A fa lelke

Adalberto, h, 07/24/2017 - 00:11

 

Kevesen tudják, amikor egy fa megszületik lelket is kap a Teremtőtől. Legtöbb ember azt hiszi, a fa nem lát, nem hall. Csak hosszú éveken át áll, ahol kikelt vagy ahová ültették.

Pedig nem árt, ha tudjuk, a fáknak is van lelke. Minden fa egy egyéniség.

Egész életükben az embert szolgálják. Tüzelünk velük, vagy törzséből bútorokat készítünk. Úgy is mondhatjuk bölcsőtől a koporsóig értünk vannak.

Nem is tudjuk, sok fa élete, milyen szánalmasan ér véget.

Most mesém is egy ilyen öreg tölgyről szól.

Egy nagy erdő közepén élt egy tölgy. Ágai sok madárnak adott otthont. Törzsében egy odúban még egy mókus is lakott. Minden állat, élőlény szerette az öreg fát.

De sajnos egy hatalmas vihar gyökerestől fordította ki a földből. A fán fészkelő madarak riadtan menekültek messzire tőle. A mókus is máshol keresett új lakóhelyet magának.

Egyik napról a másikra elszáradtak a levelei és zizegve lehulltak a földre.

Ahogy múltak a hónapok és az évek úgy lett egyre siralmasabb az öreg tölgy sorsa. Lassan majd az idő egészen elemészti, és semmi sem marad az egykor dicső életéből.

Ágai már szárazak voltak. Ha jött egy nagyobb szél, vagy vihar mindig letört belőlük egy darabot. De a törzse még mindig dacolt az elmúlással.

Vajon miben reménykedett?

Tán azt remélte, hogy még egyszer valamikor életre kelhet.

Bizonyára ő is nagyon jól tudta, erre nincs semmi esély. Ennek ellenére mégis reménykedett. Várta a napot, az órát a percet, hogy valaki rátaláljon.

Egy őszi nap fiatal legény bolyongott az erdőben. Igazából maga sem tudta, mit keres. Csak ment, bandukolt a sűrű erdőben.

Egyszer csak odaért a haldokló tölgyhöz. Már éppen ki akarta kerülni, mert a fa az úton feküdt, amikor halk nyöszörgésre lett figyelmes.

─ Legény, segíts!

Először nem tudta, ki szólította meg. Nézett jobbra, nézett balra, de senkit sem látott. Még a magas fákra is felnézett, hátha onnan szólt hozzá valaki.

─ Ki szólt hozzám? Tán csak nem erdők manója incselkedik velem?

─ Nem vagyok az erdők manója, te legény.

─ Ki vagy hát akkor? Jöjj elő! Nem szeretek szellemekkel társalogni.

─ Szellem sem vagyok – hallatszott megint halkan és fájdalmasan. – Nem tudok előjönni, mert az előtted levő tölgybe vagyok bezárva. Kérlek, szabadíts ki engem innen! Én vagyok ennek a fatörzsnek a lelke.

Ezt meghallván a legény elcsodálkozott. Még mindig nem akarta elhinni, amit hallott. Tanácstalanul téblábolt a tölgy törzse előtt. Kereste a nyílást, ahol bekukkanthat a fába, hogy meglássa, aki segítséget kért tőle. Akárhogyan is nézegette, sehol nem látott rajta ilyen nyílást.

─ Neked kell kiszabadítanod engem, ha igazán segíteni akarsz – hallatszott a tölgyből.

─ Hogy tudnálak kiszabadítani? – kérdezte a legény. – Csak egy bicskám van. Mire vele lyukat farigcsálok vele, elvásik a bicska pengéje.

─ Azzal nem is lehet – mondta a fa lelke. – Közelben van egy falu, menjél oda. Ott szerezzél valakitől vésőt és éles eszközöket, amelyekkel ki tudsz szabadítani a fa rabságából. Nagyon kérlek, siess, mert már nem sokáig élek!

A legény furcsállta a kérést. Valamiért mégis elment a közeli faluba a szerszámokért.

Először egy dúsgazdag embertől próbált vésőt kérni, de az nem adott neki.

─ Még hogy vésőt adjak neked. Nem bolondultam meg. Tűnj el a házamból!

A legény kicsit csalódottan tovább állt. Ment házról házra, de senki nem adott neki szerszámot. Hiába ígérgette, amint kiszabadítja a fa lelkét, azonnal visszahozza. A falusiak bolondnak nézték. Volt, aki még a kutyáját is ráuszította, annyira feldühítette a kérés.

Nagyon elkeseredett, és már azon gondolkodott visszamegy az erdőbe, hogy elmondja a fa lelkének, nem tudott szerszámot szerezni, amikor egy kicsi, de takaros házból egy asszony utána szólt:

─ Legény, nekem van vésőm és egyéb szerszámom, amire szükséged van.

Behívta a házába és a fészerbe vezette, ahol szép, katonás rendben sorakoztak a különböző méretű vésők, vágószerszámok, amelyek a legénynek kellettek.

─ Bármelyik szerszámot elviheted, ami csak kell. Örülök, ha segíthetek valakinek – mondta a nő. – Ezek mind édesapám szerszámai voltak. Szegény nemrég lehelte ki a lelkét, és már a temetőben pihen. Alussza a holtak örök álmát.

A legény hosszasan válogatott, és végül kiválasztott egy nagy, majd egy kicsi vésőt. Úgy gondolta ezekkel ki tudja szabadítani a fa lelkét.

─ Vidd magaddal ezt a kalapácsot is! – javasolta a nő. – Megásd, szükséged lehet rá!

A legény megköszönte a szerszámokat, és megígérte, amint kiszabadította a fa lelkét visszahozza azokat. A nő csak mosolygott, és barátságos hangon mondta:

─ Legyen szerencsés a munkád. Úgy érzem, jó kezekbe kerültek ezek a szerszámok.

Visszaérkezve az erdőbe a tölgy már alig pihegett. Nyögve kérte a legényt:

─ Kérlek, siess! Már nem sokáig bírom. Érzem, meghalok.

A legény azt sem tudta, mit tegyen? Ügyetlenül nekifogott, hogy kiszabadítsa a fa lelkét. A nagy vésővel először lehántotta a tölgy kérgét, majd a kalapács segítségével vésegetni kezdte. Azt sem tudta, hol található a fa lelke? Milyen mélyen kell kivésnie a törzset? Hiába kérdezte a fától, az csak ezt hajtogatta:

─ Kérlek, siess! Már nem sokáig bírom.

Még sohasem csinált ilyet. Legalább csak egyszer is találkozott volna egy fa lelkével. Akkor talán eredményesebben tudott volna dolgozni. Attól is tartott, hátha éles vésőjének az éle megsebesíti.

Ezért a fát körbefaragta és szünet nélkül leste, mikor lel rá.

Amint kezében a vésők szaporán dolgoztak, mintha a fából valami forma kezdett volna kibontakozni. Ahogy az idő múlott, úgy lett egyre izgalmasabb, amit csinál. Egy idő után a fa sóhajtozása is abbamaradt.

Egy pillanatra abbahagyta a munkát és körbenézett. Kereste a fa lelkét, ami talán már rég szabad. De akkor legalább szólhatna, hogy ne farigcsáljon tovább. Le akarta tenni a szerszámokat és még egy utolsó pillantást vetett a tölgyre, ami már valójában nem is hasonlított egy fára, fanem egy csodálatos szobor lett belőle.

Egy ember képmását faragta ki a legény. Maga is elcsodálkozott a művén. Nem tudta, hogy ilyenre is képes.

Most meg az volt a gond, mi legyen a szoborral, amit a tölgyből faragott?

Sajnálta itt hagyni az erdőben, ha már ennyit dolgozott vele. Vállára vette és elindult vele a közeli faluba, hogy visszavigye a szerszámokat a nőnek.

Útja a nő házáig a templom mellett vezetett el. A plébános úr éppen kint nézelődött az utcán.

─ Mit viszel a válladon, te legény? – kérdezte.

─ Szobrot farigcsáltam az erdőben – válaszolta.

─ Mutasd csak! – kérte a plébános.

A legény leemelte a válláról és megmutatta a plébánosnak.

─ De hiszen ennek a szobornak lelke van! – kiáltott fel a plébános. – Jó lenne, ha a templomunk részére is készítenél ilyen szép szobrokat Krisztus urunk és a szentek képmásával. Ugye elvállalod a munkát?

─ Szívesen plébános úr – mondta – csak van egy kis gond, a szerszámokat vissza kell vinnem a gazdájának, mert csak kölcsönkaptam azokat. Bizonyára az a jószívű asszony már azt hiszi, nem akarom visszaadni. Pedig én nem vagyok olyan ember.

─ Kitől kaptad a szerszámokat? – kérdezte a plébános. - Gondolom az a nő a falu legmódosabb házában lakik.

─ Nem plébános úr.

─ Akkor az csak a tehetős kereskedő asszonya lehet.

─ Az sem az – mondta kissé szomorkás hangon. – Bekopogtam majdnem minden ház ajtaján. Volt, ahol kutyával kergettek el. A falu legszélén van egy kicsi, takaros ház és abban lakik egy szegény nő. Ő adta kölcsön a szerszámokat.

A plébános a homlokára csapott és mondta:

─ Az csak a Ilonka lehet. A szegény, megboldogult bognár egyetlen leánykája.

─ Nevét nem tudom, de nem is fontos. Fő, hogy jó szívvel adta kölcsönbe a szerszámokat. Megyek, plébános úr, nem szeretném, ha Ilonka azt hinné, nem adom vissza édesapja szerszámait. Ha akarja, odaajándékozom ezt a szobrot a templomnak. Nekem csak úgyis nyomja a vállamat– mondta a legény és indulni készült.

─ Várjál csak, fiam! Veled megyek. Elkísérlek a házig.

A legény nem értette, miért akarja elkísérni a plébános. Ennek ellenére hagyta, hogy vele menjen.

Amikor megérkeztek a plébános így szólt Ilonkához:

─ Apád halála óta üres a bognárműhely.

─ Igen, plébános úr – válaszolta meglepve a lány.

─ Engedd meg, hogy ez az ügyes fiatalember dolgozzon és lakjon benne, amíg megfaragja Krisztus urunk és az összes szent képmását. Ilyen tehetséges és ügyes faszobrászt még nem hordott a föld a hátán, mint ez a legény.

Természetesen, hogy a lány beleegyezett. Sőt inkább nagyon örült, hogy újból a műhelyből kopácsolás lesz hallható, mint régen. Így legalább nem lesz egyedül. Lesz valaki a házban, aki vigyáz rá.

A plébános megígérte, hogy másnap reggelre annyi fatörzset szállít a legénynek, amennyire csak szüksége kell.

A legény maga sem értette, hogy merte elvállalni ezt a munkát. Lehet, hogy csak véletlen volt kifaragni azt az emberi alakot a tölgyből. Soha többé nem fog többet ilyet készíteni, és szégyenszemre kiderül, hogy ő csak tehetségtelen csavargó.

Kiült a bognárműhely ajtaja elé és ott búslakodott. A ház falának támasztotta a művét és hosszasan elnézte. Észrevétlenül megszólította a szobrot:

─ Miért is hallgattam rád? Hiszen én nem vagyok fafaragó. Rajtad kívül még sohasem faragtam szobrot. Most meg a fél falu azt akarja, hogy faragjam ki Jézus Krisztus és az összes szent képmását. Nem hiszem, hogy képes leszek erre.

Maga sem hitte, hogy választ kap kérdésére, de egyszer csak megszólalt a faszobor.

─ Meglásd, sikerülni fog! Mindig arra gondolj, hogy a fába lakik valakinek a lelke, és ki kell szabadítanod. A lélek várja, hogy szabadságot adj neki és ezentúl élhesse szoboréletét. Hallgass a szívedre és figyelj, szíved minden dobbanására! – mondta a szobor és elhallgatott.

Még időben, mert éppen akkor lépett ki a házból a bognár lánya. Egyenesen feléje tartott.

─ Uraságod, ha meg nem sértem, meghívnám szerény hajlékomba estebédre. Bizonyára megéhezett a nehéz munka után? – mondta a lány.

A legény csak akkor vette észre, hogy korog a nyomra. Már napok óta alig evett valamit. Szívesen elfogadta a meghívást.

A finom estebéd után megköszönte a vendégül látást, majd nyugovóra tért a bognárműhelyben. A lány vánkost és takarót adott neki, hogy ne fázzon éjjel.

Reggel vette a szerszámokat és nekiállt a faragásnak. Félve kezdte a munkát. A szobor megint biztatta:

─ Ne félj! Menni fog! Mindig arra gondolj, a fa lelkét akarod kiszabadítani!

Közben a bognár lánya kiült a kicsi ház tornácára és onnan nézte a legényt. Mosolya mindig erőt adott, amikor némileg lankadt a bizalma, hogy képes kifaragni Jézus Krisztus és az összes szentek képmását.

A későbbiek során már a szobornak nem is kellett biztatni a legényt. Elég volt, ha elakadt a lányra nézett. Olyankor szíve hevesen dobogni kezdett és ment a keze alatt a munka.

Napokig dolgozott. Szinte alig pihent valamit. A faluban gyorsan híre ment, hogy egy híres fafaragó művész dolgozik náluk.

A falusiak reggeltől késő estig lesték, hogyan lesz az élettelen fatörzsből Jézus Krisztus képmása.

Olyan jól sikerült, hogy az emberek valósággal nyitott szájjal nézték a faragványokat.

A falu gazdag lakósai hívogatták, ne ebben a kicsi bognárműhelyben dolgozzon! Adnak neki remek helyet felszerelve a legjobb szerszámokkal. Lesz étel – ital amennyit csak akar. Ilyenkor a legény csak ennyit mondott a bognár lányára nézve:

─ Uraságtok, nem ettől függ, mi kerül ki a kezem alól, hanem attól mi lakik bent az ember szívében.

Nem volt, mit tenni a sok gazdag ember egymás után elkotródott, és többé nem zavarták kérésükkel a legényt.

Mire leesett a hó és Karácsony lett, a legény kifaragott minden szobrot, amire a plébános megkérte. Szépen beállították azokat a feldíszített templomba.

A legény úgy gondolta most már nincs, mit tennie a faluban. Ideje továbbállni.

Összeszedte kis motyóját és elindult a kapu felé. A lány szaladt utána és kérlelte:

─ Hová mész ilyenkor, télvíz idején, karácsonykor. Tán kedvesed vagy feleséged vár?

─ Nincs nekem senkim az égvilágon. Egyszerű, szegény vándor vagyok, aki faluról falura vándorol – mondta szomorúan.

─ Akkor maradj itt! Töltse velem a Karácsonyt. Én is egyedül vagyok – kérlelte elcsukló hangon.

Szemük találkozott és mindkettőjükében egyszerre lobbant fel valami különös láng, amely megégette szívüket.

Szívükből kiszabadult a szerelem kicsi madara, és azonnal megértették, őket az Úristen egymásnak teremtette.

   A legény ottmaradt és soha többé nem hagyta el a bognár szépséges lányát.

Amikor kitavaszodott és az erdőben és mezőn nyíltak a virágok egybekeltek. Nem tartottak nagy, világra szóló lakodalmat. A faluból csak néhányan voltak hivatalosak. De nem is ez számított. Jöttek egymás után a gyerekek. Amíg édesapjuk a bognár műhelyben faragta a szobrokat, mert ugye nem kell mondanom, annyi megrendelése volt, hogy urasan megéltek belőle, édesanyjuk a ház körül szorgoskodott, nevelte az apróságokat.

Az első faszobortól soha nem vált meg. Mindig a műhelyben őrizte, és amikor nem hallotta senki, beszélgetett vele.

─ Köszönöm, öreg barátom, hogy megmutattad utamat! Nélküled még mindig a lábamat koptatnám.

A tölgy törzséből készült szobor erre nem válaszolt, de mintha egy kicsit elmosolyodott volna, amikor a legény ránézett.

Talán így volt, talán nem, aki nem hiszi, járjon utána.

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap