Fábián Kornélia: Az ember az árral szemben

Szerkesztő B, p, 11/24/2017 - 00:06

 

 

 

 

 

– egy televíziós tudósító szubjektív beszámolója –

Borúra derű jön – ezt mondta apám az 1970-es árvízkor, majd megfogta a kezem, és elvitt a falunkat átszelõ, megáradt patakhoz nagy vizet látni. Ma is elevenen él bennem a kép a gyermekről, aki akkor voltam. Ott állok a síró ég és az elázott föld szomorúságának szorításában, s a hömpölygő víznél csak rémületem nagyobb. Kicsinységem nagy iszonyatában nem értem, miért állnak tétlenül a felnőttek, és miért beszélnek olyan halk szóval arról, hogy nincs már, amit tenni…
A megáradt vízben elpusztult lovakat láttam, s gyermeki értelmem fel nem foghatta, hogy hová lett a táltosságuk, s a mesékből jól ismert emberi hangjuk, amivel segítségért kiálthatnának… A gyermek, aki akkor voltam, a nagy vizek láttán felnőtt egy pillanatra. Csak annyi időre, amíg megsejtette: van az embernél nagyobb hatalom…
Az idei esős nyáron gyakran eszembe jutott apám mondása: „borúra derű jön”. Ezt mondogattam magamban a lelket szomorító, esős napokon, s kémleltem az eget, mikor bújik elő végre az áldott Nap. Aztán jöttek a hírek a bánsági áradásokról, s a mindenütt jelenlévő kamera házamba hozta az ország más részein tomboló árvizek borzalmait. Kétségbeesett, fedél nélkül maradt emberek néztek rám a képernyőről, s bár a dráma elért a lelkemig, mégis filmszerű maradt… Tragédia, aminek mások a szereplői… Augusztus közepén úgy döntöttem: vásárolok egy esőkabátot. Tévés munkám közben jártam a falvakat, és beszélgettem a helybeliekkel, akik arról panaszkodtak, hogy gazdálkodó embernek átok már a sok eső. Széna, sarjú odavan, s hogy mi lesz a terméssel, azt csak az Isten tudja – mondták. Aztán eljött a nap, augusztus 23-a, amit immáron fekete napként jegyeznek Udvarhelyszék történelmében. A térség szelídnek tűnő patakjai – a Szejke-, a Bosnyák-, a Sükő- és a Nyikó- patak – életközelbe hozták az addig csak tévében látott árvizek rettenetét. Ami tegnap még médiahír volt az udvarhelyszékiek száján, az mára saját életük valósága lett. Az emberemlékezet óta nem látott áradás 16 ember életét követelte, köztük egy négy éves kislányét. 29 lakóházat tett teljesen tönkre és további 1978 házat, illetve gazdasági épületet rongált meg súlyosan. A székely szökőár minden képzeletet felülmúló reménytelenségbe sodorta az érintett udvarhelyszéki falvak lakóit. Siménfalván egy asszony, akinek minden jószágát elvitte a víz, és lakhatatlanná tette a házát, zokogva mondta nekem az árvíz utáni napon: „Ha harmincöt éven keresztül csak nyaraltam volna, akkor sem néznék ki másképp…” Õ az, akinek nem volt lelkiereje elfogadni a segélybe kapott paplant, hiszen még mindig nem tudja elhinni, hogy „ide jutott”. Bikafalván egy olyan gazdaságot vitt el az árvíz, amelyhez hasonló nem volt a környéken. Györfi Áron, a gazda, egyetlen fényképpel maradt a hajdani „életről”, ami percek alatt semmivé lett, és ami a család megélhetését addig biztosította.
Miközben járom a falvakat, és munkám részeként tájékozódni próbálok, úgy érzem: ezekben a napokban nem lehetek kíváncsi riporter, aki lényegre törő kérdésekkel akarja megtudni, ki hogyan élte meg a század legnagyobb udvarhelyszéki drámáját. Tudom, hogy nem szabadna feltennem egyetlen kérdést sem addig, amíg nincs válaszom arra, hogy emberrel miért történhet ilyen borzalom… De mégis végzem a munkám, amiben „nincs kegyelet, csak információ”. Így tanítottak: a riporter ne sírjon együtt az alanyával… Nem teszem, mi több, a „szabályos munkavégzésben” elmulasztom megköszönni az operatőrnek azt, hogy az ő képeiben legalább ott a lélek… Munka után a családokra gondolok, akik a rémület utáni harmadik napon szeretteik koporsója mellett álltak, és tudom: ők nem pénzben mérik a veszteséget. A négy éves kislány, akit az áradások után több nappal találtak meg messze a falutól, a világ kincsét érte.
A farkaslaki fiatalember, akinek karjából édesanyját ragadta ki az árvíz, ma is némán néz maga elé, és nem tudni, mit érez valójában… Őt sem lenne szabad kérdezni, mégis megteszem…
De jó látni, hogy a lidércálomból felocsúdó emberek, ha el is veszítették mindenüket, hitükben töretlenek maradtak. Munkához látnak, mert tudják: élni kell tovább. Nekifogtak már a borzalom másnapján a malomfalviak, farkaslakiak, ülkeiek, hodgyaiak, eltakarítani a mérhetetlen pusztítás nyomait. A térdig érő iszap sem húzta le a maradék erőt: „Lemossuk ezt, utána azt, s ha kell, sátrakban alszunk.”
A hodgyai Irma néni azt mondja, ő továbbra sem haragszik a vízre, bár az mindenét elvitte. A víz nem hibás – mondja, és nem kutatja a tragédia okát. Ami segítséget kap, azt Isten nevében megköszöni. S mint aki tudja, hogy minden rosszban ott az áldás, mosolyogva beszél arról, hogy nincsen már „én kertem, te kerted”, csak a „mi kertünk van”, s az is bekerítetlen maradt a víz után.
Az áradás utáni nehéz napokat a példátlan összefogás valamelyest enyhítette. Szüntelenül érkeztek a vidékre a hazai és magyarországi segélyszállítmányok, amelyek a túléléshez szükséges dolgokat biztosították. A Duna Televízió Összefogás Napja mottóval segélyakciót hirdetett, és ezáltal 5 földrész 37 országának nézőiben ébresztett együttérzést az árvízkárosultak iránt. A román kormány több milliárd lej értékű gyorssegélyt ígért az udvarhelyszéki települések árvízkárosultjainak. Három nappal az áradások után váratlanul Udvarhelyszékre érkezett Traian Basescu államfő is. Basescu kiemelten méltatta a katasztrófában együtt mozduló székelyek erőfeszítéseit, és azt az összefogást, amire nem látott még példát. Mindeközben az iszap és a törmelékek eltakarításán dolgoztak és dolgoznak azóta is az emberek, akiknek életét az éjszakai tolvajbandák és a járványtól való félelem is keseríti. Azok, akiket nem érintett az árvíz, nem nézik tétlenül embertársaik reményvesztett helyzetét. Tamási Áron szülőfalujában, Farkaslakán például a faluközösség összefogott, és házakat vásárolnak azoknak, akiknek házát elsodorta az áradat.
Egyre nő a számuk az önkénteseknek is, akik a takarításban és a segélyek kiosztásában egyaránt segítenek. Van már végleges mérlege is a katasztrófának. Eszerint 850 milliárd lej, azaz 24 millió euró kárt szenvedett Udvarhelyszék a katasztrófa napján.
A száraz tényeken túl, lassan-lassan beindul az özönvíz utáni élet az udvarhelyszéki falvakban. A tragédia elhalványul, és – ahogyan az lenni szokott – kikopik a téma a híradásokból. Hogy pótoljon valamit az elmaradt, derűs napokból, időközben megérkezett az indián nyár is a vidékre, és ez újra eszembe juttatja apám szavát: borúra derű jön. Apám még így tudta… Én ma már erről másképp gondolkodom. Mert idén nyáron csak az nem látta be, aki nem akarta, hogy a „borúra derű” egyensúlya nem működik már. Való igaz, nem sok napfény érte ezen a nyáron az arcunkat. Ami tegnap még a jámbor lelkű tudósok vészjóslata volt, mára a küszöbünkön beköszönő valósággá lett, s most itt állunk kiszolgáltatva annak, aminek jönnie kell… Pedig mennyire vártuk a nyarat, hogy eljöjjön, ahogyan azt eddig is tette. A karácsonyi szökőár rémületes emlékével bár, de újra abban a balga hitben szerettünk volna sütkérezni, hogy az ember és a természet közti szövetségben minden a legnagyobb rendben van. Azt már nem is számoltuk, hogy időközben hányan lettek égi és földi katasztrófák áldozatai. Úgy tettünk, mintha egy utasszállító repülőgép lezuhanásának nem lennének tanulságai. Azzal, hogy az ég is tud sírni miattunk annyi könnyet, amennyit a föld sem tud beinni, végképp nem számoltunk. A bibliai özönvíz mítosznak is nyomasztó, nemhogy valóságnak: dehogy akartunk az istenfélő Noé útjára térni! Az isteni engedékenységgel kimondott ajánlást, hogy „hajtsátok uralmatok alá a földet”, úgy értelmeztük: miénk a világ…
A birtoklás pedig nagyúr, uralma zsarnok és kegyetlen. Mit nekünk az indiánok bölcsessége: „Ha majd kivágtad az utolsó fát, megmérgezted az utolsó folyót, és kifogtad az utolsó halat, rádöbbensz, hogy a pénz nem ehető…” Akinek inge, mégis vegye magára – hűvös idők jönnek, borzongató felismerések szelével. Addig is, akinek nem volt, vegyen esőkabátot. Lassan-lassan be kell rendezkednünk arra, hogy már a nyár sem a régi. Mint ahogyan mi magunk sem vagyunk azok, akiknek szent a természet, s annak törvényei. Elvakultunk, de nem a régi szép nyarak augusztusi csillaghullásától, hanem a hamisan fénylő tudattól, hogy mindenhatók vagyunk. És most nehéz elhinni, hogy van nálunk hatalmasabb erő. Alázat és bölcsesség kellene belátni, hogy a „megbolondult” időjárás csak a „megbolondult” ember nyomait követi. A természet azt lélegzi be, amit mi kilélegzünk, s lélegzetünk anyaga az, amit lelkünkben hordozunk. Mert nézzünk csak magunkba: belső életünk évszakaiban nyár a nyár még, és tél a tél? Érdemes lélekbúvár módjára megnézni: vajon a fénylő nap melegével szimbolizált szeretet helyét bennünk nem vette-e át valami, amitől a kinti világban nagy esők jönnek?
Miközben ezeket írom, jól tudom: Hodgyában az árvízkárosult Irma néni nem töpreng ezeken a kérdéseken. Ő csak elmondja a maga megszokott imáit reggel és este, hogy mentse a világot Udvarhelyszéktől New Orleansig.

Forrás: Polísz, 2006. 90. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap