Falak között

Domahidi Klára, k, 02/26/2019 - 00:16

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Felhők takarták a csillagokat, a csonka hold alig pislákolt. Tapintani lehetett a sötétséget. Délután esett az eső, kerülgettem a pocsolyákat. A Gyergyócsomafalván már megszokott, gyér utcai világítás miatt lassan és óvatosan haladhattam, nem akartam megcsúszni a sárban. Jól ismertem az utat, bár a gödrei minden esőzés után változni szoktak. Odaértem a kapuhoz. Már fél éve, hogy zárva tartják, azelőtt mindig tárva állt a vendégek előtt. Kulcs híján átmásztam a székely kapun. Nem várt senki. Még kutya sem ugatott. Csak a szél susogása törte meg a csendet. Itt már nem lakik senki. Nagyszüleimet tavaly elkísértük az örök nyugvóhelyre, s itt csak a hiányuk maradt. Meg a régi ház, s benne a bútorok. A falon még ugyanott álltak a képek, az asztalon nyitott fotóalbum. Még ketyegett a falióra, forogtak a mutatók, jelezték az időt. Teltek a percek, s bennem nyitott, megválaszolatlan kérdések sokasága tolakodott elő. Ki adhat választ nagyapám helyett? Miért mulasztottam el oly sok mindent megkérdezni, amikor még lehetett volna? Hogy milyen volt, amikor a II. Bécsi döntés értelmében újra Magyarországhoz tartozott a Székelyföld? Majd harcolni 1944-ben, s öt év múlva hazatérni az orosz fogságból a szülőfaluba, újra csak Romániába? Talán beszélnek majd a frontról és hadifogságból írt levelek, amelyeket nagymamám gondosan összegyűjtött és őrizgetett évtizedeken át. Most felkutattam a szekrény mélyén. Sok levelet találtam, mivel nagyapám nem dohányzott, s a hadifogságban minden kapott szál cigarettát elcserélt levelezőlapra. Azon adott hírt az otthoniaknak, hogy még él, és várja a viszontlátást. De az alaposan cenzúrázott sorok nem tudósíthattak a háborús helyzetről. Nem idéztek fel fegyverropogást, lövészárkot, erőltetett menetet, sem ágyúdörejt. De tükrözték a lelkiállapotot, melyet egy fiatal férj érzett a távolban maradt felesége iránt, aki éppen gyermeket várt. A féltést és aggódást, az örömöt, hogy Éva lányuk megszületett, s a fájdalmat, hogy már majdnem öt éves lett, mire először a karjaiban tarthatta elsőszülött gyermekét. Egyszer régen, Évivel, az unokahúgommal megtaláltuk ugyanezeket a leveleket, de akkor nagyapám nem engedte, hogy elolvassuk. Pedig nagyon kíváncsiak voltunk, de soha nem mertünk szembeszállni az akaratával. Most már nem tiltakozhatott, és én úgy lapoztam a levelek között, mint ahogy hívő ember forgatja a Bibliát. Már nagymamámat is csak gondolatban kérdezhetem meg, hogyan viselte azt a másfél évet, amíg semmilyen hír sem érkezett férje felől. Milyen hálás lehetek, hogy nekem már nem kell átélnem háborút, s a szülőföldem ide-oda csatolását, és a kisebbségi sorsot. Bár annak fájdalmát még ma is viselik a székelyek. Erről is sokat mesélhetnének e falak. Majd jönnek mások, megtöltik élettel a szobákat, de nekik egészen mást jelent majd ez a ház és ez az udvar. Lehet, hogy lebontják a nagy gémeskutat, s építenek helyette újat. Felújítják az épületet, megújulnak a falak. Talán az elöregedett székely kaput is szétbontják, hátul a csűrt, a kiszolgált fakerítést. Számunkra nem marad más, csak az emlékek, néhány fotó, és sok megválaszolatlan kérdés, amelyet nem tettem fel időben. Örökre elkéstem.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap