Fáklya

Döbrentei Kornél, v, 05/13/2018 - 00:07

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bauer Sándor 17 éves diák

                                                      emlékére, aki 1969-ben

                                                      felgyújtotta magát a Nemzeti

                                                      Múzeum lépcsôin

 

Ahogy a friss napfény ropog a tavaszi gallyban,

ahogy nyöszögve Istenhez csavarodik az emberi hang a jajban,

úgy szól, vall, sikolt és suttog, harsog és recseg a szövet, a vászon,

vesszen az eszmélet vagy váljon vad dörömböléssé, ne halljam,

hogy a testet, mely alálóg egy vékonyka fohászon,

el miként emésztette a lankadatlan

hevülettel fehérizzásig rekkenô katlan,

a bibliai Ige-maradék lánggal húsra hímzett ákom-bákom,

ÍME AZ EMBER, látom,

belé habzsolva, hersegve, csont-olvasztón mint haraptok,

kiket szítnak kovácsfújtató-tüdejû latrok,

szikra szikrát fial neszezve, míg a némán delelô meteormagban

a tûzgolyóbis kilobban kozmikus korommá apadtan,

ám elébb még a titánkodó sok sátáni álnok,

megannyi megszállott, pokolból-pokolba zarándok

fölmutatja, vézna kamaszból miként lesz robusztus

tûznyalábokból épített lángkolosszus,

protestálni mit sem ér ostorként csördített káromkodás, engesztelô ima,

a maradandóság mementós árnyék, ha az Ember lebombázott Hirosima

és öngyújtókupaknyi, kupica ûr,

mélyén a tartalom részegítô szeszként hevül,

és nem rebbenékeny illúzió, amikor az izzószál, a lámpabél

vacogva-ragyogva üzen, tûz nélkül elalél,

a hô aszta test hideglelôsen haláltusáját vívja,

sejtenként pusztítja a visszaszületés brutális kínja,

a fortyogva lávázó hús, szenescsusszanású magma,

 

 

az anyaméhbe visszaszakadna,

míg a lélek,

áttetszô csipke-mása a máglya nyers füstjének,

teremtôjéhez tévedhetetlen eltalál,

égnek pici terelô fények: milliárd szentjánosbogár.

 

Mintha rázná belül száz gigász, idegszálait csomózza sokk, a test fél,

de, mint olaj a tengert, csitítja szivárványosan tobzódó benzinpalást,

baljóslatún terebélyül, nem tûr ráncot, sem pedáns vasalást,

a védtelen gyermek-férfi eleven molotovkoktél,

hosszú szünetjel a kurta élet, értelme ez a robbanás.

 

A haj eszelôsen föluszult tûzvésztôl dúlt sarjerdô,

ellobban, mint korán gyúlt gondolat, ráavarul hamuja a fejre,

a beroggyanó koponyaboltozat meddô-termô

kôbánya, a panorámán irdatlan sebet verve,

mint Szentlélek áthatotta pünkösdi rózsán borzalmas fekély,

s beleékelve kocsonyás kék döbbenetbe

csak a rettenettôl kidülledt szemgolyó vérgyökere él.

 

A rugdalódzó szív ütemére dôl a füst s nem felhôsül el a haza homloka.

Mi vadállati türelmének ôsoka?

Honnan eredendô közönye, melytôl a halhatatlanság is csorba,

kíntól kunkorodik a leharapott nyelvdarab kiköpve a porba,

dadogássá szabdalt anyanyelv, gyötrelem trancsírozta ritmus,

a szájban elüszkösödik a Himnusz.

 

Szabadság, éretted a sors miért attól karakán,

ha bombaöv feszül fattyaid derekán,

ha kényszer mûvelte a virtus és minden veszélyt vállal merészen

az elölhetetlen vágy, hogy önkezünktôl magunkat is elemésszen,

miért, hogy meg csak így adatik:

lehessünk édes, nevedre vett fiaid?

 

 

 

Pernyét leveledzik a halottas ing, beteg-lázú, gyúanyaga nem a tavasz,

a lobogás-dagály tengernyi kegyelem-fehér pamutot üszöggé apaszt,

túlvilágba nyúló árnyékból már a cifra dísz rajta,

és a kiskabát zsarátnokkal bélelt pufajka,

s mintha porhavon csikorogna a cipô, ahogyan a láng belefal,

recsegve roskad össze a bokák helye, ám mielôtt végleg belehal,

még pillanatra éberen hajlongó mécstûz, mímeli, hosszasan vigasz,

árnya ikaroszi ikerszárny, földhöz ragasztja a viasz,

lépés és lépô eggyé megolvad,

múlhatatlan ötvözet, melybôl szárnyas lovas szobor a Holnap,

s a lélek szétterül véraláfutásosan, mint a szégyen,

bár a test, akár a bennünk zsugorodó Éden,

csupasz semmivé fogy a tûz bô lebernyegében.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap