A fáklyatánc.Tűnődés Madách Imre halálának százötvenedik évfordulóján

Tusnády László, cs, 10/05/2017 - 00:04

Torquato Tasso egyik versében olyan táncról ír, amelyben egy fáklyának igen fontos szerepe volt. Körbejárt, és a mulatságnak egy élemedett hölgy vetett véget, mert nem adta tovább a fáklyát, hanem félredobta. Erről a jelenetről, szórakozásról az élet szimbóluma juthat az eszünkbe. Folytonosság van benne, de az egyéni fáklya kilobban. Az itt maradók részvétet, kegyeletet éreznek. Ez az utóbbi szó a ma használatban elsősorban a halottaknak járó végtisztességet, emlékezést idézi fel. Szophoklész „Antigoné”-jából és több más görög remekből tudhatjuk, hogy a halottaknak járó szertartás, a temetés az itt-maradottak kötelessége, feladata volt már abban az időben is. A néprajzi ismereteink alapján tudjuk, hogy a görögöket megelőző korokban is mindez rendkívül fontos volt, olyannyira, hogy Frazer nem véletlenül állapította meg, hogy az ősember a hagyomány rabszolgája volt. Ebből könnyen lehet arra következtetni, hogy a hagyománnyal is baj van, de beláthatjuk, hogy Konfuciusnak van igaza. Szerinte azzal, hogy az ember tudja irányítani, szabályozni ösztöneit, a fajfenntartása került veszélybe. Egyedül a hagyomány segíthet rajta. Igen, az életet szolgáló hagyomány felszámolása veszélyezteti a jövőnket. Ezen a téren is a mérték a legfontosabb.

            Ezt viszont nem mindig könnyű megtalálni. Ha a múlt kultusza túl erős, meddő, formális, a jelentől, a jövőtől visz el sok energiát, akkor felsóhajthat az ember, és talán joggal igényli azt, hogy vegyék észre őt a jelenben is. Bizonyos keretek között ez nem kegyeletsértés, hiszen őseink is a mi boldogságunkért küzdöttek, ha itt lennének velünk, nem örülnének bánatunknak, nélkülözésünknek.

            Mindezt nem azért mondom, mert azt hiszem, hogy a múlt nagyjainak a megbecsülésével azért van baj, mert túlzásba esünk az ő javukra. Ellenkezőleg, csak azt akarom kiemelni, hogy a hagyomány felszámolása visszaüt a jelen-sivatag vándoraira is. Lehet, hogy furcsán hangzik, de sokan a saját bőrükön érzik, hogy a múlt értékeinek az eltörlése a jelen számára is a „szabad” kegyetlenséget hozza, tehát maga a kegyelet nem csupán a halottaknak jár, hanem az élőknek is.

            A fenti gondolatmenet szőrszálhasogatásként hathat. Persze minden okfejtés az, ha nem gondoljuk végig a jelentés hátterét. Az a költőóriás, aki a „kegyelet” szót, mint sorsos, nagyon lényeges lételemet használja, a szabad versenyes kapitalizmus kapcsán írta le ezt a szót, mégpedig a londoni színben. Ádám csalódását fejezi ki, és önmagát vádolja:

„Kilöktem a gépből egy fő csavart, 

Mely összetartá, a kegyeletet,

S Pótolni elmulasztám más erősbbel.”

            Tehát az élők sem kapják meg a legemberibb, legfontosabb érzést. Szeretet nélküli világban élnek, és nem teljesedhet ki életük, épp a gúzsba kötöttség miatt.

            Épp az ellentétébe csapott át az a derű, az önfeledt életigenlés, amely a szín elején a zsibongó sokaságból felhallatszott a Tower bástyájára Ádámhoz és Luciferhez. A félelem itt is megjelent, de az ujjongó érzés annyira visszafojtja, hogy a mélyben lapuló rettegés még nem tudatosodik, hiszen az ember elfogadja, hogy majd az élet korlátozza önmagát. A legfontosabb az, hogy hallgassuk igéző dalát. Ki az ébredő erő önérzetével lép a tömkelegbe, legtöbbször ezt érzi. A lidércek később elevenednek ki. Keserves ez a felismerés. Valójában a szorongás lassan dolgozik a lélekben:

„Majd attól félsz, az egyént hogy

Elnyelendi a tömeg,

Majd, hogy a kiváló egyes

A milljót semmíti meg.”

Két szélsősége jelenség, két pólus áll előttünk, viszont megvan a valóságos alapja. Egyszerűen azért, mert a közbülső lehetőségek a polgári demokráciának olyan esendő tényezői, ideiglenes állomásai, amelyeket bármelyik véglet – bármelyik diktatórikus rend könnyedén elmoshat, eltüntethet, tehát olyan negatív „kristályosodási” folyamatról van szó, amelyben a rossz érlelődik, amelyet a kegyelet, a szeretet, a megbecsülés, a magasabb emberi minőség megőrzésével, megvédésével lehet csak megfékezni, megakadályozni.

            Ádám olyan társaságot kíván, „Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt, / Közös erővel összeműködik.” Nem sejti, hogy a falanszter minden emberi érték űrbe zuhanása lesz. Íme, a lidércek valóban kielevenedtek. Erdélyi János Madách Imre szemére vetette, hogy olyan elméletről írt (a szocializmus tanításáról), amely a valóságban még nem teljesedhetett ki. Tehát nem lehet tudni, hogy az elmélet és a gyakorlat mire lesz képes. Nagyon sokba került az emberiségnek ez a kísérlet. Különös a számomra, hogy Erdélyi nem vette figyelembe Campanella tanítását és a jezsuiták gyakorlatát, pedig több magyar jezsuita is dolgozott hittérítőként abban a közösségi társadalomban, amely az egyetlen igazi és boldog olyan kommunisztikus társadalom volt, amelyet nem az erőszak tartott össze. Virágzott. Külső zsarnoki erő buktatta meg, pusztította el. Az indiánok nem ismerték a magántulajdont. A jezsuiták erre építették sikeres tevékenységüket. Az emberi természetet viszont nem lehet megváltoztatni. Durva erőszakkal bárkit megalázhatnak, de az a szabadság ellen elkövetett égbe kiáltó vétek.

            A lenini asszimilációs elmélet lényege az, hogy egy államon belül a különböző nemzetiségek művelődését azért kell fokozni, fejleszteni, hogy magas szinten tudjanak beolvadni a nagy egészbe. A szovjetrendszer esetében a „magasabb egység” az orosz volt. Mindennek a kegyetlenségét az éli át igazán, akit megérintett ez a veszedelem. Az ősi gyökerek felszámolása gyakori jelenség. A hatalmat gyakorló nép könnyen esik abba a hibába, hogy tagjai a legtermészetesebbnek tartják, hogy a kisebbségi jogok megadásával minden kötelességüket teljesítették. Csak azt felejtik el, hogy ők hogyan látnák a világot kisebbségi helyzetben. Vajon akkor is lelkesednének, ha azzal a gyakorlattal kellene találkozniuk, amelynek az a lényege, hogy valójában a kisebbségi törvények azt mondják ki, hogy melyek azok a jogok, amelyek csak a hatalmat gyakorló népnek járnak.

            Ebből következik, hogy amit hivatalosan jognak neveznek, az bizonyos keretek között éppen a jogfosztottsággal azonos, illetve a hatalmat gyakorló néptől függ az, hogy mennyit vesz el az azonos államon belül élő, abba kényszerített, de más anyanyelvvel rendelkező, más művelődési körhöz tartozó emberektől. A modern élet, gazdálkodás, a munkamegosztás rengeteg elidegenítő tényezővel jár különben is. A fenti körülmény ráadásként kapcsolódik mindahhoz az ellentmondáshoz, amely a reformkor utáni államok kóros jelensége. A kiszolgáltatottság egyik oka az, hogy a reformkorban meghirdetett szabadság értelmezése átcsúszott egy félelmesen és hamisan kezelt szabadosságba. A reformkorban a szabadság a jog és kötelesség harmóniája volt. Egy hamis, áldemokratikus rendben még a lopásnak is lehetett jogi alapja: „megélhetési lopás”.

            Ez az állam fogalmának a lejáratása, lezüllesztése. A Tanácsköztársaság idején határozták meg a debreceni jogászok a korabeli államot a következőképpen: „Az állam jogalkotó rablóbanda, amelyben a rablóvezérek a miniszterek.” Lám, ennek a rendnek is voltak buzgó követői. Nem árt nekik, ha börtönben üdülnek. Bizonyos szélsőséges eszmék képviselői csak elvakultak-e, vagy szándékosan akarják lejáratni, felszámolni az államot? Talán ezt ők maguk sem tudják. Sok lehet köztük a sajtkukac-típus: örül az adott helyzetnek. A modern állam és a nemzet között nemegyszer szakadék tátong, hiszen az állam minden felelőtlenségét, „ledérségét” az adózóknak kell megfizetniük. Az elidegenedés vadhajtásait látta meg Dürrenmatt, amikor megállapította, hogy a modern államok akkor kezdik magukat „édes hazámnak” nevezni, amikor fiait a vágóhídra akarják hajtani. Iszonyú kép. Bár ne lenne igaz! De két szörnyű háború és sok más meghasonlás alapján ezt sem lehet cáfolni.

            Az iménti, viszonylag hosszú fejtegetésemből látszólag kimaradt Madách Imre pedig olyan gondolatához akarok eljutni, amely éppen „Az ember tragédiájá”-ra zúduló hamis értelmezéseket cáfolja. Nagy látomásában bőven lehet példát találni a közösség érdekeit szolgáló államra és ennek az ellentétére. A falanszter kapcsán hosszú időn át azt emlegették hivatalosan, hogy Madách csak az utópisztikus szocialista tanokat ismerte, ezért volt oly „borúlátó”. Akik így értelmezték ezt a remeket vagy nem olvasták vagy nem vették tudomásul Madách Imre meghatározó gondolatát.

„Politikánk első és legfőbb pontja, hogy Magyarország politikai egyéniségét fel akarjuk s Isten segítségével fel fogjuk tartani. Míg a világ valamennyi országa e közös s évezredek történetében gyökerező ösztönét, egy talán új évezredek múlva bekövetkezhető szocialisztikus világrend ki nem irthatja; - míg az emberi természetnek azon gyöngesége ki nem hal, hogy bár legnyomorúbb egyéniségét is csak fájlalva adja fel egy örökké tartó üdvösség irányába is; - míg az öngyilkosságot erényül nem fogadja el a közérzület, s kétoldalú szerződések kötelező voltának morálja nevetséges előítéletül nem fog tekintetni: addig politikánk ez első pontja nem áll ellentétben a mai kor szabadelvű, szélesb világnézetével, mely még a régi erkölcsök alapján nyugszik. Nem áll ellentétesen annál kevésbé, mert egyéniségünk megsemmisítésével szemben az üdvösség reménye is vajmi bizonytalanul csillog kárpótlásul előnkbe.” (Madách Imre: Összes művei II. 1942., 650. o.

            Zarándokok vagyunk. Haladunk az Életfa alatt. Magunk sem vesszük észre, és elkezdődik a tánc. Kézről kézre vándorol a fáklya. Lobognia kellene folyton-folyvást, de vannak, akiknek az a céljuk, hogy a porba zuhanjon.

            A család, az emberi méltóság, az élet tisztelete nélkül minden rend vakvágányon halad. Ezt látta meg Madách Imre is. Az udvari élet hanyatlásakor részben ettől szenvedett Torquato Tasso is. Madách Imre rajongott a nagy olasz költőért. Sokan Goethe Faustjának a „hatását” keresik még most is leghíresebb drámájában, pedig nagy műveltségű alkotónk életművében sokkal több éltető forrás van. Olyan tiszta víz, amely elindult egy-egy hajdani alkotó életében, és a későbbi követő nem azt írja meg újra, amit a nagy előd, hanem arra kíváncsi, hogy az általa szeretett művész az adott, későbbi kor kihívásaira hogyan válaszolna. Ez az ihletett folytatás a lényeges, mert ez nem veszélyezteti a későbbi kor alkotójának az eredetiségét.

Az a kérdés komolyan még nem vetődött fel, hogy Goethe „Torquato Tasso” című drámája jelen volt-e Madách gondolkodásában. Pedig szerintem nem elég azzal beérni, hogy Tankréd iránti rajongását Madách elsősorban Tassónak köszönheti.

A fáklyatánc leírásával kezdtem írásomat, tanulmányomat. Tűnődésem során elsősorban Madách Imrére gondoltam. Láttam magam előtt, amint 1855. május 12-én Sárospatakra érkezett. Magyarországi Mária – V. István leszármazottai Madách három drámájában szerepelnek. Az egyik novellájában itteni emléket idéz fel. Ő még láthatta azt a gátat - azt az utat, amely akkor még felidézte II. Rákóczi Ferenc itteni jelenlétét.

Régi érettségi szóbelik emléke derengett fel bennem. Mindegyik elnök rendkívüli módon figyelt fel arra, ha a tanítványom Madách Imréről beszélt. Irodalmi érdeklődésük – érdeklődésünk különlegességét árulták el ezzel. Nem voltak közönyösek a többi irodalmi nagyság iránt sem, a nagy érdeklődést vita sohasem követte, de én meggyőződtem arról, hogy minden értékünk megbecsülése, tisztelete mellett természetes az, hogy Madách Imre különös és egyedüli módon van jelen életünkben: a művészetén túl oly személyesen érint meg minket, mint valamilyen nagyszerű és egyedüli tan – tanítás. Mindez nem más remekek „ellen hat”, hanem közelebb jutunk hozzájuk ily módon. Egyre többet nyerünk azzal, hogyha sikerül Madách szemével látni a világot. Éppen ezért talán furcsán hat, hogyha elárulom, hogy ezzel emlékezem én őrá halálának a százötvenedik évfordulóján. Mindezt azzal a bátor tudattal cselekszem, amely alapján tiszta szívvel vallhatom, hogy ő bennünk él.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap