogva hiába forgatom fejemet, nem leli szemem Lorenzót. Élőként nem láthatom meg többet, de lehunyt szememből el nem tüntetheti senki. Ha eszembe jut, mosoly fut föl arcomra, nevetés indul szájamon, karom átforrósodik, aztán elerednek a könnyeim, mondd, Kelemen, hogy ez így helyénvaló!

Magamról szólok, mikor pedig rólad kellene szólnom. Te mindvégig Rodostóban voltál, miként egy bástyán az őr. Aki kitart, amikor már senki, amikor már nincs barát, és nincs ellenség, amikor már bástya sincs, amikor már csak magad vagy ama bástya. Magad voltál Rodostóban és utánam figyeltél, amikor én elrúgtam magamat Perától, és Venéciáig röpültem, beringatóztam Máltát, Krétát, s mind a szigeteket Szicília és Rodosz között. Aggódással olvastad lelkendező, töprengő és rémüldöző soraimat Venéciáról, melyet én már majdnem hazámnak gondoltam, te pedig a közelében se jártál! Nekem a világ volt a világom, teneked Rodostó. Rodostó talán szűkös világ, talán ugyanakkora, mint az egész világ. De talán minden Pera, Venécia és Rodostó egyformán nagy és kerek világ, akkora, amekkora lélekkel tölti meg a benne élő.

Neked, Kelemen, ostorod lett Rodostó, véresre verő és életre serkentő ostorod, amelyet a sors is használ ellened, gonoszul, s a melyet te is magadért, okosan. Neked, lám, nem sikerült itt hagyni Rodostót, Rodostó magához láncolt, Rodostó hűséges volt hozzád, önzés és hűség mintha nem állana távol egymástól. Maradt-e még bujdosó és száműzött, aki Rodostóban megosztja véled ezt a rabságot, ezt a hűséget? És meddig marad? Ti dohogtok Rodostóra, mióta beléköltöztetek, s miért ne dohogtatok volna, kijelölt börtöncella Rodostó, amelyet a szultáni kegy akármikor másikra cserél, vagy szorosabbra zár. Vagy olyan rabok volnátok, ti, rodostóiak, akik rettegnek a szabadulástól? A bécsiek tettek róla, hogy ne féljetek e rémes fordulattól.

Tudod, Kelemen, s tudják meg a többiek is, s ha nem tudják, hát magyarázd el nekik ékes szavaiddal, krónikás, hogy érdes kavics vagytok ti, rodostóiak, a bécsiek nyelve alatt. A csukott szájban a kavics nem látszik, de a fogak megcsikordulnak rajta, az étel jó ízét a kavics megrontja, s a mosolyt leparancsolja az arcokról. Nem baj, ha ezt a kavicsok is tudják…

Már egy napja figyelem kertemet, valamivel gazdagabb lettem, valami lett benne, ami régen nem volt. A kerítéshez közel, forró szelektől védett helyen egy fügeág eresztett gyökeret, talán tavalyi őszön, talán az idén tavaszon. Erős, szép kis ág, a térdemig fölér már, két oldalhajtása is növekedésnek indult, levelek zöldellnek rajta, és rügyek duzzadoznak körben. Fa lesz a kertemben, fügefa, nem áll itt évszázadok óta, mint a terebintus, de ha Isten is akarja, túlél engemet. Nem haszonra termeszti édes gyümölcsét, nem piacra hordom majd fügéit. Csak az enyém lesz, az én fám. Reggel és este, elhatároztam, fölkeresem, reggel felköszöntöm álmából, este jó nyugovást kívánok neki. Akár egy gyereknek. Azt is elhatároztam, hogy nevet fogok adni neki, mint élő személynek, mint egynek magunk közül. De hiszen élő és egyetlen a maga fajtájában. És tudod-e, Kelemen, hogyan fogom nevezni az én kis saját fácskámat, kiben nekem kedvem telik? Bendegúznak, mint egykor volt fiamat. Növekedjék a maga kedvére, és az én örömömre. Virágozzál, Bendegúz!

És még azt is gondoltam, hogy most már ideje volna, hogy, ha a kert elenged, engedjen el, ha Pera rábólint, egyszer fölkereslek Rodostóban. Megnézem én magamnak azt a várost, amely ilyen kiváló férfiakkal büszkélkedik. És megnézlek magamnak színről-színre, miként is fest ez az én soha nem öregedő, nálamnál mindig öt esztendővel fiatalabb öcsém? S ha megtetszik orcája, bajusza és tekintete, még egy zacskó dohányt is viszek néki, hadd emlékezzék rám valamiről. S ha úgy gondolja, ellátogathat ide, Perába, csak végigjön az Aranyszarv mellett, keresztül Galatán. S ha nem lelné házamat, bármelyik szamárhajcsár útba igazítja, csak annyit mondjon: egy magyar füvesasszonyt keres, akinek a kertjében egy nagyszerű fügefa virágzik. Ugye jó lesz így, lelkem, fiókám?

 

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap