Falusi történet

T.Ágoston László, p, 09/22/2017 - 00:06

         Az asszony a gangon állt, és az oszlopok közé kifeszített vékony kötélre teregette a mosott ruhát.  A fiú - magas, vékony, szőke gyerek - mellette toporgott, s nem tudta eldönteni, segítsen - e az anyjának a munkában, ahogy korábban szokta, vagy ez már nem illik egy majdnem férfi számba menő fiatalembernek.

         – Állj hátrább, az utamban vagy! - oldotta meg a dilemmát az asszony. – Mit kujtorogsz állandóan utánam? Egy normális fiúgyerek ebben a korban a lányokat kerülgeti, nem az anyját.

         – Tudom, de még nem válaszoltál. Szóval mi lesz? Elváltok, vagy megy tovább a verkli?

         – Verkli? Miféle verkli? – csattant föl a nő. – Nincs itt semmiféle verkli. Apáddal egyszerűen nem lehet együtt élni, ennyi az egész. Tegnap este is tökrészegen jött haza. Úgy mocskosan, koszosan bele az ágyba, aztán meg mászna rám... Hát tudod kire?... Undorodom tőle. Érted? Undorodom. Eh, mit értesz te ehhez?

         – No de korábban nem ivott. Nem így...

         – Mit nem így, meg nem úgy? Hát hogy? Világéletében egy szarházi senki volt. Már az esküvőnk napján megbántam, hogy hozzámentem. Csak hát öreganyád mondogatta, hogy milyen jó családból való fiatalember, meg hogy van neki mit a tejbe aprítani... Én meg csak nyeltem. Volt nekem olyan udvarlóm, aki százszor különb volt nála. Százszor? Ezerszer. El is jött egyszer meglátogatni. Akkor már olyan kétéves forma lehettél. Az apád nem volt itthon. Még csokit is hozott neked. Azt mondta, hogy még veled együtt is elvinne, csak előbb rendeznie kell a dolgait ott, ahol élt, a Tiszántúlon. Aztán a fene tudja, mi lett azzal is. Egyszer csak jött a hír, hogy megnősült.

         – Hmm... – ingatta a fejét a fiú. – Valóban nem értem. Ha már akkor se szeretted, mi a fenének hoztátok össze a három gyereket?

         – Minek? Minek? Ki hozta össze? Ő. Könnyen beszélsz te, fiatalúr tizennyolc évesen. Én is ennyi voltam, amikor megkérte a kezemet. Hát mit tehettem volna?  Állandóan csak csókolgatott, meg mászott rám, mint egy szarvasbika. Nem is volt rá időm, hogy védekezzek. Látod, még most is ezt csinálja, húsz év után. Meg féltékenykedik.

         – És van rá oka?

         – Oka? Hát rögtön a fejedre borítom ezt a tálat! Mikor lenne nekem időm szeretőt tartani? Mondd meg, mikor!? Napközben dolgozom, este meg itthon vagyok veletek, hát akkor mikor? Pont olyan vagy te is, mint az apád. Hú, de fölpaprikáztál. Ha ilyeneket mondasz, veled se állok szóba.

         Közben egy teherautó lassított a ház előtt. A sofőr dudált egyet, majd lehúzódott az útpadkára. Az asszony otthagyta a mosott ruhát, meg a fiát, kirohant az utcára, s hevesen gesztikulálva magyarázott valamit a sofőrnek. A fiú nem hallotta, mit beszélnek, csak azt látta, hogy a nagydarab férfi odacuppant egyet az anyjának, fölpörgeti a motort, és elhajt.

         – Na, jól van – mondta az asszony, amikor újra hozzáfogott a teregetéshez. – A Jóska elköltöztet a jövő héten. Ha akarsz, segíthetsz a pakolásban.

         – Kid neked ez a Jóska, hogy csak úgy csókolgat úton - útfélen?

         – Ne idegesíts már te is! Kim lenne?  A kollégám, a munkatársam. És nem  csókolgat úton - útfélen, hanem adott egy baráti puszit. Ez olyan nagy dolog?

         – Nem, nem nagy dolog, csak....

         – Csak te is inkább hiszel a pletykásoknak, mint nekem mi? Hogy tapadna be a szája valamennyinek!

         – A Jóska felesége a minap megállított az utcán, és azt mondta, mondjam meg neked, hogy hagyd békén az urát, mert kigyomlálja a szőrt a lábad közül.

         – A hülye kurvája, az... Kell is nekem az ő Jóskája... Különben az neked nem Jóska, hanem Józsi bácsi! Az apád lehetne.

         – Lehetne, de szerencsére nem az. Föl is kötném magam az első fára, ha ilyen apám lenne.

         – Én ezzel a mostanival se dicsekednék. Remélem nem szóltál neki a Jolán üzenetéről!

         – Nem, de úgy hallottam, megkereste személyesen.

         – Ugye te nem hiszed el, amit rólam pletykálnak?

         – Nem, dehogy, csak... szóval rohadt dolog, hogy már a ha- verok is azzal cukkolnak.

         – Ne is törődj vele, kisfiam! Már csak egy hetet kell kibírnunk, aztán úgy eltűnünk innen, hogy a nyomunkat se lelik. Még ma írok a Bözsi nénédnek, ők biztosan befogadnak bennünket. Mi az, hogy befogadnak? Nagyapádék után a fél ház az enyém. Még egy fillért se törlesztettek belőle, pedig már a télen kijött a hagyatéki papír. Ott aztán úgy élünk majd, mint Marci a Hevesen. A kutyának se mutatunk utat.

         – Az jó lesz, mert nagyon unom már ezt a cirkuszt.

 

­­­*     

      

Amikor az asszony bejelentette, hogy elköltözik, a férje először csak megállt a konyha közepén, s maga elé bámult, mint aki megháborodott. Aztán leült az asztal mellé, egy ideig az abrosz sarkát gyűrögette, majd fölüvöltött, mint akit pofon ütöttek.

         – Nem mész te innen sehová, Mari, az anyád hétszentségit! – Ezzel kihúzta az asztalfiókot, elővette a nagykést és belevágta az asztallapba. – ...mert megöllek.

         A szeme szikrákat szórt, a kés ott remegett az asztallapban, s félő volt, hogy valóban megteszi, ha az asszony gyorsan ki nem talál valamit. Ő azonban időben felkészült erre a dühkitörésre. Húsz éve élt együtt ezzel az emberrel, ismerte a legrejtettebb gondolatát is. Gyorsan beszólította a gyerekeit, s maga köré vonta őket, mint egy védőpajzsot.

         – Csak tessék, ölj meg bennünket! Melyik gyerekeddel kezded?

         A férfi kihúzta a kést az asztallapból, egy ideig farkasszemet nézett a riadtan pislogó gyerekeivel, aztán a sarokba vágta és becsapta maga mögött az ajtót. Záróra után két markos legény vitte ki a kocsma előtti árok partjára az eszméletlenségig lerészegedett embert. Amikor hajnalban hazatántorgott, az asszony kiugrasztotta az ágyból a gyerekeket, s a csapzott, sáros férfire mutatva csak annyit mondott:

         – Jól nézzétek meg, ő az apátok!

 

*

 

         Ezután majdnem egy hétig csend volt. A férfi kora reggel elment hazulról, és  csak késő este ért haza. A fiú többször is megleste a szüleit az esti találkozásoknál, mert tudni akarta, mi történik köztük. A gyerekek már régen ágyban voltak. Az anyjuk rájuk parancsolt, hogy se rádió, se tévé, tessék aludni, mert reggel időben el kell indulni az iskolába. Az asszony fölkelt, amikor meghallotta, hogy a férje belépett a konyhaajtón. Megnézte a gyerekeket, elég mélyen alusznak - e, aztán kiosont az ajtón, és elkezdődött az egyezkedés; kié legyen a háromajtós szekrény, kit illet a leveses tál, amit a Sári nénitől kaptak nászajándékba.

         A fiú úgy tett, mintha az igazak álmát aludná, de amint behúzta maga mögött az ajtót az anyja, rögtön kiugrott az ágyból, és fülét a kulcslyukra tapasztva hallgatózott. Igaz, sokkal okosabb nem lett, mert nagyon halkan beszéltek, de azt jól értette, hogy az apjuk nem akarja elengedni vele a gyerekeket. Azt mondta, inkább lemond az öreg sublótról, de a srácokat nem adja.

         Eljött a költözködés napja. Az asszony megpróbált embereket szerezni, akik segítenek fölrakni a kocsira a bútorait, de senki se vállalta. Se szívességből, se pénzért. Minek készakarva ellenséget szerezni, ha nem muszáj? – mondogatták. –  A nő elmegy, lehet, hogy soha többé nem látják, de a Pista itt marad, és egy életen át nem felejti el a dolgot. Egy ilyen kis faluban még az unokákig is elér a bosszú.

         A teherautón volt ugyan két rakodó, de azok is falubeliek voltak. Azt mondták, hogy bocs’, de inkább nem, mert ők még jövőre is itt szeretnének lakni. Miért nem fogadja föl a csaj a költöztető vállalatot? Azért – húzta ki magát Jóska, a nagydarab sofőr –, mert ha ő megígérte neki, hogy elviszi, akkor el is lesz víve! Akinek nem tetszik, az kinyalhatja!...

         Így történt, hogy azon a bizonyos reggelen, amikorra kitűzték a költözködés időpontját, az asszony leültette a fiát az asztalhoz, és mély sóhajok közepette mondta:

         – Hát egyedül maradtam. Olyan egyedül, mint az ujjam. Senki sincs a faluban, aki segítene fölpakolni a bútoraimat. Nem baj, nem is várok én senkitől semmit. Van nekem egy erős, nagy fiam, aki segítsen.  Ugye itt leszel,  ha jön délután a Józsi, és segítesz neki?

         – Nem is tudom. Én... nem szívesen... - dadogta a fiú zavarában.

         – Dehogynem! Cserbenhagynád az anyádat? A saját édesanyádat, amikor a legnagyobb szüksége van rád? Az én kisfiam soha nem tenne ilyet!

         Végül csak rábólintott a fiú, s ebben a korban egy férfi még állja a szavát. Aztán hogy, hogy nem, az apja is hazaért, mielőtt még beállt volna a kapu elé a fuvaros.

         – Hát te, Pisti, mit lábatlankodsz itt? – kérdezte bosszúsan. – Nincs más dolgod? Nem várnak a haverok?

         – Én kértem meg, hogy segítsen pakolni, ha már így ellenem hangoltad az egész  falut – perdült elé az asszony. – Hagyd békén azt a szegény gyereket!

         – Fölösleges volt hazarendelned, segítek én. Még a Józsikádat is fölsegítem úgy, hogy keze - lába összetörik. Azt hitted, majd hagyom kirabolni a házat?

         – Kirabolni? Ugyan mit lehetne ebből a házból kirabolni? Innét már az egerek is elköltöztek, mert megunták a fogyókúrát.

         – Jól van, Mari, csak pofázz, csak járjon a szád, amíg járhat! – Ezzel sarkon fordult és bement a kamrába.

         A megbeszélt időpontban előállt a fuvaros, és hangos tülköléssel jelezte az érkezését. Az asszony kiszaladt elé, nehogy összefusson a férjével, és idegesen magyarázgatta neki az újonnan előállt helyzetet. A nagydarab férfi fölényesen mosolygott és határozott, kemény léptekkel elindult a ház felé. Közben csak úgy foghegyről odaszólt a gangon ácsorgó fiúnak:

         – No, Pisti fiam, hadd látom, milyen kondiban vagy! Fogjuk meg, oszt’ vigyétek!

         Fogták is, vitték is. Közben az asszony fél szemmel a kamraajtót figyelte, nehogy a férje valami őrült ötlettől vezérelve rátámadjon a hurcolkodókra. Már majdnem minden a platón volt, épp azt a bizonyos öreg sublótot vitték át az udvaron, amikor megjelent a kamraajtóban a favágó szekercével.

         – No, ennyi volt a cirkusz – mondta. – Letenni, aztán tűnjetek el a jó édes anyátokba! Nem halljátok? Kotródjatok az udvaromból!

         – Nehogy letegyék már, az az enyém! – kiáltott vissza a nő. – Vigyétek!

         – Azt mondtam, letenni! – ugrott a fuvaros elé a férfi. – Veled még amúgy is van egy kis elszámolnivalóm, Jóska!

         – Menj az utamból, te hernyó – köpött a lába elé a sofőr – mert eltaposlak!

         A fiú keze izzadni kezdett az idegességtől, s kicsúszott belőle a sublót sarka. Amint lehuppant a földre, kibillentette egyensúlyából a sofőrt is, aki majdnem orra bukott. Ez volt a szerencséje, különben pont fejbe találja a szekerce. Így azonban elzúgott mellette a csapás, és a bútort hasította ketté. Bele is ragadt. Hiába ráncigálta a nyelét a felbőszült férfi, nem  tudta kivenni. A másik meg kihasználva a helyzeti előnyét egyetlen ökölcsapással földre küldte. Aztán megragadva az asszony karját az autóhoz rohant, elfordította a slusszkulcsot és elviharzottak úgy, lenyitott platóval, ahogy állt a kocsi.     

         Többször is elsétált a fiú a fuvaros háza felé, de még másnap délután se látta se a sofőrt, se az autóját. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzése támadt. Arra gondolt, hogy akár baleset is érhette az anyját. Lelki szemei előtt megjelent az árokba borult autó, a roncsok alatt meg a két véres hulla. Igaz, a rádióban semmiféle súlyos balesetet nem említettek a közlekedési hírekben, de ki tudja...

         Másnap reggel – épp vasárnap volt, templomba harangoztak – mondta is a dagadt arcát borogató apjának, hogy elmegy, megnézi az anyját.

         – Felőlem odamész, ahová akarsz – mondta kissé sértődötten. – Nagykorú vagy, felnőtt férfi... Aztán hol a francban keresed?

         – Azt mondta, a Bözsi néni befogadja.

         – Az be...Azok után meg különösen, amilyen cirkuszt csináltak az örökség körül. No, de eredj, nehogy az legyen, hogy el akarlak tiltani az anyádtól!

         El is ment. Még éppen elérte a tizenegy órakor induló vonatot, s déli harangszóra oda is ért a nagynénje háza elé. Nem történt baleset. A teherautó ott állt a kapu előtt, egyetlen karcolás se látszott rajta. A kerekek is épek, durrdefekt se lehetett.

         – Anyu? - kérdezte köszönés után a nem éppen szívélyesen fogadó nagynénjétől.

         – Még döglenek a hátsó szobában. Mi az, csak nem akarsz te is ide költözni? Szűken vagyunk így is, láthatod. Megmondtam anyádnak, hogy legföljebb egy hónapig maradhat. Keressen magának albérletet. Ki ez a Józsi?  Mi a francot akar vele? Még hírbe hoz bennünket is...

         – Én csak... szóval, tetszik tudni... Hát szóval csak arra voltam kíváncsi, hogy épségben megérkeztek - e.

         – Hát azt láthatod. Apád hogy viseli?

         – Kösz, rosszul. Kissé dagadt a képe, de majd rendbe jön.

         Közben nyílt az ajtó. Az anyja csoszogott be rajta hálóingben, papucsban, felborzolt hajjal.

         – Hát te mit keresel itt, kisfiam? Csak nincs valami baj otthon?

         – Otthon? Nincs. Ott...

         – Jól van, gyere, menjünk ki a kertbe beszélgetni, hadd aludjon a Józsi bátyád! Tudod, nagyon elfáradt szegény.

         – Úgy elfáradt, hogy két napja nem képes kipihenni?  Anyu...

         – Nem érted te ezt még, kisfiam! Tudod...

         – Akkor hát mégis igaz a pletyka? Becsaptál? Hazudtál nekem?

         – Ugyan, fiam! Tudod, az élet nem olyan fekete - fehér, mint ahogy azt tizennyolc évesen elképzeli az ember.

         – Ne beszélj mellé! Hazudtál nekem?

         – Jó, ha mindenáron ragaszkodsz hozzá, hát hazudtam, de ez kegyes hazugság volt. A te érdekedben.

         – Az én érdekemben? No ne röhögtess! Azt mondtad, úgy élünk majd, mint Marci a Hevesen, most meg kiderül, hogy neked sincs lakásod, nemhogy nekünk.

         – Hát ez így alakult, Pityukám... Egyelőre ott kell maradnotok apátoknál. Tudom, nem lesz könnyű dolog, de nagyanyátok biztosan segít. Aztán majd ha a Józsi bátyáddal elrendeztük az életünket, akkor majd meglátjuk, mit tehetünk értetek.

         – Ezzel akarod te elrendezni az életedet? Ezzel a...

         – Igen, ezzel. Az én életem, az én gondom, és nem tűrök beleszólást még tőled sem! Nagykorú vagy, nem szorulsz anyai pátyolgatásra. Épp eleget tűrtem apádtól, elegem van belőletek!

         – Értem én, értem... – szorult el a fiú torka. – Csak... csak ezek után hogy legyen képem hazamenni apámhoz?

         – Hát akkor szerezz egy albérletet! Keress magadnak munkát Pesten, ott senki se ismeri apádat!

         Az erős déli napsütéstől hunyorogva alsónadrágban lépett ki az udvarra a férfi, és bosszúsan kiáltott rájuk:

         – Hol a francban vagy már, Mari!? Mi tart ennyi ideig?

         – Jól van, Józsikám, megyek már. Látod, eljött a Pityu, mert attól félt, hogy valami bajunk esett.

         – Bajunk, az! Ugyan mi bajunk eshetett volna? Biztosan a Joli küldte utánunk kémkedni. No, de majd jól helyben hagyom azt is, mint a te Pistádat, csak érjek haza! Te meg elkotródj innét, te szaros, mert beverem a te pofádat is!

         – Nono! Visszább az agarakkal, izé úr! – lépett ki a házból a sógor. – Látja, még a nevét se tudom, de nem is érdekel. Ez itt az én házam, az én udvarom, itt csak én kiabálhatok. Meg akinek én megengedem. Magának itt hallgass a neve. Gyere, Pityu gyerek, te a vendégem vagy. Maga meg szedje össze a cókmókját, aztán nagyon gyorsan húzzon el a sunyiba, mielőtt még komolyan földühödnék!

 

*

 

         Amikor hazaért a fiú, üresen találta házat. Se az apja, se a húgai nem voltak otthon.  Arra gondolt, hogy az apja biztosan a kocsmában temeti a bánatát. Hová is mehetne  máshová egy olyan faluban, ahol a presszó, meg a kocsma jelenti a szórakozást? Meg az a néhány bögrecsárda, ahol se biliárd, se félkarú rabló nincs, csak egy hokedli, ahová leülhet a vendég, míg magába dönti a felvizezett lőrét. Biztosan itt volt a nagyanyja – gondolta –, mert elmosva állnak a tányérok a szárítótálcán. A lányok ruhái is fogasra akasztva, a szoba felporszívózva. Az is lehet, hogy most néhány napig, vagy  a fene tudja meddig, amíg nem rendeződik valahogy a helyzetük, tőle járnak majd iskolába.

         Ez már csak rendben is volna. Rendben? Ugyan... Ebben a dologban már soha a büdös életben nem lehet rendet teremteni. Az apja a halála napjáig siratja majd a boldogságát, miközben a faluban felszarvazott ökörként fogják emlegetni, akármi történjék is ezek után. Rá meg ujjal mutogatnak majd, hogy „annak a nőnek a fia, tudod, a Marié, akit a fuvaros, a Józsi izélgetett.” És az a rohadt állat még őt is megfenyegette, hogy beveri a száját. Jól van, Józsi úr, ha háború, hát legyen háború! Az biztos, hogy szemtől szembe nem sok esélye van vele szemben, de lyukas abronccsal még ez a nagydarab állat se tud furikázni... Az asztalfiókban talált egy csontnyelű bicskát legalább tizenöt centi hosszú pengével. De nemcsak hosszú, széles, erős is volt a penge, ami biztosan átszúrja a gumit. Gondosan megvizsgálta, kipróbálta egy deszkalapon, hogy elég erős - e, aztán becsukta, zsebre vágta. Úgy gondolta, majd estefelé elballag a fuvaros háza felé, s ha kint találja az autót, kiszúrja még a pótkerekét is. Aztán bizonyítsa rá a dolgot a Józsi bácsi, aki akár az apja is lehetne!

         Pechje volt. A kocsi bent állt az udvaron, a kerítést meg majd szétrágta a borjúnyi farkaskutya. Bosszúsan ballagott tovább, s egyszer csak a kocsma előtt találta magát. A lépcsőről integetett egyik barátja, hogy menjen be. Nem sok kedve volt emberek közé menni. Még benne fortyogott ez az egész hihetetlen, megemészthetetlen história. Mit kezdjen ő most a kapatos, idétlenkedő barátaival? És mit tud kezdeni nélkülük magával?  Azok közt legalább telik az idő. Megrándította a vállát, és elindult a lépcsőn fölfelé.

         Nem voltak sokan az ivóban. Az egyik sarokasztalnál ültek az ő barátai, a szemközti sarokban meg a fuvaros a két cimborájával. Az előttük sorakozó üres poharakból ítélve nem fogták vissza magukat. Két távolba révedő tekintetű férfi támogatta a pultot egy - egy söröskorsó társaságában, ketten meg az asztalra borulva bóbiskoltak.

         A fiú odaköszönt a csaposnak, majd megkérdezte:

         – Apámat nem látta, Feri bácsi?

         – Nem én, hallod - e, vagy két hete az orrát se dugta be. Vagy kijózanodott, és nincs pénze utána tölteni, vagy talált egy jó bögrecsárdát.

         A barátok mosolyogva szorongatták a kezét, s véletlenül se hozták szóba az elmúlt napok eseményeit. A lányokról beszélgettek. Ki kivel randevúzott, s milyen eredménnyel. A Bandi, a hosszú hajú kopaszra nyiratkozott, meg ilyesmi. Fröccsöt ittak valamennyien. Egy deci bort két deci szódával. Nem azért, mintha a példás magatartásukat akarnák bizonyítani, hanem este diszkóba készültek a szomszéd faluba, és még nem döntötték el, ki fogja vezetni a kocsit. Az előző vasárnap is lemeszeltek a rendőrök egy társaságot. Ránézésre kiderült, hogy tökrészeg valamennyi, és a kábítószert se vetették meg. Csoda, ha ugrott a vezető jogosítványa? Hát ezért a pillanatnyi önmegtartóztatás. Annál hangosabb volt a másik asztal.

         – Hozzál három korsót, Ferkó, három rummal! – rikkantott a csaposnak a fuvaros.

         – Az enyémbe cseresznyét rakjál! – kontrázott az egyik. – A jobbikbul ám, nem azt a műszeszt!

         – Rendben van, de ez lesz az utolsó kör, mert nem láttok hazamenni.

         – Azt csak bízd ránk, hogy megyünk mi haza, jó? – csapott az asztalra a fuvaros.

         – Tőlem... akár az árokban is alhattok...

         – Aztán, te, Józsi! Ott hagytad abba, hogy lefeküdtetek. Mi volt azután? Dugott a csaj? – türelmetlenkedett a másik rakodó.

         – Naná! Mint a kisangyal. Egymás után kétszer is. Aztán másnap délig ágyban voltunk. Aszondja, ő még dugna egyet. Mondom neki, rendben van, de előbb csókold meg a seggemet!

         – Megcsókolta?

         – Na hallod, elég volt levakarni róla... No jól van, körbenyálazta a sómat, a hátsómat, mondom megígértem, megdugom még búcsúzóul. Úgy is volt. Beküldöm a macit a málnásba, nagyban egyengetem ott a prémárut, hát nem oda pofátlankodik ez a szarházi kölyök, hogy ő megnézi, épségben megérkezett - e az anyja. Hát a jó kurva anyádat, azt!...

         – A csaj meg kiugrott alólad, mi? – röhögött föl a másik.

         – Ki hát. Ott állok a macival, ez meg az udvaron pátyolgatja a fiacskáját. Hát, mondom, megölöm azt a rohadt kölyköt!...

         A fiú egy ideig csak hallgatott a másik asztalnál, aztán kivörösödött az arca az indulattól, összerándultak rajta az izmok, s ökölbe szorult a keze.

         – Hagyd a francba! – próbálták csillapítani a barátai, de szinte meg se hallotta.

         – No, most már elég! – ugrott talpra. – Ide figyelj, te kurvapecér! Először is a te kurva anyádat! Másodszor meg ne csak a pofád járjon, gyere ide, öljél meg, ha már ennyire az utadban vagyok!

         A nagydarab férfi ingadozva fölállt, elordította magát, mint a sebzett oroszlán, aztán imbolyogva elindult a fiú felé. Félúton megállt, szétvetette a lábait, egy hatalmas bicskát kotort elő a zsebéből, szertartásosan kinyitotta, majd újra üvöltött egyet. Úgy gondolta, ettől meg kell ijednie, mint ahogy nagyon sokan megijedtek már, s futva menekül előle. De nem. A fiú nem ijedt meg, nem szaladt el, szinte a szeme se rebbent. Újra kiáltott hát egyet:

         – Hogy jössz te ahhoz, hogy letegezz engem? Ezért meg fogsz dögleni, rohadék! 

         A részeg társak csak pislogtak az asztal mellett, még föl se fogták, mi történik körülöttük, csak azt sajnálták, hogy nem folytatja azt a jó szaftos történetet.

         A fiúk annál inkább érezték, hogy itt valami nagy baj történik. Fölugráltak az asztaltól, s a feléjük hadonászó késtől szinte megbabonázva lapultak a falhoz. Fogalmuk se volt, mit kellene tenniük ilyen helyzetben. Aztán jobb ötlet híján a széket emelték maguk elé védelmül.

         – Igen? No lássuk, velem is lesz - e olyan szerencséd, mint az apámmal! – sziszegte a fiú, és ő is elővette a bicskát.

         – Mondtam már, hogy ne merj letegezni, mert kibelezlek!

         Ezzel megfogta az asztal sarkát és bal kézzel el akarta lódítani a fiú elől. Józan állapotban talán sikerült volna neki, de így, tántorogva kissé bénára sikeredett a mozdulat. Felborult ugyan az asztal, de ő maga is átbukott a lábán. A kést maga előtt tartva a fiú felé. Ő meg elhajolt, és meglódult a keze. A bicskát szorító kéz felől, a fuvaros vállába fúródott a penge.

         A belé hasító fájdalomtól, meg amint a saját vérét kibuggyanni látta, azonnal összeesett a férfi. Úgy nyúlt el az olajos padlón, mint egy homokzsák. A fiú meg csak állt fölötte, a lábai citeráztak az indulattól, s kiesett a kezéből a véres kés. Nehezen ocsúdó barátaira nézett, és csak ennyit mondott:

         – Nem kérek bocsánatot...

 

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap